A művészet mint öngyógyítás

Cannes-ban mindenki rohan, türelmetlen és ha egy film nem ragadja meg a figyelmét az első fél órában, gondolkodás nélkül otthagyja, legyen az akár gálavetítés. A rendező és a színészek gyakran egyszerre kapnak hideget-meleget, miközben kamerák, fényképezőgépek és több száz ember szeme szegeződik rájuk. Az idén 64. alkalommal megrendezett fesztiválon sem volt ez másképp, ami viszont meglepő volt, hogy még a sajtóvetítések különösen türelmetlen közönségét is mintha odaszegezték volna a székhez. Voltak ugyan, akik elszivárogtak egy-egy filmről, de korántsem olyan mértékben, mint a korábbi években. Akadt számos olyan alkotás, ami megosztotta a közönséget, de a filmek által feldolgozott aktuális és sokakat foglalkoztató problémáknak és gyakorta szokatlan megközelítésüknek köszönhetően, az esetek többségében a nézők mégsem éreztek késztetést arra, hogy meglépjenek. Még az első pillanatra nosztalgikus múltidézésnek tűnő alkotások is komoly relevanciával bírtak és szinte egytől egyig súlyos erkölcsi, társadalmi és szociális kérdéseket feszegettek. Akadtak szép számmal olyanok is, melyek inkább az egyén problémáira összpontosítottak, főképp a mára már népbetegséggé vált depresszió mutatkozott divatos témának, de a különböző mentális problémák is híven tükrözték a nyugati társadalom jelenlegi állapotát. Lars von Trier Melancholiája egészen odáig merészkedett, hogy azt jósolta, az egyre elhatalmasodó letargia lesz a huszonegyedik század emberének a végzete.

A nyitófilm a Midnight in Paris Woody Allen rendezésében viszont éppen a jelen mellett tette le a voksát, kedélyesen megfricskázva az örökké a múltba vágyódó romantikus idealistákat. Woody Allen életművét tekintve nem a legkiemelkedőbb darabról van szó, de kétségtelen, hogy az utóbbi években igencsak hullámzó színvonalú Woody Allen-filmjei közt még mindig a jobbak közé tartozik. Nem volt rossz választás a Midnight in Paris című filmmel nyitni a fesztivált, annál is inkább, mert ezután már sokkal kevesebb könnyed hangvételű alkotás jutott nekünk. Relevánsnak tűnt azért is, mert Allen a pályája indulásakor úttörőnek számított a neurotikus, állandóan őrlődő, pszichiáterhez járó értelmiségi figurájának megteremtésében és saját problémáinak a felvállalásában, idén pedig Cannes-ban számos kollégája követte példáját a vásznon vagy éppen a sajtókonferenciákon beszélve arról, hogy valójában az alkotás jelenti számukra a terápiát.

Woody Allennek ez már az ötödik filmje, amely abban a megtiszteltetésben részesült, hogy megnyithatta a cannes-i filmfesztivált. Ez esetben ez nem feltétlenül csak a film művészi színvonalának tudható be, hanem leginkább talán annak, hogy Allen New York, London és Barcelona után most Párizsra osztotta a főszerepet. A rendező jól ötvözi a franciás könnyedséget a rá jellemző intellektuális humorral, melynek nemegyszer az amerikaiak valamint az amerikai és francia kultúra és életfelfogás közötti különbségek adják az alapját. A kulturális sztereotípiák mellett felsorakoztatja mindkét filmgyártás ismert színészeit, sőt még a francia First Ladynek, Carla Bruninak is juttat egy nyúlfarknyi szerepet. Az elmaradhatatlan városnézés mellett Allen némi varázslat segítségével az 1920-as évek pezsgő művészvilágába is visszarepít minket hősével a hollywoodi forgatókönyvíró Gillel (Owen Wilson) együtt, aki menyasszonyát kíséri el a világ fővárosába, és nem utolsósorban inspirációt szeretne meríteni készülő regényéhez. Egyik borgőzös éjjeli barangolása során eltéved, majd ahogy éjfélt üt az óra egy autó siet a segítségére, a hotel helyett egyenesen az „Aranykorba”: Ernest Hemingway, Scott Fitzgerald, Gertrude Stein, Picasso, Dalí és számtalan híres művész világába vezetve őt vissza. Gil megszállottja lesz ezeknek az álomba illő éjféli kirándulásoknak, melyek során maga Gertrude Stein segíti könyve megírásában és találkozik egy gyönyörű múzsával (Marion Cottilard), aki rádöbbenti arra is, hogy menyasszonya (Rachel McAdams) talán mégsem az igazi számára. Ennek ellenére Gil rájön, hogy ostobaság mindig más korba vágyni és idealizálni azt. Egyszerű kis üzenet, és felesleges is lenne ennyi időt szánni rá, ha nem lenne benne néhány ötletes poén és egy-két valóban emlékezetes alakítás, mint például az Oscar-díjas Adrien Brody feltűnése az „őrülten zseniális, zseniálisan őrölt” Salvador Dalí szerepében.

A finn rendező, Aki Kaurismäki Le Havre című versenyfilmje szintén az aktuális társadalmi problémákkal foglalkozó alkotások mezőnyét erősítette, noha inkább romantikusnak, mint realistának tűnő meséje egy letűnt kor összetartását és emberségét idézi. A Le Havre az illegális bevándorlás problémáját járja körül, mely elsősorban Dél-Európát sújtja. Kaurismäki filmjében a rendezőre jellemző visszafogott északi humor keveredik a francia kikötőváros egyik lakónegyedének helyi színezetével és a pillanatnyilag megoldhatatlannak tűnő probléma kapcsán felmerülő morális kérdésekkel. A Le Havre szereplői közt – a cipőpucolásból élő lecsúszott művész (André Wilms) és a teherhajó konténerében érkezett afrikai fiú (Blondin Miguel) – kibontakozó kapcsolat, és az őket segítő kis közösség összetartásáról szóló történet teljesen elvarázsolta a közönséget. A filmben a díszleteknek és a forgatási helyszínek kiválasztásának köszönhetően, úgy tűnik, mintha évtizedeket mennénk vissza az időben a problémát tekintve azonban nagyon is a mában vagyunk. A múltidéző képek a rendező saját bevallása szerint annak köszönhetőek, hogy számára a II. világháború utáni közeg hat inspirálóan, az a közeg, melyben kedvenc francia rendezői is alkottak, és akiknek munkáira számos utalás található a filmben.

Míg Kaurismäki filmjéből áradt a testvériség és az emberiségben, annak emberségébe vetett hitből fakadó optimizmus, Lars von Trier már említett Melancholiájában nyoma sem volt ennek. Ez a világ rossz, ahogy az emberek is és nem kár érte –mondja ki a film egyik szereplője. A Melancholia a világvégéről szól, amely káprázatos, elsősorban német romantikus festők képeit idéző kompozíciókkal, Wagner zenéjére jut el a Föld legutolsó pillanatáig, a teljes pusztuláshoz, ami után – mivel Trier szerint nincs se Isten, se más értelmes lény az univerzumban – nem marad semmi, csak a teljes üresség. Trier karakterei, elsősorban Justin (Kirsten Dunst) is ezt a kiüresedést, fásultságot a depresszió okozta teljes apátiát mutatja, pedig minden oka meglenne a boldogságra: szép, fiatal, sikeres, gazdag és éppen most veszi feleségül egy jóképű fiatalember, de Justin képtelen bármiféle örömöt, sőt bármiféle érzést mutatni. Jól ismeri ezt az érzést Tier is, aki évek óta küzd a betegséggel, nem véletlen (és nem mellőzi az iróniát sem), hogy filmjében Melancholia a neve annak a bolygónak, mely belecsapódik a Földbe és elpusztítja azt. Mindez nem is tűnik olyan képtelenségnek, hiszen a fejlett nyugati társadalmakban a védőoltások korában már nem a himlő, a hepatitis, a kolera vagy a malária tizedeli a lakosságot, és az AIDS ellen is lehet védekezni, míg a depresszió megállíthatatlanul szedi. (Olyannyira riasztó méreteket öltött a kór, hogy az Egyesült Államokban néhány éve már tizennyolc éven aluliaknak is felírhatták az egyik legismertebb antidepresszánst, a Prozacot.) Elizabeth Wurzel 1994-ben megjelent kultregénye a Prozac Nation már akkor pirulákat kapkodó, mentálisan instabil emberek gyülekezetének láttatta Amerikát, Trier filmje szerint ez a kezelhetetlen kór hamarosan az egész emberiség vesztét okozza. Trier veszte pedig az lett, hogy filmje helyett idén inkább a kijelentéseivel provokált, amire azonnal ugrott a sajtó és olyan hisztéria kerekedett, hogy a film ugyan versenyben maradhatott, de alkotója soha többé nem teheti be a lábát a fesztivál vörös szőnyegére.

Azt, hogy Jodie Fosternek vannak-e kóros hangulatingadozásai, nem tudtuk meg, de azt igen, hogy a színész/rendezőnő is terápiás célra használja a munkát és szerepei, rendezései során szembesül saját démonaival és gyakran az általa megjelenített figurák adják meg számára a kulcsot ahhoz, hogy miként is kezelje az őt magát is érintő kríziseket. Foster legújabb rendezése a The Beaver főhőse, Walter, a depresszió áldozata, amelyből különös módon egy kesztyűbáb – a címben szereplő hód – segítségével próbál kimászni, ám a felnőtteknél szokatlan bábterápia során a hód egyre inkább eluralkodik Walteren és olyan tulajdonságokat hoz ki belőle, mely kezdetben talán pozitív változásként érzékelhető, de mindinkább megmérgezi Walter körül a levegőt. A filmben az utóbbi időszakban igencsak megtépázott renoméjú Mel Gibson próbálja bebizonyítani, hogy a vásznon éppen olyan érdekes tud lenni, mint a bulvárhírekben. Sokan nem tudták azonban megbocsátani a színész korábbi botrányos viselkedését és az sem volt jó pont, hogy Gibson nem merte felvállalni, hogy megjelenjen a sajtó képviselői előtt, helyette Jodie Fosternek kellett bizonygatnia, hogy valójában jó ember ő, aki a vele történteket mind beépíti az alakításába és ettől nem csak emberként, de színészként is sokkal érdekesebb lesz.

Ezt valóban nem lehet elvitatni Gibsontól, mint ahogy Sean Penntől sem, akinek szintén sikerült már párszor maga ellen fordítania a közvéleményt, és aki két versenyfilmben is látható volt az idén. Paolo Sorrentino This Must Be The Placeben ő a kiöregedett goth (nálunk inkább darknak hívják a szubkultúra követőit) Cheyenne megformálója. Cheyenne az egykor gótikus rockzenét játszó muzsikus 50 felett már csak régi hírnevéből és a jogdíjakból él, de még mindig fekete szerelésben, feltupírozott hajjal és az erős sminkkel hívja fel magára az ír vidék embereinek figyelmét. A The Cure együttes frontemberét, Robert Smith-t idéző fizimiskája és Ozzy Osbourne-ra hajazó enerváltsága éles kontrasztot képez a Tesco szupermarket neonfényes folyosóival, és a bevásárlóközpontok fiataljaival éppúgy, mint teljesen átlagos nőként élő, tűzoltóként dolgozó feleségével (Frances Mc Dormand). A változást Cheyenne amerikai útja hozza meg, amikor hazalátogat apja temetésére és hosszúra nyúló útja során nemcsak egy az apját ért régi sérelemért vesz elégtételt, de neki magának is sikerül végre felnőnie és kizökkennie a hosszú évek óta tartó letargiából. Egyfajta késői felnőtté válás történet ez, amiben a leginkább értékelhető dolog maga Sean Penn, illetve a filmbeli nejét alakító Francis Mc Dormand kettőse. Penn másik filmje az arany pálmával kitüntetett The Tree of Life volt. Terrence Malick rendezése még Lars von Trier világvége filmjénél is ambiciózusabb vállalkozás, mert hasonlóan komoly kérdéseket feszeget az emberi létezésről, az univerzumról, elsősorban annak keletkezéséről, de benne van az elmúlás, a gyász és a végtelen óceán, mely mindennek az eleje és a vége. A Penn által alakított figura sikeres építész, aki testvére halála kapcsán emlékezik vissza gyerekkorára, szüleire, apja (Brad Pitt) ridegségére és az azt ellensúlyozó anyai (Jessica Chastain) szeretetre. Egy család története, az amerikai álom meghiúsulása, mely egész életre meghatározza egymáshoz való viszonyukat és a gyerekek sorsát, későbbi kapcsolataikat, összevetve az univerzum hatalmasságával, elenyészőnek tűnik, de bármely parányi és jelentéktelen is az emberi élet a világmindenség viszonylatában, a család szintjén egy ember halála, akár mindennek a széthullását jelentheti. Az üzenettel nincs baj és gyönyörű képek közvetítik, melyek valóban monumentális és lenyűgöző kvalitást kölcsönöznek az alkotásnak, de mégis sokaknak, köztük nekem is csalódást okozott, mert gyakran éppen mondanivaló komolyságát ásták alá. A komputer generálta, valamint hagyományos eszközökkel kivitelezett speciális effektusok itt nem képeztek olyan szerves egységet az O’Brian család történetével, mint a Melancholiában, melyben Trier formalista túlburjánzásai ezúttal teljesen helyén valónak tűntek. A Tree of Life jelentős film és nagyszabású vállalkozás, egyedi filmnyelvvel, ilyen szempontból érthető hát a zsűri döntése, de mégis sokan nem értettünk egyet vele. Ráadásul Terrence Malick nem volt hajlandó elkísérnie filmjét így Brad Pittnek kellett helyette is és Sean Penn helyett is helytállnia mind a sajtókonferencián, mind a díszbemutatón, ahol ugyan Penn már ott volt, de ez nem változtatott azon, hogy a közönség egy részének nagyon nem tetszett a film és ezt nem is rejtette véka alá.

Woody Allennel ellentétben korántsem romantikus és nosztalgiaébresztő képet fest Párizsról a színésznőként és rendezőként egyaránt ismert Maiwenn legújabb rendezése a Polisse (Poliss), melyet a rendező/színésznő dokumentarista-realista stílusban készített megtörtént esetek alapján, némi fikcióval színezve. Maiwenn a párizsi rendőrség gyermekvédelmi egységénél eltöltött időszakban számos esetet jegyzett fel, melyek meg is jelennek a filmben, de a gyermekvédelmi csoport rendőreinek élettörténetét, valamint konfliktusokkal és személyes problémákkal tarkított kapcsolatrendszerét egy-két romantikus szállal megspékelve már ő maga, illetve forgatókönyvíró társa Emmanuelle Bercot (aki szintén szerepel is a filmben) adta hozzá. A Polisse különös elegyét képezi a valóságnak és a fikciónak, mivel a kitalált elemek nemegyszer valósabbnak tűnnek, mint a megtörtént rendőrségi esetek. Van ebben a filmben a gyerekét szexuálisan molesztáló befolyásos apukától, narkós anyáig, zsebtolvajlásra kényszerített román cigánygyerekektől, végső kétségbeesésében a gyermekéről lemondani kényszerülő illegális bevándorló asszony és fia keserű elválásáig minden, sőt talán túl sok minden, és ehhez jönnek a rendőrök válástól, étkezési zavaroktól, hatalmi harcoktól és bontakozó szerelmektől terhelt magánéleti viszontagságai. Túl sok ez egy filmre, de talán kettőre is, ennek ellenére pergő, dinamikusan szerkesztett és sikerül képet festenie a nem csak a franciákat érintő problémákról és az azokkal hősiesen küzdő, elkötelezett rendőrökről, akiknek, mint láthatjuk rá is megy az magánélete vagy éppen az élete minderre. Ennek ellenére rengeteg humor van a filmben, mely a rendezőnő elmondása szerint a rendőrök egyetlen védekezése az általuk tapasztalt szörnyűségekkel és emberi nyomorúsággal szemben. Maiwenn nem titkolta, hogy személyes indíttatás is közrejátszott abban, hogy filmre vigye a Nyugaton egyre nagyobb figyelemmel és érzékenységgel kísért problémát, de bemutatja azt is, hogy ez a figyelem és érzékenység, ami a bűnesetek feltárásához szükséges milyen túlzásokhoz vezethet, sok esetben elemi szülői gesztusoktól is tartózkodnak, kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se csináljanak semmit, ami a legcsekélyebb mértékben is félreérthető lehet.

Persze, amikor az ember olyan esetet lát, mint a Michael című filmben, jogosan gondolhatja, hogy ha tízszer ennyire óvnák a gyerekeket, az se lenne túlzás. A filmben egy teljesen átlagos külsejű 35 körüli biztosítási ügynök él a világ felé teljesen normális, hétköznapi életet, miközben senki sem sejti, hogy egy 10 éves kisfiút tart fogva már hónapok óta a lakása pincéjében berendezett gyerekszoba-börtönben. A férfi leginkább gyerekként kezeli a kisfiút, ajándékot vesz neki és időnként még egy távoli állatkertbe is elviszi, de nemegyszer láthatjuk, ahogy esténként egészen más, korántsem ártatlan céllal megy be hozzá. A férfi munkába jár, sőt még síelni is elmegy a haverjaival így nem csoda, hogy se a kollégák, se a szomszédok, se a családja nem sejti, hogy mit is, illetve kit rejteget a világ szeme elől. A történet kísértetiesen hasonlít Natascha Kampusch történetére, bár a rendező állította, hogy az ő filmjüknek ahhoz nincs semmi köze. Torokszorító és gyomorforgató a film, mely beállításaiban, képi megfogalmazásában a szintén osztrák származású Michael Haneke filmjeinek világát idézi, több-kevesebb sikerrel. Annak ellenére, hogy nem aratott osztatlan sikert Markus Schleinzer filmje, mindenképp elgondolkoztató, hogy vajon hány eltűnt gyerek lehet, aki valahol egy beteg ember foglyaként sínylődik a külvilág tudta nélkül. Vajon hány ilyen teljesen szürke, átlagembernek tűnő beteges hajlamú van, aki azon túl, hogy teljesen beleolvad a környezetébe, ahhoz is nagyon ért, hogy hogyan tartsa fenn a látszatot és kerülje a lebukás veszélyét. Éppen ezért hagy olyan mély nyomot a film, annak ellenére, hogy nem eredeti a története filmes megvalósítása pedig csupán gyenge Haneke koppintás.

Nanni Moretti Habemus Papam című filmje a pápa halála és az új pápa beiktatása közötti időszakról mesél.

Láthatjuk a kulisszák mögötti – természetesen fikciós – kicsit abszurd, de rendkívül szórakoztató eseményeket. Moretti jópofa és nagyon is életszerű mesét kerít a pápa vatikáni rezidenciájának falai mögé, miközben előtte hívők ezrei várakoznak, hogy megtudják, ki is lesz az új pápa. Az újonnan pápának választott Melville (Michel Piccoli) azonban pánikrohamot kap és képtelen kimenni az erkélyre, hogy üdvözölje híveit. A főrangú egyházi vezetők meggyőződésük ellenére még pszichiátert is hívnak Melville-hez, hogy átsegítsék a krízisen, de csak romlik a helyzet, és ő inkább megszökik, a pszichiáter pedig ott ragad a bezárt ajtók mögött. Míg a lelki vívódásaival küszködő egyházi főméltóság az utcákat járja, addig a pápai rezidencia falain belül egyre kétségbeesettebben próbálják fenntartani a látszatot, hogy valójában minden rendben van, de a hívek, a sajtó és maguk a világ különböző pontjairól összesereglett egyházi méltóságok is egyre türelmetlenebbül várják, hogy az új pápa végre üdvözölje őket. Melville mindeközben még kiéli színházi ambícióit, és kihasználva az ismeretlenség utolsó pillanatait az emberek közt elvegyülve próbál meg erőt gyűjteni ahhoz, hogy a világ legbefolyásosabb vallási vezetőjévé lépjen elő. Moretti finoman megfricskázza a sajtót, a pszichiátereket és a papi méltóságokat, valamint az intézményesített vallásgyakorlást, de véletlenül sem válik sértővé vagy tolakodóvá. Finom szatírája nagyon is emberi oldaláról világítja meg figuráit, hétköznapi, esendő és kétkedő emberekként beállítva őket, amilyenek valójában lehetnek, de amilyennek csak nagyon kevesen ismerik őket.

Nehéz elválasztani a valóságot a fikciótól Alain Cavalier filmjében a Paterben, sőt időnként nehéz humorosnak is találni, mert annyira bennfentes poénokkal operál Cavalier, hogy aki nincs benne mindennapi szinten a francia belpolitikában és nem ismeri alaposan annak vezéralakjait, annak bizony nehéz követni a két jó barát Vincent Lindon és Alain Cavalier (mindketten önmagukat játsszák) eszmecseréit. Jobbára annyi marad meg számunkra, hogy jókat esznek, isznak és beszélgetnek, többnyire arról, hogy filmet kellene készíteniük befolyásos emberekről. Majd előkerül a kamera és eljátsszák, hogyan is nézne ki a jelenet, ha az egyikük maga lenne a miniszterelnök a másik pedig egy befolyásos embere. Hamarosan már nem lehet megkülönböztetni, hogy most éppen önmagukat adják, vagy kitalált figuráikat hozzák, vagy ez az egész csak kitaláció és ürügy arra, hogy a francia társadalmat érintő problémákról elmélkedjen két jó barát, két kiváló alkotó egyéniség, a jelen rendszer szigorú bírálója. A franciák láthatóan jól szórakozott a filmen, de a külföldiek számára az utalások zöme nehezen volt érthető. Sokan nem tudtak együtt érezni azzal sem, ahogy a két remek színész éppen szarvasgombát és egyéb finomságokat rendezgetve a tányérján arról panaszkodik, hogy milyen nagy bajban is van hazájuk, mivel minden második francia 1500 eurónál kevesebbet keres havonta. Ez valóban nagy probléma, mint ahogy láthatóan más feszültség is van bőven hazájukban, de a jelen gazdasági viszonyok közt sok más nemzet beérné azzal, ha csak minden második ember fizetése nem ütné meg az 1500 eurót és csak olyan problémákkal kellene szembesülni, melyek nyugodtan és kedélyesen megvitathatók egy pohárka portói mellett.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.