Bartha Eszter új könyve* a magyar és volt keletnémet munkásságról szól. A mű megszületése a magyar szociológia elmúlt húszéves történetének kiemelkedő eseménye. Az említett időszakban a hazai szociológia területén számos fontos eredmény született a kisebbségek kutatásában, nagyon kevés volt azonban az olyan alkotás, mely a többségi társadalom életével, mentalitásával, motivációival foglalkozott. Munkáskutatás pedig szinte egyáltalán nem volt. Következménye ez egyrészt annak, hogy a magyar szociológusok – és általában a magyar társadalomtudomány – a létezett szocializmus tagadásával negligálta annak teljes fogalmi apparátusát is, mégpedig mindenféle reflexió és indoklás nélkül. Másrészt következménye annak, hogy a munkás megnevezéssel a mai magyar társadalomban csak kevesek azonosulnak, döntően azért, mert a munkásság a rendszerváltás egyik nagy vesztese, a vesztesekkel viszont –különösen Magyarországon – az emberek többsége nem szívesen vállal sorsközösséget. Végül a munkásterminológia kiiktatása a tőke–munka viszony léte és szerepe egyik elleplezésének eszköze.

Bartha Eszter egyik nagy érdeme, hogy már témaválasztásában is szembe mert szállni a fent vázolt tabuval. Másik nem kevésbé fontos érdeme, hogy a maga számára kitűzött kutatási célokat kiemelkedő színvonalon teljesítette.

A könyv empirikus bázisát a szerző által egy magyar és egy német nagyvállalatnál készített 40-40 mélyinterjú jelenti. Ugyanakkor az empirikus eredmények ismertetését sokoldalú elméleti bevezető előzi meg, majd az empirikus munka ismertetése után magas színvonalú és összetett elméleti összegzést kapunk.

A könyv négy nagy részből áll. Az első rész középpontjában a létezett szocializmusról és annak munkásságáról született munkák bemutatása áll – a szerző sajátos, új nézőpontjából. Bartha itt találóan mutat rá arra a hiátusra, problémára, hogy míg a rendszerváltás utáni korszak a szociológia „territóriumává” lett, addig az 1989 előtti korszak a hazai társadalomtudomány számára „történelemnek” számít. Pedig mind Bartha, mind időnként más tudósok kutatásai is a két rendszer közötti erős, főként szociokulturális folytonosságot mutatták és mutatják ki.

Ehhez a részhez kapcsolódva jegyzem meg egyik kritikámként, hogy a szerző érdemeihez mérten keveset foglalkozik Kemény István munkáskutatásával, pedig annak nagyobb súlyt adva később részben megmagyarázhatóak lettek volna a keletnémet és a magyar munkások mentalitásbeli különbségei. Kemény ugyanis kimutatta, hogy az 1945 utáni munkásság (szemben a keletnémettel) igen nagyrészt a paraszti világból rekrutálódott – így magatartásában, szemléletében számos rendies, feudális vonást hordoz. Megítélésem szerint a magyar nagyipari munkásság Bartha által feltárt sajátosságai – így a közösségivel szemben az egyéni, atomizált (hozzáteszem: informális) érdekérvényesítésre való hajlam – igen nagyrészt annak paraszti gyökereivel magyarázhatóak.

A könyv második nagy részében a szerző a rendszerváltozással kapcsolatos nagy elméleteket ismerteti, széles irodalmi felkészültséggel.

Szalai Erzsébet
A harmadik résztől kezdődik az empirikus munka eredményeinek bemutatása. A tapasztalat és munkástudat az újkapitalizmusban c. fejezet fő mondanivalója az, hogy a két nagyvállalat munkásságának összehasonlításában a szocializmus egyenlősítő munkáspolitikája és az állami paternalizmus –amely a munkahelyeket állította a szociális gondoskodás középpontjába – nem tudta kiegyenlíteni a társadalmi fejlettségben megmutatkozó különbségeket. A fejezet másik fő megállapítása, hogy a paternalista munkáspolitika nem volt képes kellően motiválni, előrelépésre, fejlődésre ösztönözni az embereket. A következő nagy rész középpontjában a rendszerváltás munkástapasztalatai állnak. Itt azt láthatjuk, hogy a Rába munkásai egyöntetűen a „hanyatlás narratívájába” illesztették bele történetüket: régen volt munka, sok megrendelést kaptak, egy egész világrendszert láttak el a termékeikkel, presztízst jelentett a vállalatnál dolgozni és jó fizetést kaptak a dolgozók. Ezzel szemben az új rendszerben mindennek az ellentéte igaz. Nincs munka, a gyár presztízse hanyatlik, az emberek félnek az újabb elbocsátásoktól és anyagilag sem érzik megbecsültnek munkájukat. Általános érzés volt, hogy a privatizáció félresikerült, az új tulajdonosok nem fektetnek be eleget a gyár technikai-műszaki fejlesztésébe. Mindezért a munkások a vezetőket, pontosabban azok önzését hibáztatták, akik szerintük csak a saját anyagi érdekeiket nézték, és ennek keretében kiprivatizálták a vállalat értékesebb részeit. A munka hiánya számukra az új vezetés inkompetenciáját és a gyár érdekei iránti közömbösségét tanúsította. Ezzel szemben a német történetekből hiányzott mind a „hanyatlás narratívája”, mind pedig a bűnbakkeresés motívuma. A nagy elbocsátásokat a Zeissnél strukturális okokkal magyarázták: összeomlott a keleti piac, a nyugatnémet valutára való átállás jelentősen megdrágította a termelést, és nem volt többé kereslet a gyár termékeire. Sem a Zeissnél dolgozó munkások, sem pedig az elbocsátott dolgozók nem panaszkodtak arról, hogy a vállalatnál megsértették volna a „szociális tervet”, ami alapján az elbocsátások történtek. És arról sem panaszkodtak a dolgozók, hogy igazságtalanul kedveztek volna bizonyos privilegizált csoportoknak (pl. egykori párttagok, káderek stb.).

Az ezt követő részben a munkában lévők és a munkanélküliek helyzetét hasonlítja össze a szerző, megállapítva, hogy míg a németeknél a munkanélküliség megjelenése volt a rendszerváltás legsokkolóbb tapasztalata, addig a magyaroknál az, hogy a keresetükből nem vagy csak alig-alig tudják fedezni megélhetésüket.

A másik fontos különbség a két mintában megfogalmazott rendszerkritikában tükröződik. Míg a munkanélküliség tapasztalata vagy annak fenyegetettsége sok német szemében igazolta a marxizmus antikapitalista kritikáját és növelte a baloldali ideológiák vonzerejét, addig Magyarországon a rendszerkritika elsősorban a Kádár-korszak utáni nosztalgiában nyilvánult meg. A következő rész – Életszínvonal a szocializmusban és az újkapitalizmusban – szintén a két minta közötti éles különbséget mutatja: a németek – szemben a magyarokkal – az életminőségen nem csupán az anyagi helyzetet értették, hanem figyelembe vették a tágabb környezet és a társadalom változásait is. A magyar esetben viszont a válaszadók túlnyomó többségének csak az anyagi helyzetet jutott eszébe, vagy legalábbis ezt hozta szóba akkor, amikor az életminőségről beszélt. Többen említették, hogy a „létező szocializmusban” a munkásoknak lehetőségük volt arra, hogy kialakítsanak maguknak egy önálló egzisztenciát, valamint egy önálló és tervezhető életpályát, akkor is, ha nem számíthattak családjuk segítségére.

Az ezt követő rész középpontjában az emberi kapcsolatok állnak. A szerző itt meggyőzően bizonyítja, hogy a munkásság számára mind a keletnémeteknél, mind Magyarországon a rendszerváltás okozta legnagyobb veszteség a munkahelyi és általában is az emberi kapcsolatok meglazulása, felbomlása. A munkások hiányolták a régi gyári kollektívákat, függetlenül attól, hogy ezeket többnyire felülről hozták létre.

Fontos megállapítása ennek a résznek, hogy munkanélküliként azok tudták megőrizni lelki stabilitásukat és autonómiájukat, akik munkanélkülivé válásuk után valamilyen közösségi tevékenységbe kezdtek.

Az empirikus rész befejező fejezetében Bartha szinte láttatja, hogy Magyarországon hogyan találkozik a Kádár-korszak antikapitalizmusa a rendszerváltás utáni Nyugat-ellenességgel. És ennek bázisán hogyan jön létre a rendszerváltásból való kiábrándulás, az általános rezignáció és a társadalmi igazságtalanságok talaján egy erősen nacionalista-populista mentalitás. A szerző megállapítása: a demokratikus gondolkodás a rendszerváltást követően sem tudott gyökeret verni Magyarországon, és sok tekintetben erős a folytonosság a Kádárkorszak depolitizált munkássága és a mai munkásság mentalitása között.

A németek közül ezzel szemben senki nem csalódott magában a rendszerváltásban – még a tartós munkanélküliek sem. A németek hisznek abban, hogy az új rendszer értékeli az egyéni teljesítményt és számos lehetőséget nyújt a fiatalok számára.

Ők általában is távolságtartóbban, objektívebben és racionálisabban gondolkodnak a rendszerváltásról, mint a magyarok, nem függetlenül attól, hogy a munkanélkülieket kivéve helyzetük valóban javult is. De még utóbbiak sem kívánták vissza a létezett szocializmust. Mindazonáltal, szemben a magyarokkal ők már megfogalmazzák a fogyasztói társadalom posztmateriális értékekkel áthatott kritikáját is.

A könyv utolsó nagy része elméleti összefoglaló. Nagy érdeme itt a szerzőnek, hogy a munkásság problematikáját történeti kontextusba helyezi. Fontos és bátor megállapítás, hogy elnyomó politikai rendszere ellenére a létezett szocializmus nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a munkásságot beemelje a középosztályba. Ez volt az alapja a rendszer hosszú időn át fennálló szociológiai értelemben vett legitimitásának.

A számos jó és új gondolat mellett csak egy problémát emelnék ki. Nem értek egyet azzal, hogy a szerző döntően a megkérdezett munkásoktól hallott vélemények alapján igyekszik válaszolni arra a kérdésre, hogy a bevezetőben felsorolt rendszerváltás-elméletek közül melyiket tekinthetjük relevánsnak. Szerintem itt az objektív helyzet változása a döntő – az pedig a könyv tanúsága szerint is a világrendszer-elméleteket igazolja: a rendszerváltás a német munkásságot a centrumba, a magyar munkásságot pedig a félperifériára sorolta. Oda, ahol közel száz év előtt is voltak.

A mű kemény zárógondolata: a tranzitológia illúziónak bizonyult, és ezt azok a munkások is látják, akik 1989-ben még fenntartások nélkül igent mondtak volna a kapitalizmusra.

Összegezve: Bartha Eszter könyve kimagasló mű, a szerző kiemelkedő elméleti készségéről, az empirikus munka terén mutatott tehetségéről és szinte egyedülálló társadalmi empátiájáról tanúskodik. Külön érdeme, hogy radikálisan szakít a vagy elméleti, vagy empirikus munka dichotómiájának rossz gyakorlatával, vagyis kiválóan ötvözi az elméleti és empirikus megközelítés elemeit. Csak remélhetjük, hogy Bartha művének megjelenése új fejezetet fog nyitni a magyar szociológia történetében.

* Bartha Eszter: Magányos harcosok. Munkások a rendszerváltás utáni Kelet-Németországban és Magyarországon.

L’Harmattan-ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2011. 388. o.