Találóan nevezte az egyik hír1 a lézeres gyilkos, a „lézerember” kísértetének a novemberben elfogott malmői rasszista sorozatbűnözőt. A szó akár jelzőként is megállja a helyét, ugyanis a cselekményszéria valóban kísérteties hasonlóságot mutat a tizennyolc évvel ezelőttivel. 1991–92-ben a lézeres tízszer lőtt bevándorlókra, egyet megölt, kilencnek „csak” életveszélyes sebet okozott. Most elfogott „klónjának” halott-sebesült aránypárja 1:7. Másik tudósítás2 szerint a férfinak kilenc áldozata van, de összesen tizenöt lövöldözéssel kapcsolatban merülhet fel a neve. E cikksorozat indító része3 bőven taglalta a lézeres, John Ausonius előéletét, bűnözői karrierjét, motivációpiramisát. A jelenlegi – tagadásban lévő – gyanúsított indítékának megismerése hiányában persze csak két hasonlóság említhető. A célpont(ok) és a végeredmény azonossága. Most is bevándorlókat (és környezetükben lévőket) találtak el a lövedékek, s egy kivételével a találatok nem voltak az élettel összeegyeztethetetlenek. Mindez furcsa, leginkább onnan nézve, hogy a sorozatbűnözők gyakran produkálnak egyfajta negatív fejlődési spirált. Ergo, akcióik egyre pontosabbak, kidolgozottabbak, gátlástalanabbak és végcél szempontjából befejezettebbek lesznek. Tipikus példái ennek a romagyilkosok kezdeti, ijesztgetésnek, leckéztetésnek, erődemonstrációnak szánt cselekményei – mondjuk a galgagyörki, piricsei vagy tarnabodi incidens –, majd az egyre precízebb (és kegyetlenebb, már gyerekeket sem kímélő) gyilkosságok. Ilyen kriminális progresszióról Ausonius és a mostani svéd tettes esetén nem beszélhetünk. Az „eredeti” négy gyilkossági kísérlet után oltotta ki sikeresen az ötödik áldozat életét, hogy aztán utána még ötször végezzen „félmunkát.” Ugyanígy a „másoló” sem lépett folyamatosan előre korábbi tetteivel összevetve, inkább visszaesett. Tavaly októberben szedte első áldozatát, akit meg is ölt (bár lehettek korábbi próbálkozásai is), utána azonban teljesítménye minőségileg romlott. Eme anomália (is) kiemeli őket a „hagyományos”, sorozatgyilkosok vagy ámokfutók közül.

A washingtoni orvlövész duó, illetve a dévényújfalui ámokfutó, valamint a cigányölő halálbrigád esetében viszont nyilvánvalóan kimondható: céljuk a preferált áldozatcsoport tagjainak minél nagyobb méretű tizedelése, „levadászása” volt. Motivációjuk azonban ettől függetlenül különböző. Az öbölháborús veterán John Allen Muhammad (és kamaszkorú famulusa, Lee Boyd Malvo) célpont-szelekciójának jóformán csak földrajzi korlátja volt. Találomra kapták puskavégre az embereket, rémtetteiknek aligha volt beazonosítható ideológiai motívuma. A pozsonyi lakótelepen, Dévényújfalun történt mészárlásnál a faji indíték szerepet játszhatott, de vélelmezhetően csak mellékszálként. A tettes bizonyos konkrét szomszédsági-lakókörnyezeti sérelmeiért vehetett önbíráskodó elégtételt, áldozatainak származása ebben „csak” kiegészítő, rásegítő faktor lehet. Az itthoni lesipuskás hóhérkülönítmény motivációtérképe különböző helyeken mutat részbeni átfedést a fenti két esettel. Muhammad és Malvo ügyéhez passzolva ők sem ismerték áldozataikat, viszont a dévényújfalui gyilkoshoz hasonlóan roma származásúakra lőttek. Bár idehaza a tettes-áldozat reláció személytelen, északi szomszédunknál perszonális, azért vannak közös töréspontok. L’ubormir Harman bizonyos cigányokra, a „mi gyilkosaink” pedig „a” cigányokra tüzeltek. De mindkét esetben igaz, hogy ugyanazon mérvű sérelem, frusztráció egy homogén, értékkonszenzusban lévő közösségen belül ritkábban vezet ilyen borzalomhoz. Etnikum- és kultúraközi ütközésnél viszont gyakrabban. Főként, ha a civilizációs szakadék miatt kommunikációdeficit, párbeszéd-képtelenség jelentkezik. A kölcsönös bizalmatlanság, a dialóguscsatornák hiánya okán nincs lehetőség a feszültség jegelésére. Sajna emberi dolog, hogy aki „más”, azon olyat is devianciaként konstatálunk, ami nálunk is megvan, csak már fel sem tűnik.

Egy többségi származású/vallású/nemiségű átlagember evidensnek tartja, hogy bizalmas párkapcsolati, házastársi, munkahelyi, üzleti, ismerősi, világnézeti nexusaiban főként (vagy szinte kizárólag) a vele azonos identitásúakkal alkot szociális hálót. De ha egy kisebbségi veszi magát körül a vele azonos kulturális szocializációjú vagy azonosságtudatú társakkal, rögvest megkapja: „Lám, a bibsik/buzik/-cigók összetartanak!” A valamilyen szempontból többséginek elkönyvelt rétegeken belül is létezik olyan szegmens, mely – tényleges negatív élményekből, konfliktusokból levont helytelen általánosítás végtermékeként –ugyanolyan sztereotípiákat hordoz bélyegként, mint egyes kisebbségi és/-vagy migráns populációk. A többségi hajléktalanoknak ugyanaz jut féligazságokból épített kollektív vádként, mint egyik-másik, nagyrészt a létezés perifériáján vegetáló minoritásnak. (Büdösek, lopnak, erőszakosak, guberálnak, az átlagpolgártól kéregetnek, nem akarnak dolgozni, mindnyájan önhibájukból jutottak oda, ahova stb.) Létező gyűjtőfogalom a „fehér lumpenproletár”, a majoritás peremének elnevezéseként, aminek valós és a feltételezett mentalitása is hasonló az etnikai gettók lakóiéhoz. De többségi hajléktalan, lumpen jóval ritkábban esik személytelen gyűlölet által vezérelt bűntény vagy öncélú szadizmus áldozatává. Ennek oka, hogy az identitásegyezés egy negatívnak elkönyvelt viselkedés megítélésekor „pszichés enyhítő körülmény” lehet. Aminek gyökere nem csupán az idegennel szembeni előítélet, pozitív tapasztalathiány. Hanem az is, hogy pl. többség nyomorgóinak kulturális szocializációja alapvonalaiban megegyezik a domináns fősodorral. A „fehér” hajléktalanok, lumpenek a középosztállyal azonos etnokulturális miliőben kapták az identitást, vagy eleve középről csúsztak le. Így megvan az egyezményes bázisnyelv, ősmentalitás, ami az ütközéseket kipárnázza, mederben tartja. Ha viszont a zártság és másság párban van (akár egy őshonos kisebbség, akár a bevándorlók részéről), ugyanazon vagy rendkívül hasonló devianciák, amiket „sajátjainál” kisebb súllyal esnek latba, egy, kulturálisan részben izolált, belterjes, netán kívülről beáramló tömegnél perdöntőek lesznek. Ausonius meglőtt egy hajléktalant is, de nem elsősorban fedél nélkülisége, hanem mediterrán rasszba tartozása végett. Az, hogy az illető gondozatlan, ápolatlan, közterületen alszik, szükséges, de önmagában nem elégséges feltétele a tettnek.

A célpontválasztás kriminológiai személyiséglabirintusának folyosói mintha ugyanarra vezetnék a patológiás lelkületű gyűlöletbűnözők agyában kutakodót. „…a gyilkosságokkal az volt a tervük, hogy felkorbácsolják a cigány–nem cigány feszültségeket, polgárháborút szítsanak, aminek végeztével a romákat deportálják Magyarországról. E forgatókönyv szerint direkt választották a lehető legártatlanabb áldozatokat. Utóbbi elgondolást gyengíti az a tény, hogy mindig a cigánysor utolsó házát támadták, vagyis inkább a könnyű stratégiai pontot, mint az áldozatot keresték. Egy kivétellel minden támadás a települések cigánysorán, az utolsó háznál történt”4 – boncolgatja a kiszivárgott prekoncepciókat, vallomástöredékeket Tódor János. Hogy mi az igazság, pontosan nem tudható. Analógiának ott van a lézeres gyilkos, John Ausonius, aki bűnösöket akart lepuffantani, de a keresgélésben elfáradva végül ártatlanokra fanyalodott. „…úgy gondoltam, a bevándorlók megérdemlik. De nem bárkire akartam rálőni, a bűnöző bevándorlókra vadásztam, azokra, akik Mercedesekkel furikáznak, és feketén szerzett pénzzel, heroinnal meg ilyenekkel foglalkoznak.”5 –számol be a börtönben a kezdetekről. „Keresgéltem, de… tipikus, amikor szüksége van rájuk az embernek, akkor sehol sincsenek.”6 – bosszankodik még a fogságban is. Ha nem emberhalál a lenne vége, röhejkeltő burleszkbe illene a dolog. A rasszista merénylő nyakába veszi az éjszakai várost, hogy bűnöző idegenekkel számoljon le…és egyet sem talál. „Végül voltaképp már semmi kedvem nem volt az időmet azzal tölteni, hogy bűnözőket keressek. Tulajdonképpen nem is volt időm evvel foglalkozni, így arra gondoltam, jó lesz a bevándorló is, hogy meglőjem. A hatás ugyanaz. Azt akartam, hogy felfogják, nincsenek itt biztonságban. Halálra akartam rémiszteni őket. Egész egyszerűen azt akartam, hogy menekülőre fogják, úgy megijedjenek.”7 –adta fel a kutatómunkát Ausonius.

„…roma gyerekek, védtelen-fegyvertelen civilek legyilkolása még a cigányokkal szemben súlyos kollektív fenntartásokkal-előítéletekkel viseltető közvéleményben is undort kelt a tettesek iránt. Lakossági rokonszenvet a cigány gettómaffia embereivel történő önbíráskodó leszámolás generálhatna. Viszont ahhoz ők kevesek. A roma bandák keresztapáinak jelentős magánhadserege, testőrsége van. Oda több kell, mint néhány amatőr Ramboimitátor.”8 – vázolt fel e sorok írója egy bűnügyi munkahipotézist az áldozatszelekcióra a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság után. A reális kockázatelemezés irányíthatta a halálbrigád lövészének célkeresztjét a bűntelen, ám logisztikailag optimális személyekre. A maga torzult prizmájának szűrőjén át Harman is válogatott a potenciális kivégzendők relációjában. Igaz, más szempontok alapján. „…még a lépcsőházban megkímélte több szomszédjának életét is. Az egyik áldozat, Jozef Putik menekülés közben a nyugdíjas Vincent Fratricba botlott, aki a Markíza Televíziónak nyilatkozott a történtekről. Mint mondta, Putik segítséget kérve menekült, bár Fratric még nem tudta, hogy már meglőtték. „Közelebb mentem hozzá, ekkor kilépett a gyilkos. A cigány belém kapaszkodott és átkarolta a derekamat, próbált mögém rejtőzni. Ez pedig (Harman) elkezdett rá lövöldözni. Legalább 10-11 lövést adott le” – írta le az eseményeket a nyugdíjas. Pszichológusok szerint a gyilkos egyértelműen szelektált áldozatai között. „Harman csak azokra lőtt, akikről azt gondolta, ártottak, árthatnak neki” – mondta Karol Kleinmann a Sme napilapnak.”9

De ő egyrészt nem kívánt inkognitóban, rejtve maradni, másfelől pontosan tudta, kikkel akar leszámolni. Nem úgy Ausonius. „Nem volt rá hatékony módszerem, hogy bűnözőket találjak akkor, amikor éppen szükségem lett volna rá. És annyira fanatikus őrült nem voltam, hogy az utcán, nyílt színen lőjem le őket. Annak nem vállaltam a kockázatát… Eszem ágában sem volt rendőrkézre kerülni. Ezért is választottam találomra, úgy kevesebbet kockáztattam. Először azt terveztem, hogy bűnöző bevándorlókra lövök, olyanokra, akik megérdemlik. De ahhoz, hogy kémkedjek egy bűnöző bevándorló után, és kiderítsem, mikor lőhetem le anélkül, hogy elkapjanak, sokkal több időre lett volna szükségem. És sokkal kockázatosabb lett volna. Valaki megláthatott volna, eltűnődhetett volna, ki vagyok, vagy felismerhetett volna később. Így azonban semmit nem kockáztattam” 10 – vallja be kendőzetlenül. Csakhogy még a legveszélyesebb bűnözőknél is lehetnek tabuk, amiket respektálnak. A cigányokra vadászó banda főnökéből –szemben Ausoniussal – ez mintha teljesen hiányzott volna. A gyerekek és nők sem estek nála tilalom alá. Ezt pedig már nem szentesíti a rizikóminimalizáló törekvés sem. (Az életkor és a gyengébb nemhez tartozás Harmannál sem volt kizáró ok. Három nő és egy gyerek is sírba került miatta. De ő nem is ezen tényezők, hanem a személyes érintettség alapján döntött. A romagyilkosoknak azonban még lehetőségük sem volt, hogy bármiféle konkrét sérelmet elszenvedjenek az általuk nem is ismert célpontjaiktól.) A fehér szupremáciát hirdető rasszisták a családirtással ironikus módon épp bizonyos, a nyugati világon kívüli civilizációk és földrészünkön belüli zárványközösségek európai társadalomfejlődés által rég meghaladott vérboszszú etikáját másolják. (Ami itt nem pusztán családi, hanem etnikai vendetta. „A” magyarságon esett sérelemért „a” cigányok bűnhődnek. Szabó Dezső magyarságvédő, „puha fajvédő” szlogenjének torz parafrázisa ez. „Minden cigány felelős minden cigány bűnéért.”)

Egyes premodern, törzsi mentalitású rezsimekben nemcsak a tényleges vagy potenciális lázadót, felségsértőt, puccsistát végezték ki, hanem teljes nemzetségét, családfáját kiradírozták. Ami barbár szörnytett, de egy olyan tébolyult világban, ahol a megölt ember fia köteles bosszút állni a gyilkos családján, ez racionális és preventív védekező lépés. Minek kivárni, hogy a fiú megnőjön, és a mi gyermekeinken vegyen elégtételt? Szaddam Huszeint is ez a hagyomány vezette a Barzaniklán nyolcezer tagjának kiirtásában. A fehér „Európa Erőd”, a cigánymentes etnikai Magyarország hívei az európai jogfilozófia személyes felelősséget kodifikáló princípiumát tagadják, magukévá téve a legprimitívebb kormányzású afrikai régiók ököljogát. Annyiban rosszabbak még az olaszliszkai lincselőknél is, hogy ugyan azok „még az „önbíráskodási szokásjog” íratlan normáit is lábbal tiporták. Hogy egy vélt bűnösön a magát áldozatnak gondoló személy (vagy hozzátartozója) bosszút álljon, nem elfogadható. Ám az esetek többségében (szinte kivétel nélkül) ténylegesen megesett sérelemért akar törleszteni a lincselő. Vagyis az ő rokonát, barátját, szomszédját valóban elgázolták, megölték, kirabolták, megerőszakolták. Tehát először meggyőződik róla, hogy a dolog tényleg bekövetkezett, s csak utána ered a feltételezett bűnös nyomába. Itt viszont az elkövetőket alig vagy egyáltalán nem érdekelte a szerintük megsérült kislány sorsa. Ahelyett, hogy az ő állapotát, esetleges orvosi segítségre szorulását konstatálták volna, nekiestek Szögi Lajosnak.”11 De ott legalább volt egy feltételezett (bár valójában nem megtörtént) sérelem, amiért a vélt elkövetőn akartak bosszút állni. A romagyilkosoknál erről sem beszélhetünk, a lézeres gyilkos pedig hozzájuk viszonyítva szinte úriembernek tűnik.

„Amikor a bolthoz értem, nem volt ott. Egy külföldi nő állt odabent, egy lány, vagy mi, talán asszony. De őt nem akartam belekeverni. A gyerekek ártatlanok. A lányok is valahogy ártatlanok. Bár pusztán gyakorlati szempontból és fizikailag is segített volna, fel sem merült bennem, hogy lelőjem.”12 – emlékezik. Vélt követőjének nincsenek ilyen gátlásai. „A malmői lövöldöző 2009 októberében megölt egy húszéves nőt, majd a következő egy évben még nyolc embert sebesített meg. Az esetekben az a közös, hogy a lövöldöző sötét bőrű, „bevándorlói gyökerekkel rendelkező” embereket vett célba. Egyetlen svéd áldozata a meggyilkolt nő volt – amikor rálőttek, egy külföldivel volt, aki súlyos sérüléseket szenvedett13… A sors fintora, hogy a halálos áldozat, a húszéves Trez West Persson az egyetlen, aki Svédországban született. Valószínűleg a parkoló autójukban mellette ülő bevándorló barátja lehetett a célpont.”14 Az ilyen rasszista gyűlöletbűntény lényegében az iszlám és más tradicionalista, keleti fundamentalista becsületbűntény tükörverziója. A Hit/Faj becsületét sértő, hitetlennel/idegennel faj- vagy vallásgyalázást elkövető nőre halál vár. A faji háború tehát a külső fundamentalizmus veszélyére a nyitott társadalmat felszámolni akaró belső ellen-fundamentalizmussal reagál.

JEGYZET

1http://www.origo.hu/nagyvilag/ 20101110-elozetes-vadat-emeltek-a-svedlezerember-kisertete-ellen.html

2 http://hirszerzo.hu/kulfold/2010 1107_malmo_lovoldozo

3 Szörnylelkek emberközelből. Kritika, 2010/11.

4 Tódor János: Cigányvadászat Magyarországon 13. Kritika, 2010/8.

5 Gellert Tamás: A lézeres gyilkos. Egy merényletsorozat anatómiája. Corvina, 2008. 17. o. (Továbbiakban: Tamás, 2008.)

6 Uo.

7 Uo.

8 http://hirszerzo.hu/publicisztika/ 100245_egy_pszichopata_mentalis_fantomkepe

9 http://www.hir24.hu/kulfold/ 132571/kivalasztotta-aldozatait-a-devenyujfalui-gyilkos.html

10 Tamás, 2008. 59, 76. o.

11 http://hvg.hu/velemeny/2009 1116_olaszliszkai_lincseles_biroi_itelet

12 Tamás, 2008., 310. o.

13 http://hirszerzo.hu/kulfold/ 20101027_malmo_gyilkos_retteges

14 2. számú végjegyzet.