A Johanna, persze, férfidráma. Impotenciáig gyáva, rezzenéstelenül hataloméhes férfiakról. Olyanokról, akik gyanakvásukban ölnek, félelmükben elpusztítanak mindent, ami a szükségleteik kielégítését veszélyezteti. Akiknek nyakáig ér a politikai mocsok, s állukat kitartva szégyentelenül szónokolnak önnön hatalmi vágyaikról. Aztán útjukba kerül egy pimaszul elszánt tinilány, aki a Jóisten támogatásával az enyhén szólva kétes származású francia trónörököst is képes megkoronáztatni, csak hogy az országon uralkodó angolokat kiűzze franciahonból. Pont ez a francia hagyja veszni (VII. Károly).

A „lány”, ahogy katonatársai nevezték, „a francia történelem egyik legsötétebb korszakában, a százéves háború idején élt. ...gyermekkora folytonos rablások, vérengzések és rettegések közepette telt. A trónviszályokat kihasználó kisebb-nagyobb hűbérurak szabadon hódolhattak harácsolási szenvedélyüknek. A nagyobb haszon kedvéért hol az egyik, hol a másik fél oldalára álltak. ...s a polgárok hamar megtanulták, hogy mindkét párt fegyvereseitől ugyanazt várhatják.” (A szentek élete, szerk.: Dr. Diós István – Szent István Társulat.)

George Bernard Shaw Szent Johannáját Nádasdy Ádám új magyarításában játssza a Nemzeti. A színháznak készült fordítás tiszta, pontos, nem erőltetetten irodalmi, nem erőltetetten mai. A szöveg korunkat idéző, választékos hétköznapisága magától értetődő, miközben átlátszó üvegként mutatja az eredetit.

Nádasdy még őrzi a szöveg pimasz humorát, ám a színpad elkomorul. A szellemességében verhetetlen Shaw, aki szeret a magyar Nemzeti színpadán megjelenni, ezúttal kénytelen egy mélyen tragikus változattal beérni. Nekünk itt nincs kedvünk viccelni – súgja az előadás. Ami baj. Nem az, hogy sugallja, hanem, hogy igaza van.

Nem mintha az előadást rendező Alföldi Róbert a szövegben rejlő szellemesen önironikus, játszi kedvű, filantróp cinizmust ne próbálná az események tragikus sodrába illeszteni. A színpadot ellepő, leporellóként álldogáló temérdek tyúk a kezdőképben például, amelyek egészen addig nem akarnak tojni, amíg Robert De Baudricourt [Rober Dö Bódrikur] várkapitány nem hajlandó az együgyű parasztlányt a katonái közé fogadni. (Miközben a három marokkói tyúk meg a Szingaléz rabló a legjobb tojók egész Champagne [sampány] megyében.) Ám Bánfalvi Eszter Johannája olyan fogcsikorgató keménységgel, szemében már a majdani máglya tüzével penderül elénk, hogy innentől csak a történet komolyságára tudunk figyelni. „Szent együgyűsége” paradox módon hat a nézőre. A figura reflektálatlan naivsága egyik oldalról végtelen szánalmat ébreszt, másik oldalról mindvégig kétséget hagy a valódiságát illetően. Akár majdani bíráiban, a nézőben ugyanúgy. Bánfalvi ezzel a kifinomult jellemjátékkal tartja mindvégig izgalmas kettősségben a johannai úton amúgy nyílegyenesen végigszáguldó szent szűz figuráját. De miért is kell ennek a tizenötödik századi historikus alaknak az előadás szerint elbukni?

Miért e koncepciós per?

A történet, bármily egyszerűséggel tágítja is tovább a Nemzeti színpadát a teret betöltő, óriási fotóival, atelier darab. Nem a csatákat, a történelem nagy fordulópontjait akarja mutatni, sokkal inkább a politika titkos műhelyeit, a működés mechanizmusát. Azokat a belső tereket, ahol a csaták – jó előre – eldőlnek. Ahol valójában vívják a háborúkat. Innen az izgalma, a szenvedélyességig fokozott szókimondása. Meg a fájdalma is. Merthogy fájdalmas kaland jelenünk e mélységes kútjába betekinteni.

Az akkor még szabadon nyargalászó Johanna sorsa ott dől el, mikor az angol, Warwick grófja (Kulka János) és a francia, Beauvais püspöke (Fodor Tamás m. v.) a maguk közé engedett káplán (Znamenák István) jelenlétében megvitatja, hogy ki fogja el a lányt, és milyen körülmények között ítélje halálra. Gyomorforgató, pökhendi őszinteségük pontosan körvonalazza, hogy a hatalmasságok ügyeibe avatkozó, a királyságot isteni hatalommal fölruházni akaró Johanna puszta létezésével miként sérti mind az (angol) arisztokrácia, mind a (francia) egyház érdekeit. Innentől az angol és a francia nem ellenségek. Egy közös ellenségük van. Johanna, a félelmeik megtestesítője. („Mi lesz, ha minden lány Johannának gondolja magát..”) Kulka, Fodor, Znamenák hármasa hátborzongatóan hihetővé teszi G. B. Shaw sorait.

Eközben a szent szűz tarra nyírt fejjel csatáról csatára küzd Franciaországért és az ő istenéért. Ez a Johanna, ellentétben bizonyos színpadi elődeivel, androgün figura. Ahogy a róla szóló korabeli leírásokban, női ruháival együtt nőiségét is levetkezi. (Innentől, úgy-e, a három marokkói tojótól és a szingaléz rablótól eltekintve megszűnik a női princípium a darabban.) Kivégzés előtti zavarodott meztelensége az aszexualitás maga. Alföldi megszelídülni látszik. Elhagyja az álmegoldásokat. Nem pukkaszt polgárt. Inkább elgondolkodtatja.

Már-már népszínházat rendez. Szájbarágósan letisztult gondolatmenet mentén vezeti végig a történetet, ahogy magán a történeten népes társulatának tagjait.

A máglya füstjétől feketére kormolódott, meztelen Johanna szürke páncélra emlékeztető estélyi ruhát ölt a tapsrendre. Kis átjáró ez a színésznő civil énjéhez. Ahogy az elején a valóságból hirtelen elkerültünk a színház világába, ezzel a finom gesztussal a színház visszavezet a valóságba. Menjetek isten hírével.

(Az előadás díszletében látható fotó a csíkmenasági plébániatemplom főoltárához tartozó Szűz Mária-oltárt ábrázolja | 1543, fa, Magyar Nemzeti Galéria)