Szörnylelkek emberközelből III.

Gyűlöletbűntényeket elkövető merénylők, sorozatgyilkosok lebukása utáni típuskérdés, hogy „demokráciában/jogállamban miként fordulhatnak egyáltalán elő ilyen esetek?” Erre lehet úgy válaszolni: pszichopaták, ámokfutók, önbíráskodó ideológiai hóhérok a legtoleránsabb országban is akadnak, a legegészségesebb populációban is van mutáció, selejt, torzulás. Annyiban a válasz igazságtartalma nehezen vonható kétségbe, miszerint bizonyos, érzelem- vagy indulatvezérelt tetteket preventíven gátolni, akadályozni gyakorlatilag lehetetlen. Nincs olyan társadalom, amely garantálni tudná, hogy egyetlen konkrét polgára sem vetemedik politikai, etnikai, szexuális vagy más rétegszempontú averzió, frusztráltság, irigység bűnös úton történő levezetésére. Ám ennek dacára szinte törvényszerűen robban ki ilyen helyzetben bizonyosfajta morális pánik. Amely a normális és/vagy helyes világrend országos (sőt, akár nemzetközi) meg-, illetve felbomlása determinált következményének láttatja a dolgot. A mérsékelt, főáramú jobboldal tradicionális rendpárti-konzervatív diskurzussal reagál a helyzetre. Igyekszik a szituációt elsősorban közbiztonsági problémának beállítani, az engedékeny, puha kezű szoclib adminisztráció „rendőri impotenciája” logikus folyományának betudni. Ebbe az irányba mutat a svéd és magyar „rasszistabűnözés” csúcsának tekinthető 1991–92-es, illetve 2008–2009-es merényletsorozatok lereagálása közül a hazai verzió.

A Fidesz a Cozma-gyilkosság után vette fel a bűnesetek frontján az addig – hivatalosan legalábbis – kizárólag a Jobbik által gombolyított etnikai szálat. Próbálván azt szalonképes formában bevonni a diskurzusba. „Nem titkoltam el azt sem a találkozón, hogy a liberális demokrácia értékeit tiszteletben tartva, bizonyos tényeket világossá kell tenni. Azt, hogy a közbiztonság esetében a cigány származású, súlyos bűncselekményeket elkövetők aránya jelentős mértékben, napról napra fokozódó mértékben növekszik, ki kell mondani. Aki erről nem beszél, becsukja a szemét, az súlyosbítja a bajt. Nevén kell nevezni a dolgokat…. én a cigánybűnözés szót sohasem használom, de cigány bűnözők azért vannak. Vagyis cigánybűnözés nincs, cigány bűnözők vannak.”1 – nyilatkozta tavaly februárban a jelenlegi miniszterelnök. A gettóbűnözők etnikai hátterének tálalásánál jóval kevesebb publikus színteret kapott ezen oldalon a „fasisztabűnözés” rasszista indítékainak morális és belpolitikai leleplezése. A romagyilkosságokat többnyire, hangsúlyosan főként közbiztonsági dimenzióban említették. „Amíg a kormánypárti képviselők bojkottálják és lehetetlenné teszik a Fidesz által javasolt „háromcsapás törvény” elfogadását és életbe lépését, addig cinkosok és hibásak az ilyen esetekben – mondta a szerdai tiszalöki romagyilkossággal összefüggésben feltett kérdésre válaszolva Szijjártó Péter. Cinkos az, aki ellehetetleníti azokat az intézkedéseket, amelyekkel az ilyen esetek megelőzhetőek vagy megtorolhatóak lennének… egy országban, ahol előfordulhatnak olyan esetek, mint amilyen előfordult például Veszprémben, Olaszliszkán, Tatárszentgyörgyön, Nagycsécsen vagy éppen most Tiszalökön, ott a kormány alkalmatlan arra, hogy biztosítsa a védelem jogát az embereknek.”2 – beszélt a Fidesz-elnök stábvezetője néhány héttel később. Nemigen szólván az etnikai indíték lényeges voltáról.

A jobboldalt végül a fejére növő „adoptált gyermeke”, a nemzeti fundamentalizmus kényszerítette váltásra. Az idén tavaszi kampányban már ők is rámutattak bizonyos kultikus vérjobbos helyek és a romagyilkosok közötti eszmei nexusra. „A Kuruc.infót olvasgatva személyesen megtapasztalhatja az ember, milyen is a jakobinus és a bolsevik lélek, szellem. Ocsmány, szemét, aljas, hazug és gusztustalan szellem, lélek az. Az összes l’art pour l’art zsidózásával és cigányozásával együtt. Az a hely az, Gábor, ahol „mokkavadászoknak” nevezik a cigányokat lelövöldöző nem is tudom, micsodákat. Ez lenne a tiszta, szép jövő? A „szebb jövőt”? Mert nekem senki ne magyarázzon cigánybűnözésről, senki ne magyarázzon a magyar–zsidó együttélés konfliktusairól, vállaltam ez ügyben konfliktust, eleget. De hogy azok, akik rágyújtják a házat egy cigány családra, aztán a menekülő ötéves gyereket apjával együtt agyonlövik, hősök lennének, vagy „jópofa” „vadászok”… Hát, ebből nem kérek, Gábor.”3 – írta a Jobbik-elnökhöz szóló nyílt levélben a „reálfundamentalista” Bayer Zsolt.

Magyarországon a jobboldal a gyilkosságsorozat idején – a nyolcéves balliberális uralom vége felé – hatalomba készült. Svédországban pedig épp azelőtt jutott (kilencéves baloldali regnálás után) hatalomra. Carl Bildt, a konzervatív-piacpárti győztesek feje igyekezett hangsúlyozni: „A rasszizmus marginális jelenség a svéd társadalomban. A rasszisták száma igen alacsony. Ennek ellenére létezik idegengyűlölet, hogyne. És létezik az idegenektől való félelem és bizonytalanságérzet is, és ez igazán fontos, beszélni kell róla… De szerintem óvatosan kell használnunk a rasszista szót. A rasszisták kevesen vannak. Előítélettel és félelemmel élő emberek, ők viszont sokan.” 4 Látható, hogy kormányon lévő (vagy kormányzásra esélyes) jobboldal mindkét országban igyekezett a rasszizmus szerepét, befolyását kisebbnek látni, a dolgot egy általánosabb (pl. a közbiztonság, a társadalmi félelemérzetek) szűrőn át nézni. Ezzel szemben a balliberális narratíva a mérsékelt jobboldal politikáját, a fajgyűlölő nézetekkel szembeni tényleges vagy feltételezett engedékenységét nevezte meg felelősként. Nálunk a szoclib erők (illetve az őket támogató intellektuális holdudvar) a Fideszt vádolták morális bűnrészességgel, hogy „kiengedte a szellemet a palackból.” Svédországban ugyanígy. Egyrészt az új kormány „szolidaritástagadó” gazdaságpolitikáját, a megszorításokat nevezték meg a kritikus hangok a bűntettek előidézőjeként. „A megtakarításaikért az életünkkel fizetünk!” 5 – vágta Bildt és bevándorlási minisztere szemébe az egyik felszólaló a témában rendezett gyűlésen. (Ilyen erővel a jóléti állam vízfejű szuperbürokráciája is felelős, hisz mikor a jövendő rasszista orvlövész Ausoniust „’81 őszén besorozták, már hosszú ideje gyógykezelték pszichés zavarokkal. A katonaorvosok viszont nemcsak hogy alkalmasnak ítélték, de még tiszti képzésre is javasolták. Holott gyógykezelése a kiképzése alatt is folytatódott, csakhogy erről a szövevényes hadkiegészítő bürokrácia egyszerűen nem szerzett tudomást.”6 Arról nem is beszélve, hogy profi bűnözőként ugyanúgy átcsúszott az igazoltatásokon, mint a móri tettesek.) Másfelől – Svédországban és hazánkban egyaránt – a baloldal a gyűlöletbeszéd és a rasszista szervezetek betiltását nevezte meg jogi gyógyírként. Támadva váltópárti riválisának ezzel összefüggő, szerinte cinkos, puhakezű, kapituláns hozzáállását.

Észrevehető, hogy jobb- és baloldali reakciók ugyanazon rendpárti diskurzus két arca. Előbbi valamifajta általános (a rasszizmustól leválasztott) „rendetlenség”, társadalmi biztonsághiány, morális zűrzavar következményének tudja be a helyzetet. Hogy lám, ide vezet a bűnözők, deviáns elemek „haladó reformpedagógia” jegyében való pátyolgatása, a hagyományos „jó erkölcsön” nyugvó törvény erős kezének gyengülése. A középtől balra lévők ugyanezt mondják, csak ők nem általában az (idilli, csak épp hazug és nem létező) „tradicionális rendet” sírják vissza, hanem a „gyűlöletcenzúrát”, az ordas eszmék rigorózus, drákói üldözését követelik. Hangsúlyozván, nemcsak a gyűlöletbűnözőket (s a bizonyíthatóan erőszakra uszítókat) kell börtönbe zárni, hanem a szimplán rasszista pártok, újságok vezetőit is, szervezeteik pedig feloszlatandóak. E két diskurzus rokon vonása, hogy antiliberális. Bár gyökeresen más világnézeti töltettel, de egyaránt a szabadelvű demokráciát jogkorlátozással leszűkítő praxis. Mely a közhatalom bűnüldözői vagy gyűlöletrendőri felhatalmazásának kitágításával operál.

Mindkét interpretáció diagnózisfázisában találhatóak részigazságok. A tradicionális rendpárti érvelés svéd–magyar relációban annyiban helytálló, miszerint a lakosság szubjektív biztonságérzete (illetve egyes válságtérségek objektív bűnözési mutatói) tényleg romlásnak indultak. A szelíden gondoskodó baloldali paternalista svéd államszervezet rendőrsége éppúgy csődöt mondott, ahogy a kádári gyökerű, szovjet típusú katonai hierarchiából polgári bűnüldöző munkaszervezetté válni mai napig képtelen magyar bűnüldözés is. A svéd zsaruk ugyanúgy elszúrták a helyszínelést a J. Ausonius által megsebesített görög csövesnél, mint a mieink Tatárszentgyörgyön.7 „Gyorsan kiderült, hogy mindkét nyomozás hagyott kívánni valót maga után. A rendőrök még csak rendes helyszínelést sem végeztek Torsgrändnél, ahol Karamalegost meglőtték. A feljelentést mintha nem is vették volna komolyan, talán mert Karamalegos nem volt különösebben együttműködő, talán mert a rendőrök, akik először találkoztak vele, úgy gondolták, fontosabb dolguk is van, mint végighallgatni egy koszos, szemmel láthatóan zavarodott hajléktalant, akit állítása szerint meglőtt egy ismeretlen férfi.” 8 Arról nem is beszélve, hogy minálunk a titkosszolgálat mulasztásai is hozzájárulhattak a tragikus végeredményhez.

Hogy a gettó- és lumpenbűnözésről a főáramú erők nem (vagy csak későn) mertek nyíltan, ugyanakkor szalonképesen beszélni, az tényleg a napjainkban végóráit élő politikailag korrekt véleményklíma morális terrorjának a sara, és nemcsak mifelénk. „A szerző szerint nagy gond Svédországban, hogy a közéletben nem esik szó bevándorlásról, és aki az ilyen jellegű témákat feszegeti, azt azonnal a szélsőjobboldalhoz sorolják.”9 –jegyzi meg a rasszistákkal való szimpátiával nem vádolható Tamás Gellért, a lézeres gyilkos briliáns lélektani profilrajzolója. De az sem tagadható: a baloldali kórisme is tartalmaz valóságelemeket, nem is keveset. Tény, hogy a mérsékelt jobb komoly (morálisan vállalhatatlan, praktikusan beláthatatlan következményű) szimbolikus-retorikai gesztusokat tett a saját „veszettjeinek”. S nemcsak a Lajtán innen. „Az osztrák Haider, a német Schönhuber, az olasz Bossi, a francia Le Pen… egyaránt kihasználják, hogy a demokrácia Európa nyugati felében részint unalomba, közönybe fulladt, részint új gondokkal, mindenekelőtt bevándorlók hullámával kénytelen szembenézni…Látványos sikereik következtében a mérsékelt politikusok is változtatni kényszerültek stílusukon. Például Jacques Chirac, Párizs konzervatív polgármestere odáig megy, amennyire demokratikus politikus talán soha. Kijelenti, hogy a franciaországi bevándorlóknak nemcsak bőrük színe, beszéde, vallása, de még a szaga is különböző. Sőt. Kellemetlen illatról beszél.”10 – írja egy jobbközép hazai látlelet a lézeres őrizetbe vételének előestéjén.

Ám hiába klappol valamennyire a diagnózis, ha a terápia hatástalan, mi több: kontraproduktív. Jobb- és balverzióban éppúgy. A lézeres Ausonius (valamint utánzója, Peter Mangs), illetve a romagyilkosok által kivitelezett rémtettsorozat olyanynyira atipikus, hogy a szokványos gengszter- és terrorbűnözőknél is vitatott hatékonyságú mechanikus beszigorítás11 egyszerűen lepattan róluk. Tetteik nem sorolhatóak az elszegényedéssel öszszefüggő konjunkturális-szezonális krízisbűnözés alkategóriájába. A normál, köztörvényes bűnelkövetés és az ilyen sorozatgyilkosságok mutatóinak viszonylatában nincs okozati láncszem. „Szintúgy alkalmatlan a büntetési tételek emelése szexuális pszichopaták, erőszaktevők (Kiskunlacháza) és fanatikus terroristák (romagyilkosok) esetén. Ők hormonális vagy ideológiai kényszer által sarkallva működnek, ami nagyságrendekkel erősebb, mint bármilyen jogszigor.”12 Ausonius és a romagyilkosok abban is elütnek a konvencionális etnikai terrorizmustól, hogy célpontválasztásukban médiaképességi prioritások (mennyiben segíti elő ügyüket?) helyett szinte kizárólag kényelmi szempontok (lebukásmentes helyszín, könnyen becserkészhető áldozat) motiválták őket. Tehát mozgatórugójuk inkább keresendő a lelki adottságokban, mint a világnézeti ösztönzőkben. A bőrszín főként legitimációs alibi volt nekik, mintsem valódi indíték. Hajlok rá, hogy ők elsősorban pszichopaták, s csak másodrészt terroristák.

Sorozatgyilkosoknál mit sem ér a rendpárti eszköztár. Nemcsak az ultrakonzervatívvá formált jogállami demokráciában mond csődöt, de még a hagyományos bűnözést jogsértően, de sikeresen minimalizáló diktatúrában is. 1955–57 között két nőt öltek meg szexuális indítékból a Szolnok megyei Martfűn. 1957 nyarán letartóztatták, halálra, majd kegyelemből életfogytiglanra ítélték Kirják János cipőgyári munkást. De 1962–67 között újabb, nők elleni támadások voltak a környéken, szám szerint öt, ebből három gyilkossággal végződött. A tettest, Kovács Péter teherautósofőrt (aki a két régebbi emberölést is beismerte) csak 1967-ben fogták el. Kirjákot ekkor felmentették és rehabilitálták.13 S ez nem kivételes. Az értelmi fogyatékos Bruno Lüdke „húsz éven keresztül majdnem száz emberrel végzett, főként nőkkel, mire a teljhatalmú és flottul működő náci rendőrállam képes volt elfogni 1943-ban.”14 Egy ilyen szörnyeteg agya mentális ficamok oly csavaros útvesztője, ami még a diktatúrákat irányító, „rokonlélek” politikai bűnözőkön is kifog.

De a baloldal által forszírozott gyűlöletkarantén hálóján is átcsúsznak. Pont azért volt nehéz Ausonius, Mangs és a négyfős halálbrigád lebuktatása, mert „nem tagjai jelentős szélsőséges csoportnak, hálózatnak (ahonnan egy beavatott vagy gyanút fogó „gyenge láncszem” feldobhatná őket.)”15 Vagy ha lazán kötődtek is efféléhez (mint K. István, aki a „Véres Kard hagyományőrző, nemzeti érzelmű baráti közösség”16 soraiban ténykedett), nem onnan kapják az utasítást vagy inspirációt. Az előzmények is fenti irányba mutatnak. „1992-ben a titkosszolgálat első kutatása az elkövetőket illetően kimutatta, hogy az 1990-es és 1991-es rasszista támadásokért előállított vagy elítélt személyek többsége nem a VAM vagy más szélsőjobboldali szervezet rasszistái voltak. A „tipikus” elkövető környékbeli, büntetett előéletű fiatal férfi volt, aki alkohol hatása alatt követte el a bűncselekményt. A vidéki, fiatal, „svéd” piti bűnözők, akik eddig autókat kötöttek el, vagy a helyi szupermarketbe törtek be, az 1990-es évek elején mérgüket, frusztrációjukat és gyűlöletüket egyre nagyobb mértékben a város menekültszállása ellen fordították.”17 Az egyéni rasszista partizánakciók tettesei nem várnak felső utasításra. A békésen (de legalábbis vértelenül) fajgyűlölő tömörülések betiltása azért is öngól, mivel „a rasszista szervezeteket földalatti tevékenységre kényszerítené, ezáltal még nehezebbé téve az ellenőrzésüket.”18 A közösségi anyahajójától elszakított faji militáns kénytelen lenne individualizálódni és kreatív öngondoskodással cselekedni. A tiltás azonban nem csak a szélsőséges góc áttétes kiszóródása, kontrollálhatatlan atomizálódása okán ellenjavallt.

Hanem azért is, mert naiv (és végletesen paternalista) gondolkodás, amely hisz abban, hogy a „kútmérgező szervezetek” föld alá üldözése orvosság lehet a rasszizmus ellen. Valójában ama egyéni „gyűlöletpszichózis”, ami ilyen cselekményhez vezet, kevéssé a szélsőjobboldali pártok, lapok hatásának terméke. Formálisan akármi betiltható (gyakorlatilag persze már bajosabb), ami a közbeszéd része. Csakhogy a gyűlölet legfőbb termőhelyei nem a publikus felületek, a külszíni fejtés, hanem a magándiskurzus bányamélységű tárnái. Sehol nem volt még a Kurucinfo, (sőt, még a papíron a kisebbségi egyenjogúságot hirdető, internacionalista diktatúra is élt, ha agonizált is) amikor e sorok írója tízévesen már úgy századjára hallotta fodrászüzletben, kocsmaajtóban, távoli rokontól lakodalmas ünnepségen, taxiés buszsofőrtől, virágárustól, az iskolai portástól, hogy „Hitlernek ezeket kellett volna kiirtania, nem a zsidókat!” A cigányokra utalván így. Akik mondták, nem voltak szélsőjobbosok, még csak nem is politizáltak, nem voltak tagjai az állampártnak, s a rendszerváltás után se léptek be egyikbe sem. Jó részük valószínűleg soha nem lenne képes gyilkolni, és úgy távozik majd az életből, hogy még pofont sem adott senkinek. Magántársaságokban ilyen szövegek keringtek nemcsak akkor, amikor a szélsőjobb hangját még a Magyar Fórum reprezentálta, ami a jelenlegi orgánumokhoz viszonyítva kifejezetten szelídnek mondható, hanem már akkor is, mikor Csurka egy drámaíró volt a lóversenypályáról. (A MIÉP-elnök amúgy „soha nem ismerte fel [illetve jócskán alulbecsülte] a cigánykérdésben rejlő perspektívákat. Illetve kulturális szocializációja mindig is közelebb állt a cigányzenére mulató antiszemita paraszt- vagy dzsentrimentalitáshoz, mint az új, fajközpontú romaképhez.”19) Szó nincs tehát arról, hogy a szélsőjobb „rontotta el” az átlagos kisembert. Inkább az új típusú vérjobb adaptálta a konfliktusok táplálta előítéleteket az ideológiájába. Az átlagpolgár – aki roma gettóbűnözőktől való jogos félelmét vetíti ki az összes cigányra és konvertálja indulattá – nem gondol rá, hogy felelőtlen, nem komolynak szánt mondatait esetleg olyasvalaki hallgatja, akinek énképe úgy fest: „Azt hiszem, szörnyeteg vagyok. Elolvastam az Őskiáltást20, amit még valamikor tőled kaptam kölcsön. Felnyitotta a szemem. Sajnos nem tudok más következtetésre jutni, szörnyeteg vagyok, szörnyszülött.”21 – Ausonius vallott így barátjának, tizenhárom évvel azelőtt, hogy lézeres gyilkossá vált, misszióvá „nemesítve” pszichés aberrációját. Talán a romákat lelövő halálbrigád egyik-másik tagjai is úgy vélte: ő Dexter Morgan22 és Paul Kersey23 hibridje, az igazságtevő fantom, a társadalmilag hasznos szörnyeteg. Aki csak az általa feltételezett közösségi igénynek tesz eleget.

Jegyzet

1 http://www.nol.hu/belfold/orban_viktor__ciganybunozes_nincs__ciganybunozok_vannak

2 http://fidesz.hu/index.php?Cikk=132549

3 http://www.magyarhirlap.hu/hatter/nyilt_level_vona_ gabornak.html

4 Gellért Tamás: A lézeres gyilkos. Egy merényletsorozat anatómiája. Corvina, 2008. 299. o. (Továbbiakban: Tamás, 2008.)

5 Uo. 345. o.

6 http://hvg.hu/velemeny/20090825_sorozatgyilkos_ roma/2

7 http://index.hu/-belfold/2009/03/11/nem_hibazott_a_ hazi-orvos_tatarszentgyorgyon/

8 Tamás, 2008. 192. o.

9 http://hvg.hu/hvgfriss/2010.46/ 201046_svedorszagi_rasszizmus_sorozatos_ketelyek

10 Ómolnár Miklós: Torgyán a kapuk előtt. Héttorony Könyvkiadó, 1992. 133. o.

11 Ennek bírálatát lásd: 11. számú végjegyzet.

12 http://hirszerzo.hu/publicisztika/154176_a_ drakonfaktor_csapdaja

13 Részleteket lásd: Dr. Kovács Lajos: A mór megtette… Korona Kiadó, Budapest, 2009. 247–255. o.

14 http://www.filmvilag.hu/cikk.php?cikk_id = 10202

15 http://hvg.hu/velemeny/20090807_kisleta_ sorozatgyilkosok_roma

16 http://hirszerzo.hu/belfold/135302_ romagyilkossagok_a_veres_kard_egyesulet_tag

17 Tamás, 2008. 411–412. o.

18 Uo. 268. o.

19 http://beszelo.c3.hu/cikkek/mienk-a-cybertertyukodi-pajtas

20 Arthur Janov pszichológus kultműve.

21 Tamás, 2008. 167. o.

22 Dexter Morgan egy pszichopata figura, Jeff Lindsay könyvalakjából lett sorozatkarakter. Olyan bűnözőket gyilkol, akik megúszták a bírósági ítéletet.

23 A Bosszúvágy – Charles Bronson alakította – önbíráskodó főhőse.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.