Ez a (mű)Főfőnök Gazsó Györgytől (Ravn) kapja instrukcióit (meg azt, hogy mit szabad neki, és hogy mi tilos – titoktartási szerződés, adás-vétel esetén árplafon behatárolása stb.) Gazsó pompásan oldja meg a félszeg (ám szadista) igazi főnök, (és félállásban e szituációsorozatbeli „rendező”) szerepét.

A darab (film is volt belőle vagy fordítva…) vigyáz arra, hogy két-három szónál többet ne ejtsen arról, mit is csinálnak a kócerájban, kb. sejtjük, hogy mi a cég profilja – valami IT-biznisz –, de csak utalásokat kapunk az üzletmenet pénzügyi helyzetéről, esetleges találmányairól. De kapunk célzásokat a virtuális főfőnök e-mailjeiről (Csányi=Kristoffer) állítólag ilyeneket is írt a beosztottaknak a hatodik répából, persze az igazi főnök (Ravn) fejéből-klaviatúrájáról). Ez az abszurd komédia azonban nem pusztán szerepcserével bíbelődik: groteszk kis vázlat egy épphogy döcögő, de modern cégek capitaly játékairól. (Ilyen pl. a menedzsment-szómágia: Outsourcingot mondasz, de offshore-ra gondolsz, HR-stratégia, cégfejlesztő meeting stb.) Röviden: a beosztottaknak nagy pofájuk van, közben ki-ki retteg, mert sejtik, hogy bármikor lapátra tehetik őket. És tudják, hogy amit csinálnak – mint cég –, akár holnap lesöpörhető a placcról. (konkurencia, technológiafejlődés, költségcsökkentés, válság stb. révén…) Ennyiben a darab tünetsor, hogyan is működik egy mai, posztmodern IT-cég. (Amit a Radnóti Színházban láthatsz – Anger Zsolt szellemes rendezésében. Szellemes, egyebek közt azért, mert multimédiás megoldásokkal játszik – tévé, óriáskivetítő, SMS-szövegek, és persze zene, naná.) Jól csinálja.

Az alapötlet bár szellemes – a főfőnök majd minden nagy multinál „láthatatlan”, (virtualitás rulez) – de ez a poén hamar kifúj, így aztán csaj ügyek kerülnek elő, vállalati nőtipológiaként. Itt van például a rámenős: Kováts Adél (Lise), mint személyzetis letámadja Csányit (hogy majd ő kihozza belőle a férfit). Nadrágját illetően (takarásban, szerencsére) sikerül is neki, amúgy a bezsebelős csaj modelljét hozza, nem igazán ütős. (Talán a szemüveget nem kellett volna rátenni. Sok.) Aztán jön a becserkészős-szelíd (Péter Kata), és persze a volt feleség, most, mint az ellenérdekelt üzleti partner ügyvédje: ezt Szávai Viktória csinálja meg, minden mozdulata poén és valóságszagú… Schneider Zoltán hozza az izlandi bunkót, aki tárgyalni jött, meg szerződést aláírni (ehhez kellett a helybeliek virtuális főfőnöke). Izlandia tehát anyázik (szidja a dánokat), szósalátáiba olykor – jó kis színészi trükkel – magyar szavakat is kavar. És övé a nagy poén: az üzletember végig tolmáccsal dolgozik, ám kisül, hogy tud ez dánul, csak erről a tárgyalás során kussban volt. Jól csinálja.

A produkció képernyőszöveggel indul: ne várj semmi mélységet, netán emelkedettséget, ezt nem arra csináljuk(ják), hanem hogy szórakozz…). Ez az SMS itt műfaji meghatározás. Helyén. Anger Zsolt nagyon tud, a kínos jelenetektől feláll a szőr a hátamon, miközben röhögök. A második részt viszont húzhatta volna, itt a dinamika leül, a slusszpoénig uncsi van, de aztán lehet röhögni.

Lars von Trier filmes nagyság, hadd időzzek hát el egy kicsit ennél a bevillantott virtualitás témánál. Hogy ez a szféra életünk egyre nagyobb hányadát foglalja el – virtuális valóság, blogolás álnéven, szemétkedés nick-kel, computer games, Facebookolás stb. – csupa személytelen, virtualitásra játszó őrület. Jaron Lanier (a virtual reality technológiájának feltalálója) most könyvet írt e trend ellen. Épp ő, mert ha mindenki ebben kavar, akkor ő már kritikusként akarja látni ezt a szférát. Aszongya: „a személytelen kommunikáció rémes terjedése már bealázza a személyes kommunikációt. Tőled is elveszi személyiséged, ismeretlen fazonokkal csettelsz, mondanám: kvázi gépekkel – ám közben te is kütyü leszel, nem ember.” Na, most ha nagyképű lennék – meg mivel épp most olvasom ezt a könyvét (Te nem vagy kütyü – You Are Not a Gadget) mondja a cím, szóval, ha nagyképű lennék, azt mondanám, hogy a darabot erre a jelenségcsomóra húzták fel. Amíg a Főfőnök nincs jelen (csak virtuálisan létezik), addig minden rendben, mivel a személyes kommunikáció, az ugyebár fel van függesztve, (nincs kire zabosnak lenni). Életük – anélkül hogy észre vennék - teli van hazugsággal, képmutatással, csalással. Mikor előkerül (és lelepleződik…), szembesülnek. Ezzel a modern élethazugsággal akkor szembesülnek, mikor hús-vérként előkerül a Főfőnök. Egy pillanatra látják saját bealázottságukat. Valahogy így. Persze: ez csak a filozófiai nyersanyag, aminek Lars von Trier elszélhámoskodja a dramaturgiát. Csak félig dolgozza meg ezt a nyers gyémántot, amiből több is kijöhetett volna, vígjátékilag is meg komolyban is. Mert tényleg ebben élünk, és ez halálosan komoly és miközben abszurd módon mulatságos. (A részleteket megírom majd neked a Facebookon.)

A ruhák Fekete Katalin munkái, istenien pászolnak kihez-kihez (az izlandi vademberé kicsit túlrajzolt, de elmegy); a díszlet: (Sebő Rózsa) pár szék, asztal, kivetítő – iroda, mint hullaház, de HD tévével. Könnyű kis produkció, lehetett volna könnyebb is, mélyebb is. De nem kekeckedek: így is nagyon kellett má’ ilyesmi…