„Mi itt a kapitalizmust építjük.”

A rendszerváltás utáni korai években történt. A Marshall-segélyt közülünk már csak a legeslegnaivabbak várták, de még a többséget alkották azok, akik úgy gondolták, hogy egyéni problémáikra és a társadaloméira a megoldást a piacgazdaság és ezen belül a kapitalizmus jelenti. „Akár tetszik ez egyeseknek, akár nem – nyilatkozta ezt akkoriban a szocialista párt egy prominense –, mi itt a kapitalizmust építjük.”

Illetlenül viselkedtem akkor: kérdeztem: mit tervez a pártja arra az esetre, ha (vagy amikor) azok az „egyesek”, akiknek ez nem tetszik, többségben lesznek. „Már miért lennének többségben?” – kérdezett vissza akkor a nyilatkozatot tevő.

Mondom: ugyanazért, amiért az előző rendszerváltás idején történt, ami történt. Az 1945-öt követő rendszerváltáskor az emberek Magyarországon és a térség többi országában hallották, hogy az olyan berendezkedést, amely egyéni problémáikra és a társadaloméira a megoldást jelenti, szocializmusnak hívják, s ebből tökéletes logikával következett növekvő többségük számára, hogy szocializmust akar. Aztán amikor a történelem elválasztotta egymástól a szót és ezt a jelentést, akkor az emberek egyre növekvő hányada többé nem ragaszkodott hozzá, hogy társadalmukban ilyen nevű berendezkedést tartsanak fenn.

Az más – mutatott rá akkor beszélgetőtársam.

És tényleg más volt. Azokat, akik – tehát egyre növekvő számban – eloldották magukat a szocializmus néven emlegetett rendszertől, ez nem ruházta fel azzal a hatóképességgel, hogy leszavazzák ezt a rendszert. A kapitalizmus feltalálja és feltálalja ilyesminek az eszközét: a demokráciát.

Kizökkent az idő

Demokrácia és piac kezdetben – jelen történelmünk kezdeténél, húsz évvel ezelőtt – együtt lépett fel. Ez újabb rendszerváltáskor az emberek arról értesültek, hogy azt a társadalmi berendezkedést, amelyben valamelyest mindenki boldogulhat, kapitalizmusnak hívják, s ebből tökéletes logikával következett számukra, hogy kapitalizmust akarnak. Magyarországon sokan már korábban is levonták ezt a következtetést, mert kiutaztak olyan országokba, amelyekben kapitalizmus néven emlegették az ottani berendezkedést, s amelyekről az odautazók úgy láthatták, hogy az ott élők sokkal jobban boldogulnak, mint a kiutazók a maguk viszonyai közepette.

A hazájukba visszatérő emberek tehát rendszerük újabb váltásakor tudomásul vették, hogy a boldogulásukról ekképp gondoskodó berendezkedést kapitalizmusnak hívják. Majd, úgy látszik, ezúttal is az történt, hogy amikor a történések további menete elválasztotta egymástól a szót és ezt a jelentést, akkor egyre kevesebben ragaszkodtak hozzá, hogy társadalmukban ilyen nevű berendezkedést működtessenek.

Nemcsak Magyarországon, hanem a térség minden országában ilyen folyamatok indultak. S nemcsak az egykori „szocialista országok” térségében, hanem, más-más tempóban, de úgy látszik, az egész glóbuszon.

Ennek nyomán azután, a dán királyfival szólva, kizökkent az idő. A demokrácia négyévenkénti reggeli tornája mutatja, mennyire. Az utóbbi választásokon a baloldali pártok különböző országokban sorra olyan programmal lépnek fel, amely a fent idézett nyilatkozatra rímel: „Akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, mi itt a kapitalizmust építjük”. Különben a Magyar Szocialista Pártnak nemrég még első embere meg is ismételte ezt a bejelentést pár nappal ezelőtt. S pár hónappal azután, hogy ez a párt világra szóló választási vereségével még ki is tűnt a kapitalizmust építő szocialista pártok európai sorában, amelyek különböző országokban alulmaradnak olyan jobboldali pártokkal szemben, melyeknek az hozza meg a győzelmet (s olykor elsöprő győzelmet), hogy vezetőinek retorikája, de, ha úgy adódik, az elnyert hatalom intézkedései is a kapitalizmustól ígér megvédeni mindenkit, aki hiányolja a létbiztonságot, a kulúgy viselkedett, ahogyan a tőke viselkedni szokott.

Úgy hogy egyre többen emberi tőkéről kezdtek beszélni, amikor ez az új jelenség elérte azt a kritikus tömeget, amelyben már megfigyelhető lett. Amikor Theodore Schultz megjelent Beruházás emberi tőkébe c. könyvével, neki már megvolt a közgazdasági Nobel-díja – talán ezért is merhetett ilyen újdonságánál fogva furcsa jelenséggel foglalkozni, mert számíthatott rá, hogy a Nobel-díj megvédi attól, hogy e furcsaság miatt őrültnek nézzék őt a szakmában vagy a szakma klientúrájában. Tizenhárom évvel az ő díjazása után azonban Gary S. Becker már egy Human Capital c. könyvért nyerte el a maga Nobel-díját. Mindenesetre Schultz is már olyan furcsaságokat mer állítani, mint hogy Rooseveltnek azért sikerült olyan parádésan bírni a nagy válsággal, mert jóval gyorsabban növelték a tudás termelésére való ráfordításokat, mint a tőke másik három összetevőjébe – a földbe, az újratermelhető fizikai tőkejószágba (épületek, gépek stb.) és a teljesített munkaórákba – való beruházásokat. Egyetértőleg idézte az adatot, mely szerint a válságot követő 20 évben az oktatásnak a gazdasági növekedéstúrát, s egyre gyakrabban a munkát, kenyeret.

Kizökkent az idő.

Emberi tőke és szociáldemokrata furfang

Amikor az idő még a maga pályáján gördült, elég érdekes fejlemény indította el azon.

Az indítás a huszadik század nyitó évtizedeiben történt. „A kapitalizmus olyan nyilvánvaló módon alakul át valami mássá – írta akkor, a húszas évek elején a történésről Schumpeter osztrák közgazdász –, hogy nem is maga e tény, csak a tény értelmezése válthat ki vitákat”, amelyekben azt, amivé a kapitalizmus átalakul, „csak ízlés és terminológia kérdése lesz szocializmusnak nevezni vagy sem”. Erről a nyilvánvaló módon történő átalakulásról azt már a gazdaságpszichológia kezdte később érvelően mondogatni, hogy lényege: a modernizáció kiterjesztése az emberre.

A modernizációt eredetileg a tizennyolc-tizenkilencedik század olyan világon folytatta, amely ennek során egyre inkább átalakult gyártott világgá: a modernizációs folyamatok kezdetén olyan dolgok voltak adva, amilyeneket – kinek-kinek hite szerint – teremtő Isten vagy örök természet teremtett, a folyamatok előrehaladtával pedig egyre inkább olyanok, amilyenekké a készen talált dolgokat az ember átalakította, hogy azok jobban megfeleljenek azoknak a céloknak, amelyeket a társadalommal mindenkori irányítói elfogadtattak.

Nos, ez az a modernizációs folyamat, amelyet a Schumpeter által észrevett időszakban elkezdtek kiterjeszteni az anyagról az emberre. Az embert is készen találták korábbi korok társadalmai, olyannak, amilyennek a Teremtő a maga képére, vagy egy természetes kiválasztódás darwini folyamatai előállították – s a huszadik században egy második modernizáció ebbe a folyamatba avatkozott bele.

A beavatkozás nagyon hasonlóan történt ahhoz, ahogyan a modernizáció korábbi szakaszában: vállalkozók pénzt fektettek a folyamatba, majd ennek eredményét a piacon megint pénzzé tették, s az így nyert pénzben az, amit befektettek, nemcsak megtérült, de haszonnal térült meg. Vagyis hez való hozzájárulása már meghaladta a fizikai tőkéét, míg a válságot megelőző húsz évben ez utóbbi még majdnem kétszer annyival járult hozzá a növekedéshez, mint az oktatás. Ezzel a váltással magyarázta Schultz, hogy pl. 1940 és 1958 között az Egyesült Államok munkaerő-állományában az olyan munkások aránya, akik 4 év középiskolai végzettséggel rendelkeznek, 38-ról 52%-ra nőtt; azoknak az aránya pedig, akik ezen felül valamilyen főiskolai végzettséget is szereztek, 13%-ról 19-re nőtt.

Ha a munkaerőt tőkejószágként kezelik, ennek az a hatalmas előnye, hogy ezáltal megszüntethető a mesterséges különválasztása gazdaságinak és gazdaságon kívülinek (szociálisnak, erkölcsinek, kulturálisnak, egészségügyinek stb.); ehelyett azilyen gyakorlat az oktatásra való ráfordítást az emberi potenciál termelésének költségei között adminisztrálja, az egészségügyi kiadásokat a karbantartás költségeként, a lakással és a közlekedéssel kapcsolatos támogatásokat az emberi potenciál telepítésének költségeként, a kultúra kiadásait e sajátos tőkejószág üzemeltetésének költségeként, a munkanélküliség kezelésével kapcsolatos kiadásokat az emberi potenciálnak mint állótőkének amortizációs költségei között tartja számon.

Az a gyakorlat, amely meg tudja valósítani az általa kezelt hatótényezőknek ezt az új címke alá foglalását, igen látványos sikereket könyvelhet el. A Roosevelt-adminisztráció fent említett sikerén is messze túlmutattak azok a sikerek, amelyek a nagy válságot követő nagy háborúnak is az elmúltával következtek. Azok a kormányok, amelyek adminisztratív irányításával zajlott az átcímkézés, többnyire szociáldemokrata típusú adminisztrációk voltak. S a háború utáni évtizedek a szociáldemokrata típusú kormányzás számára a legfényesebb sikerek sorozatának voltak az évtizedei. E sikersorozatnak az előidézője pedig egy olyan furfang volt, amelyre ráillett a marxi kifejezés (miközben igazán nem a marxi logika): e kormányok „nem tudják, de teszik”, hogy amikor egy kapitalista társadalomban a dolgozó embert tőkeként menedzselik, akkor képesek összeilleszteni egymással a modernizáció érdekeit és a szocialista értékeket. Nem kevesebb történt ezekben az évtizedekben, mint hogy ezek a kormányok a magát bővítetten újratermelő tőke lehető legjobb eloszlását igazgatták a gyarapítandó anyagi tőke és az ugyancsak gyarapítandó emberi tőke között – és ugyanakkor jóléti államként gondoskodtak a dolgozó emberről, anélkül, hogy ehhez elvontak volna eszközöket a termelés bővítésének céljaitól.

Nos, az új válsággal most előállt a terep, amelyen szociáldemokrata kormányok az egykori válságkezelő erényekkel megismételhetnék a sikersorozatot. Kérdés: Miért nem teszik?

Emberi tőke: a tudás ikerpárja a szociális identitás

A mostani nagy válság szociáldemokrata típusú menedzselőjének azért nehezebb a dolga, mert ha a roosevelti New Deal útját akarja járni egy still newer dealben – egy még újabb kezelésében a helyzetnek –, akkor meg kell értenie annak a homokszemnek a természetét, amely időközben bekerült a gépezetbe.

A sikeres szociáldemokrata kormányzat annak idején így szólhatott reménybeli választóihoz: „Proletár, ha tudást szerzel, jobb feltételekkel állhatsz munkába, s a tudásod megszerzését én szponzorálom – Burzsoá, ha biztosítod a képzés szponzorálásához szükséges pénzt, akkor kiképezett munkaerőt biztosítok számodra, amely nagyobb hatásfokkal biztosítja majd számodra tőkéd haszonnal való megtérülését.”

Nem csoda, ha – persze, nem szószerint, de – ilyen irányulású szöveggel ezek a kormányok megkapták mindkét féltől a választói bizalmat (esetleg negyven éven keresztül, mint Svédországban), miközben egyik fél a pénzéből, másik a szabad idejéből áldozott fel nem keveset magára a hasznot ígérő vállalkozásra. Ez utóbbinak további sorsa azután felemás módon alakult. A pénzforrások, amelyek a kormányzatok számára lehetővé tették volna, hogy folytassák széleskörű képzési programok menedzselését, mostanra erősen megcsappantak. S eközben a társadalom kettéhasadt egy olyan részre, amely emiatt kiszorul a lehetőségből, hogy megszerzendő tudását tőkeként menedzseljék – s egy olyan térfélre, ahol nem csökkent az egyének kedve, hogy idejüket újabb meg újabb diplomák megszerzésére fordítsák. Három további Nobel-díjas közgazdász, Akerlof, Spence és Stiglitz eközben túlképzésről beszél, amikor azt a megfigyelést teszi, hogy a munkaerőpiacon ma már több diplomás – sőt többdiplomás – kínálja munkavégző képességét, mint amennyire szükség van. E három tudós megpróbált választ találni arra a kérdésre, hogy ilyen feltételek mellett mi táplálja mégis az oklevélszerzési lázat.

Válaszuk meglepő, mert szembemegy azzal a gondolatmenettel, amellyel a piacgazdaság ortodox hívei évtizedekig tartó divatba jöttek, amikor azt hirdették, hogy a piac láthatatlan kézzel olyan helyére irányít a gazdasági rendszernek minden erőforrást, ahol ez annak a lehető legtöbb hasznot tudja hajtani. E tan egyik prófétája, az ugyancsak Nobeldíjas Hayek amellett vonultatott fel igen logikusnak ható érveket, hogy mindehhez a piac szereplőinek egyetlen információra van szükségük: Melyik árunak mi az ára? Vele szemben a mi Nobel-díjasaink azt állapították meg, hogy a piac olyan működéséhez, amely megfelel a maga jóhírének, az árura s nem csak az árára vonatkozó információ is szükségeltetik, ennek értékeléséhez pedig számon kell tarthatni az információ kibocsátójának – az árunak és árusának – a szociális identitását: nem mindegy, hogy az, akitől az a hír származik egy áruról, hogy ez kiváló és beváló, ennek az árunak tapasztalt vásárlója-e vagy reménybeli eladója. Az identitás megállapításának lehetősége nélküla piac nemhogy optimális kerete lenne az áruforgalomnak, hanem, ellenkezőleg, kontraszelektálja az árukat, köztük az imént szóba jött munkaerőárut is, elriasztva a jobbat, favorizálva a silányabbat.

Fontos látni, hogy szociális identitásról szólva itt nem olyasmit érint a beszéd, ami képzés útján alakítható tulajdonsága az embernek, de nem is olyasmit, amivel az egyénre rámért sors egyszerűen csak határt szab a képzés lehetőségeinek. Nem arról (nyilván nagy hangsúllyal arról is, de nem egyedül arról) van szó, hogy például a munkaerőáru tanult legyen, s nem is arról, hogy áthassa őt a kapitalizmus szelleme, amiről a kitűnő társadalomtudós, Max Weber meggyőzően magyarázta el, miért jellemez jobban olyan embereket, akik a protestáns vallási kultúrának a hordozói, mint a más vallásúakat. Ha ilyesmiről lenne szó, amikor szociális identitást emlegetünk, egyszerű szószaporítás lenne új címkét ragasztani rá. A szociális identitást, ezt a nagyon furcsa árucikket az teszi a gazdaság működtetése számára felbecsülhetetlen értékké, hogy valamilyen jel tünteti ki a hordozóit azokkal szemben, akik ilyen jelnek híján vannak. Ezért lesz érték például a diploma: mert annak jeleként lehet kezelni, hogy felmutatójának az identitása a diplomásé. Vagy éppenséggel a kétdiplomásé, a többdiplomásé. S azok, akik a mai egyetemek környékén szereznek tapasztalatot, tudják, hogy ez nem okvetlenül rokonértelmű szó azzal, hogy nagy tudású.

A szociális identitás éppúgy ráfordítást igényel, mint a tudás, értő kezelése pedig éppúgy hasznot hajt, mint emezé, vagyis az egyik éppúgy tőkeként viselkedik, mint a másik. A tudás és a szociális identitás két iker tényezője az emberi tőkének. Amikor nagyobb hasznot hajt, mint amennyit ráfordítottak, akkor egy olyan ikerpáros kamatozik benne, ami a kiképezett és a gazdaságban működtetett kompetencia ikerpárosa: a tudás megalapozza a kompetenciát mint hozzáértést egy feladathoz – a szociális identitás megalapozza a kompetenciát mint illetékességet, hogy a feladattal foglalkozhasson az ember.

Ezen belül az identitás súlya a tudással szemben olyan mértékben növekszik az utóbbi időben, hogy amikor néhány évvel ezelőtt gazdaságpszichológiai kézikönyvem negyedik kiadásán dolgoztam és fel kellett mérnem ezt a növekedést akár csak az első kiadás tizenhárom évvel korábbi idejéhez képest, indokoltnak bizonyult az új változatot Identitásgazdaságtan címen megjelentetni.

Ha minden idomulás ehhez az új tendenciához ilyen egyszerű lenne! A szociáldemokráciának mindenesetre gondjai javarészt abból fakadnak, hogy bármennyire is ikertestvére a tudásnak mint emberi tőkének a szociális identitás mint emberi tőke, az elsőnek bravúros menedzselésével kapcsolatos tapasztalatok az utóbbiegy-két korabeli szobráról úgy ismerjük, mint a szovjet szobrászatnak a Kisfaludy Stróbl Zsigmondját. Ezt én mondom, ám maga Sadr elvtárs, amikor mutatta a sírt és kommentálta a síremléket, amelyet ő készített el, többek között így szólott Sinkóhoz: „Én vagyok a szovjet korszak Michelangelója”. Erre Sinkó nem úgy reagált, hogy azt mondta volna: „Én meg az igazi Trebitsch”, hanem úgy, hogy döbbenten meglepődött. Bizonyos emberek bizonyos helyzetekben szokták mondani: „Én vagyok Napóleon”; vagy éppenséggel: „Enyém a hadvezéri pálca, / Mely megveré Napoleont!” És ilyenkor, amint Arany Jánosnál is olvassuk e vers folytatásában: „A többi sugdos: ’a bolond!’” Sinkó történetében azonban nem ilyesmiről van szó. Amikor az idézett kijelentés elhangzott, Sadr mindjárt hozzátette, hogy ezt róla Sztálin elvtárs mondta.

A legkülönfélébb társadalmakban naponta történik, s a történelmi múltban is megtörtént, hogy a társadalom egészének vagy részének élén álló személy a jogrendnek vagy a jogrend hiányának megfelelően kinevezett embereket ilyen-olyan hivatalra. Sőt, nem csak embereket: az elbeszélés szerint Caligula a lovát nevezte ki konzullá – megtehette, mert a jogrend, vagy annak hiánya olyan volt akkoriban.

Látszólag itt is ez történik. Sadr ugyanolyan objektív hangon tájékoztatja Sinkót a maga szociális identitásáról, mint amikor egy hivatalban valaki esetleg így válaszol a tényállással összhangban egy tudakozódónak: „Én vagyok a főosztályvezető.” Van azonban egy fontos különbség: az a hivatal, hogy „főosztályvezető” vagy hogy „konzul”, létezik, s ha arra engem nevez ki, aki ezt megteheti, akkor attól fogva én vagyok a főosztályvezető, én vagyok (vagy éppenséggel egy ló) a konzul. Olyan hivatal viszont nem létezik, hogy „a szovjet korszak Michelangelója”. Ez a hivatal abban a pillanatban jön létre, amikor Sztálin elvtárs, aki megbízik Sadr elvtársban, megbízza őt, hogy legyen a szovjet korszak Michelangelója – és attól fogva Sadr új szociális identitást nyer: ő megbízott erre a feladatra, komisszár, aki ettől fogva betölt egy olyan hivatalt is, amely csak ettől fogva létezik.

Ugyaneztörténikegynegatívpólusonis,amikorvalakit,akiegymozgalomnakamegbízhatótényezője, megisbíznakazzal,hogyőlegyen –a„népellensége”.Ésattólfogva BuharinvagyRajkLászlómegiskapjaeztamegbízatástskomisszárként töltibeeztazújonnanlétesülthivatalt.Másutt1 részletesebben mutatom be azt a nagyipari folyamatot, amelyben legyártódik olyan embereknek a nak kezelésére nem vihetők át egyszerűen.

Csak bonyolultan.

A szovjet korszak Michelangelója – és Sztálinja

Ahhoz, hogy ezt a bonyolultságot megértse és ezáltal a tőkemenedzselés korábbi bravúrjának megismétlésében tudja hasznosítani, a szociáldemokráciának nem annyira – amint mostanában gyakran halljuk – új arcokra, mint amennyire egy régi erényére volna szüksége. Régi és régóta elveszített erénye a szociáldemokráciának a rendszerkritikai elméleti vizsgálódás iránti hajlam. Ez egykor volt erény helyén ma olyan űr tátong, amelybe belefér egyszerre annak is a meg nem értése, milyen rendszert váltott le a rendszerváltás, és arra vonatkozó értetlenség is, milyen megváltozott rendszer felé léptünk tovább.

Ami a leváltott rendszert illeti, ennek volt egy, jelenlegi témánk szempontjából rendkívül figyelemre méltó, de figyelemre cseppet sem méltatott sajátszerűsége: az, ahogyan a rendszer a maga teljes emberállományának minden egyes tagját egyszerre kezelte egy bürokratikus rendszerbe betagolt hivatalnokként, és komisszárként, alkalmazottként, akinek kartotékját egy személyzeti osztály kezeli, és egy pártszervezet klientúráján belül, számon tartva róla, mennyire megbízható s hogy miféle feladatok tekintetében az.

Hogy egy hivatali rendszerrel együtt létezik még egy klientúra is, ez egyáltalán nem valami újdonság, amit a leváltott rendszerben találtak volna fel. De hagyományosan a klientúra létezése és működése szabályellenes, a mindenkori bürokratikus rendszer tiltja és időről időre azzal fenyegetőzik, hogy majd büntetni is kezdi.

Merőben másképp működtette a klientúrát az a rendszer, amelyet húsz évvel ezelőtt felváltott a jelenlegi. Azt a rendszert általánossá rögzült szokás szerint „szocializmusként” emlegetjük, leváltóját pedig „kapitalizmusként”. Mint ahogyan nyelvünk „naplementének” mondja azt a folyamatot, amelyről pedig az iskolában megtanultuk Kopernikusz nyomán, hogy benne egyáltalán nem az történik, hogy lemenne a Nap.

A baj az, hogy társadalmak Kopernikuszának eljövetele még várat magára, s addig azt a furcsaságot sem értjük, amelynek pedig sok jelenségét sokan leírták a mi számunkra is. Például Sinkó Ervin, aki moszkvai naplójában megemlékezik arról az élményéről, amikor meg akarta nézni Sztálin feleségének a sírját. Az ország legelőkelőbb temetőjébe elkísérte őt akkor egy Sadr nevű szobrász. Őt szociális identitása, mint Rajk László vagy Aczél György. Vagy aki ugyanezt a nevet az orosz nyelv szókészletén belül viselte: Sztálin az acélos. Róla Buharin egy szovjetszimpatizánsokból álló párizsi közönség kérdezősködésére így nyilatkozott: „Nem személy szerint őbenne bíztunk meg, hanem abban az emberben, akit a párt a bizalmával tüntetett ki…”. Vagyis Sztálin elvtárs is komisszár, akit megbíztak azzal, hogy töltse be azt az (eladdig nem létezett) hivatalt, hogy ő legyen a szovjet korszak – Sztálin elvtársa.

Szekértáborok s a táborverők által meghirdetett nemzeti egység

Amikor elkezdtem foglalkozni ezekkel a furcsaságokkal, barátaim egyike – jeles politikakutató – megpróbált lebeszélni a vállalkozásról. Jó előre figyelmeztet, mondta, hogy az Európa felé orientálódó Magyarországnak a jövőben ilyen orosz dolgokhoz nem lesz köze, tehát egy ilyen vesszőparipával majd magamra maradok.

S nem szemmel látható-e, hogy neki lett igaza? Ugyan vajon kit érdekel ma egy anekdota arról, hogy a diktátor miképpen társalgott egy kétségtelenül jó képességű, de a művészettörténet aranyoldalain nem jegyzett szobrásszal? Nem hogy ez, de még az ellenpólus sem érdekel ma már szinte senkit: az, ahol a negatív identitást gyártották le e furcsa identitásgyár komisszárjain. Pedig még élnek képviselői annak a nemzedéknek, amelyik számára igazán nem anekdota, hanem, szó szerint, véres valóság volt, amikor az embert, ha megbízható elvtárs volt, meg is bízták, hogy komisszárként fontos beosztásban végezzen pártmunkát: például a „nép ellenségének” beosztásában.

Vagy a szovjet korszak Michelangelójáéban. Netán Sztálin elvtárséban.

1980-ban megjelent a nyugati könyvpiacon egy könyv, amely igen hamar bestsellerré lett. Azért lett e könyvpiac szenzációja a Nómenklatúra című könyv, mert azóta letűnt világunkból nem anekdotákat mutatott be, hanem a rendszer mélystruktúráját s e szerkezet működését, amely működésnek az anekdoták szórakoztató vagy megdöbbentő jelenségvilága csak produktuma volt. Akkoriban a mi térfelünkön a könyv természetesen nem jelenhetett meg, de egyszerű említése is arra késztette Illetékes Elvtársat, hogy összevonja a szemöldökét. Azóta új világ köszöntött ránk és Voslensky könyve immáron megjelenhetett volna. Megjelenhetett volna – de minek? Ha egyszer az a jelenségvilág már senkit sem érdekel. Maga a név és belőle képezett szavak szitokszóként – nómenklaturista – egy ideig még felbukkantak Csurka István publicisztikájában, aztán mára már ez is feledésbe merült. Ha az ún. szocializmusnak ezek a furcsaságai ma már senkit s érdekelnek, 2 kell-e csodálkozni azon, hogy a szocialistákat sem érdeklik?

Csodálkozni nem kell – sajnálkozni annál inkább.

Amíg nem értjük ezeket a – furcsa – nagyüzemi folyamatokat, amelyeknek gyártmánya a  szociális identitás, addig csak ámulni vagyunk képesek azon, ami  a rendszerváltás nyomán előállott világban végbemegy. Itt vannak mindjárt azok a jelenségek, amelyeket elkönyvelni is a szociális identitás rovatában szoktunk. Gazdagok é sszegények, cigányok és cigányellenesek, zsidók és antiszemiták, magyarok és Trianonban jól járt szomszédok – mindezt érteni véljük, bár kezelni mé gezzel  a feltétellel sem okvetlenül tudjuk. A szociális identitással kapcsolatba hozott gyűlölködést ősi gyűlölségre szoktuk visszavezetni: osztályok között, melyeket gazdasági érdekük állít szembe egymással, nemzetek között, amelyeket földterületekre való aspirációik, klánok között, melyeket történelmi sérelmek emléke, vallások között, amelyeket dogmatikájuk, szimbolikájuk vagy rituáléjuk különböztet meg. Liberális, szocialista, nacionalista, nemzetek feletti s ott Krisztusban vagy a világ proletárjainak egyesülésében testvériesülő, politikai szekértáborok szembenállása egymással.

S mit tartsunk akkor a társadalom kettéhasításának erről a 2002-ben indult, és szemünk előtt lefutó történéssoráról? Egy Vigadó-beli Orbánbeszéd után az indokolatlan lelkesültség egy pillanatában a lekonferáló elnök azt a szerencsétlen ötletet rögtönzi, hogy aki magyar, velünk tart, és ennek jeleként március 15-én tűzze ki a kokárdát. Egy olyan országban, ahol az a több évtizedes hagyomány, hogy március 15-ére virradóan az emberek többsége kitűzi a kokárdát, magyarnak érezvén magát, akár „velünk tart”, akár nem. Ez utóbbiakat felbosszantja a felhívás, az előbbieket zavarba ejti s ezek a maguk zavara miatt bosszankodtak. Megindul a gyors eszkalálódás, árnyalatok egyre erőteljesebb túlhangsúlyozása. A folyamatot egyszer újabb kiagyalás teszi markánssá: pl. amikor három héttel a Vigadóban rögtönzött ügyetlen felhívás után – s két héttel a nemzeti ünnep előtt –egy Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete nemzetiszalag-mozgalmat hirdet, amelyben már arra szólítanak fel „mindenkit, aki csatlakozik mozgalmukhoz, hogy… kokárdájukat viseljék szívük fölött egészen az országgyűlési választások végéig!”. Máskor az a természetes fejlemény, hogy a választásokat a kettéhasított ország egyik fele éppen hajszálnyira nyeri a vesztes fél előtt. S mindennek nyomán alig néhány hónap leforgása alatt családokat, barátságokat egy egész országot hasít két acsargó, egymással többé szóba állni sem hajlandó félre a szociális identitás alakulásának egy furcsa folyamata.

Amelynek jelenlegi szakaszában azután meghirdetik nekünk – a nemzeti egységet. S a nemzeti egység kormánya egy évet ad az embereknek, hogy megvalósítsák a fordulatot.

A fordulat éve lesz tehát ez az év. Zsurnalisztikai párhuzamot vonni ama másik fordulat évével, a Rákosiéval 1948-ban – ehhez nincs szükségük a szocialistáknak, hogy felparázsoltassák magukban a kihunyt erényt, a rendszerkritikai elméleti vizsgálódás iránti hajlamot. Ahhoz sincs, hogy elvitatkozgassanak maguk között vagy a nyilvánosság előtt arról, mekkora a különbség Rákosi Mátyás és Orbán Viktor személyisége között, továbbá egy vesztett háború végén megszállt ország státusza, meg egy EU- és NATO-tagállamé között. A kapcsolat azonban a két történéssor között sokkal mélyebb annál, semhogy zsurnalisztika vagy retorika átfoghatná.

„A bolsevik típusú totalitariánus struktúrák szívósságának eredete”

A Gorbacsov-alapítvány 1993-ban rendezett egy nemzetközi részvételre tervezett konferenciát a fenti címen, amelynek ötletadója akkor maga Gorbacsov volt. Szívósságon az ötletadó azt a jelenséget értette, hogy a szovjet rendszer összeomlása után, amikor a vele radikálisan szakító új rendszer kiépülése már derekasan előrehaladt, akkor ez utóbbinak a szerkezete többé vagy kevésbé rejtetten tartalmazza a megdöntött rendszer számos szerkezeti elemét. Ezek megnevezésében a „bolsevik” nem egy szitokszó, hanem az orosz szó eredeti jelentése3 mentén nevesítése egy igen furcsa szerkezetnek. Ennek furcsasága abban áll, hogy szempontja nem valamilyen –pl. szociológiai vagy ideológiai – tulajdonság (nem az, hogy pl. munkás vagyok vagy polgár, szocialista vagy liberális értékeket vagy keresztény valláserkölcsi értékeket követő), hanem egy viszony. Ez a viszony (többségiként tartom számon magamat, bolsevik vagyok) megalapozza a szociális identitás kezelésével kapcsolatban fentebb szóbahozott többi furcsaságát az összeomlott rendszernek. Ha identitásomat valamilyen tulajdonság határozza meg, pl. az a szociológiai tulajdonság, amelynek mentén választásra jogosult magyar állampolgár vagyok, akkor megállapítható, hogy 2010 áprilisában nyolcmillió 34 ezer 394-en voltunk e tulajdonság hordozói s hogy közülünk kétmillió 706 ezer 292-en szavaztak a Fidesz–KDNP-szövetségre, tehát összlétszámunknak 33,68%-a, vagyis kicsivel több, mint egyharmada bízta meg a pártszövetséget a magyarországi kormányzással. Ez nem kevés: gondoljuk meg, hogy ha a választásra jogosultak 50,01%-a elmegy szavazni, akkor a választás érvényes, és ha ezeknek a szavazóknak 50,01%-a egyazon pártra szavaz, akkor az a párt az összes választásra jogosultnak 25,010001 százalékától nyerné el a felhatalmazást, amelynek birtokában négy éven át kormányozhatna. Ennél a Fidesz–KDNP-szövetség által elnyert 33,68%-os felhatalmazás jóval nagyobb, amelynek birtokában ez a kormány sok mindent megtehetne –de nem mindent.

Merőbenmásahelyzet,haarendszerolyanstruktúrátalakítkiamaga számára,amelynektöbbségcentrikus működtetésében szívósan tovább él az előző rendszer többségelvű – bolsevik típusú – működése.4 Egy ilyen populációban azokkal, akik utóbb tábort váltanak, nem az történik, ami az előző bekezdésben megidézett hipotetikus népességben. Tulajdonságidentitású rendszerben, ha egy utóbbi szavazáskor tábort váltok, akkor az e tekintetben számon tartott identitásom pl. „Fidesz-szavazó”-éból pl. „MSZP-szavazó”-éba vált, tekintet nélkül arra, hogy egymagam vagyok-e ilyen, vagy sokadmagammal. Ellenben ha a Többségi Pártnak vagyok a szavazója, majd egy következő választáson társak kellő számával pártot váltok, akkor többségi szavazói identitásom e váltás után továbbra is egy többségi pártra szavazóé lesz. Ezért aztán az ilyen rendszer nemcsak azt teszi lehetővé, hogy a győztes párt a maga 33,68%-os többségét kétharmadosnak tekintse, de azt is, hogy a kétharmados többségről váratlanul bejelentse, hogy ez tulajdonképpen háromharmados, és hogy nemzeti egységkormányról kezdjen beszélni – ilyenkor esetleg jóhiszemű kezeléséről van szó paradox összefüggéseknek.

A Gorbacsov-alapítvány tervezett konferenciája ezekkel a paradox öszszefüggésekkel foglalkozott volna.

A feltételes mód alkalmazását itt az indokolja, hogy a tudományos konferencia sorsa szerencsétlenül alakult. Miután nagy koncepciózus gondossággal végzett munka két év alatt megszervezte a konferenciát, Jelcin elnöki rendelete államosította a Gorbacsov-alapítvány vagyonát, így az eszközeinek nagy részétől megfosztott intézmény az eredeti koncepció mentén nem tudta megrendezni az orosz, francia és magyar részvételre tervezett konferenciát. A végső rendezvényen egyebek között olyanok részvételét kellett nélkülözni, mint Serge Moscovici, aki a többségi és a kisebbségi szociálpszichológiai hatás vizsgálatának szentelte tudományos kutatásainak jelentős hányadát; Kornai János, akinek nem sokkal a konferenciaszervezés megindulása előtt jelent meg The Communist System c. könyve; Jorge Semprun, aki tíz éven keresztül volt tagja a Spanyol Kommunista Párt Politikai Bizottságának, ahol e pártnak afféle „külügyminisztereként” igazi kincsestárát gyűjtötte össze a különböző bolsevik típusú pártokkal kapcsolatos tapasztalatoknak, amelyeket, miután pártja (amelyből időközben kizárták) a spanyol demokráciában felszabadult a konspirációs kényszer alól, Semprun a maga egykori illegális nevén Federico Sanchez köszönti az olvasót címen publikált.

E súlyos veszteségek nyomán írásos dokumentum mindössze kettő segítheti az eligazodást a konferencia által formált koncepcióra nézve:

–egy ún. „kérdéstár”, amelybe módszeresen bevezetésre került tematikai fejezetekre tagolva minden olyan tartalmi kérdés, amely a szervezők és a meghívottak között felmerült;

– a vitaindítónak tervezett bevezető előadás5, amelyért én magam vállalom ugyan a szerzői felelősséget, de amely szintén úgy készült, hogy nyomot hagyott rajta az a tárgyalássorozat és levélváltás, amelyet a szervezés hosszúra nyúlt ideje alatt a Gorbacsov-alapítvánnyal és a meghívottakkal folytattam.

A konferencia címét adó alapkérdésre e két írott szövegből következtetve ilyen válasz körvonalazódott:

– sikeres kapitalista gazdálkodás csak azzal a feltétellel lehetséges, ha a tőkével való gazdálkodás az emberi tőkével való gazdálkodást is magába foglalja;

– az emberi tőkével való gazdálkodás két ikertényezőnek jelenti tőkés (= a ráfordítás haszonnal való megtérülését célzó) menedzselését: a tudásnak és a szociális identitásnak;

– ezt a feltételt a huszadik századi szocializmusok valósították meg: a tudás sikeres menedzselését a szociáldemokrata típusú kormányzatok, a szociális identitás sikeres menedzselését a bolsevik típusú kormányzatok;

– amikoraszocialistakormányzatokaszázadfordulóraösszeomlottak (viharosgyorsasággalabolseviktípusú,csendesenyészésselaszociáldemokratatípusú),akkorazemberi tőke kezelésének gondja nem omlott velük együtt a történelmi sírba, hanem kezeletlenül maradt;

– a feladatnak ez a túlélése teszi szívóssá a bolsevik típusú totalitariánus struktúráknak is a túlélését.

A mondott szerencsétlen ténykörülmények miatt a Gorbacsov-konferencia persze sokkal inkább felvetett, mint megoldott kérdéseket. Az első kérdés mindjárt: Tényleg kapitalizmus-e, ami az összeomlott szocializmusok helyén ekképpen előállt? Erről azt mondhatjuk, amit fentebb Schumpetertől idéztünk az ellenkező irányú folyamatról. Azt, amivé a kapitalizmus átalakul, „csak ízlés és terminológia kérdése lesz szocializmusnak nevezni vagy sem” – írta Schumpeter kilencven évvel ezelőtti folyamatokról. Nos a maiakról nemkevésbé kell azt megállapítanunk, hogy amivé bennük a szocializmus átalakul, csak ízlés és terminológia kérdése lesz kapitalizmusnak nevezni vagy sem.

Ehhez kapcsolódik azután az a kérdés, amelyet cikkünk címe szegez nekünk: Milyen kapitalizmust akarunk? Hipotézis csak, de meg merem fogalmazni: Olyan kapitalizmust biztosan nem, amelynek tőkegazdálkodásából kiveszett az emberi tőkével való gazdálkodás. S ha már merészségem a hipotézis-fogalmazásban erőre kapott, akkor hadd fogalmazzam meg az iménti hipotézisnek az ikerpárját is: Olyan kapitalizmust, amely az emberi tőke menedzselését is magába foglalja, az emberi tőke menedzselése pedig a tudásé mellett a szociális identitásét is, ilyen kapitalizmust éppenséggel akarhatunk.

■ „Mi itt a kapitalizmust építjük” –idéztem e cikk elején a Magyar Szocialista Párt egy prominensét, aki akkor még ezt is hozzátette: „Akár tetszik ez egyeseknek, akár nem”.

Nos, a magyar szocialistáknak mégiscsak el kell dönteniük, olyan kapitalizmust akarnak-e építeni, amely „tetszik egyeseknek”, vagy olyant, amely nem.

Kétségtelen, hogy az előbbinek a választása nagyon macerás. Gondoljunk bele, milyen szakadékokat kellene kreatív gondolkodással áthidalnia annak, aki komolyan szembenéz azzal, hogy egy tőkés rendszer működtetéséhez olyan feltételre (az emberi tőke menedzselésére) van szükség, amelyet évtizedeken keresztül szocialista kormányzatok biztosítottak a kapitalista gazdaság számára. Hát még ha a másik szakadék fölött is hozzáfogna egy kreatív gondolkodás a maga munkájához, amelynek nem kevesebbet kellene elégeznie, mint hogy a bolsevik típusú kormányzást (anélkül, hogy feladná egykori förtelmeinek radikális kritikáját) abból a gazdaságpszichológiai szempontból vizsgálja meg, nem lehetséges-e az általa alkalmazott fogásait az identitásgazdálkodásnak a felemlített förtelmektől megtisztítva összekapcsolni azokkal a fogásokkal, amelyeket a szociáldemokrata típusú kormányzás a maga idejében a tudás-tőke menedzselésében alkalmazott.6

Ha a magyar szocialisták az iménti alternatívák másikát választják, vagyis egy olyan kapitalizmust céloznak meg, amely patinás doktrinákban le van írva, akkor nem kétséges, hogy maximálisan egyszerű a dolguk: nem kell mást csinálniuk, mint amit eddig. Vagyis csak úgy változtatni, ahogyan a viccbeli madám, aki, mikor szembe kellett néznie a ténynyel, hogy műintézménye iránt az érdeklődés, bizony, jelentősen megcsappant, akkor radikálisan lecserélte a házban – a tapétákat. Ennek az egyszerű megoldásnak mindössze is csak annyi az ára, hogy általa a szocialisták politikai pártja társul szegődik egy arrogáns hatalom bebetonozásához, amellyel a rivális politikai párt azért tudja ámokfutó mutatványban előadni, hogy a győztes mindent visz, mert retorikájának és olyik intézkedésének antikapitalizmusa a mondottaknál fogva igen népszerű. Ezt az antikapitalizmust nemcsak ugyanaz a patina vonja be, mint a kapitalista doktrinát, de azt a hatalmas helyzeti előnyt is hasznosíthatja, hogy áldozataiban még hosszú ideig nem kelt majd gyanút, amikor az antikapitalizmus bolsevik szerszámait olyan párt forgatja, amely, elvégre is, nem a nómenklatúra, a komisszárok, a KGB, a Gulag vidékéről származik. Nem bolsevik, na.

Csak többségi.

JEGYZET

1 Globális rendszerváltás? című kötetem néhány tanulmányában (Bp., Népszabadság Kiadó, 2009).

2 Vö. még „Kit érdekel a bolsevik múlt?” c. esszémmel (Kritika, 1994/9. 28–29. old.).

3 Többségi – alkalmi megjelölése annak a csoportnak, amely egyszer az orosz szociáldemokrata párttal kongresszusán szavazáskor Lenin javaslatát fogadtatta el, szemben a másik álláspontra szavazók kisebbségben maradt (mensevik) csoportjával.

4 Az előző jegyzetben felidézett, 1903-ban volt egyszeri alkalom szülte alkalmi megjelölés ezt követően 1952-ig hivatalosan s informálisan még tovább is a Lenin-követők identitásának megjelölése maradt: ők többségiek – bolsevikok – voltak akkor is, amikor további pártkongresszusok szavazásain kisebbségben maradtak; amikor 1912-ben pártszakadással létrehoztak egy „bolsevikok [kisbetűvel!]) Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártja” nevű szervezetet; amikor a forradalmat követően a mensevikeket először szervezetileg, később nem csekély hányadukat fizikailag is likvidálták; s amikor a párt imént idézett nevét erre változtatták: „bolsevikok Szovjet Kommunista Pártja”.

5 „The paradoxes of the bolshevik-type psycho-social structure in economy”. http://www.staff.u-szeged.hu/~garai/Soviet%20paradox.htm

6 Hogy ilyen összekapcsolás nemcsak lehetséges, de létezik is, ezt egy olyan vizsgálat bizonyította, amelynek eredményeit Gazdaságpszichológiai tanulmányok az egyetemről c. elektronikus kötetnek [Magyar Elektronikus Könyvtár – http://mek.oszk.hu/02700/ 02714/] különösen „Kompetenciát gyártó nagyüzem” és „Kérjük-e vissza az iskolapénzt” c. tanulmányaiban tettem közzé.