Tiszta forrás palackból

Sokan és sokféleképpen próbálták már a magyar népdalokat összeházasítani a pop és rock újabb irányzataival. A Balkan Fanatiktől a Korai Öröm egy részéből született Fókatelepig folyik a „leletmentés".

20 év sikerei és kudarcai

A Napvilág Kiadó20 év után című sorozatában jelent meg Pitti Zoltán Gazdasági teljesítmények kontra társadalmi elvárások című kötete.

Fondorlatos fordulatok

A lassan lecsorgó 2010-es esztendő a magyar gazdaságban a fordulat évének aposztrofálható mind a reálfolyamatok, mind a gazdaságpolitika szempontjából.

Olvasó, aki az előformált történetek horgát bekapja

.

Szörnylelkek emberközelből II.

Találóan nevezte az egyik hír1 a lézeres gyilkos, a „lézerember” kísértetének a novemberben elfogott malmői rasszista sorozatbűnözőt. A szó akár jelzőként is megállja a helyét, ugyanis a cselekményszéria valóban kísérteties hasonlóságot mutat a tizennyolc évvel ezelőttivel. 1991–92-ben a lézeres tízszer lőtt bevándorlókra, egyet megölt, kilencnek „csak” életveszélyes sebet okozott.

 

Legitimációs válság Magyarországon

A 2000-es évek második felében kibontakozó magyarországi politikai viták egyik tulajdonképpen nem várt következménye az egész politikai rendszer, sőt maga a rendszerváltás folyamatainak alacsony elfogadottsága, állandósult legitimációs válsága. A rendszerváltás huszadik évfordulója környékén készült nagy összehasonlító vizsgálatok egész sora [Eurobarometer 2009, Pew 2009-es felvétel] jelezte, hogy miközben Magyarország a legkülönfélébb reálgazdasági és társadalompolitikai indikátorok szerint egyáltalán nem vesztese a rendszerváltásnak, és minden metszetben a „visegrádi clusterben” maradt, s javította egészében helyét az európai összemérésekben, a közvélemény saját helyéről, az ország előtt álló feladatokról, a megtett útról a „visegrádiaktól” eltérően vélekedik. Az új világgal kapcsolatos legitimációs problémák ott is jelentkeznek, de nem váltak rendszerszerűvé, és nem szakadnak el szinte teljesen az illető országok általános teljesítményétől. Nálunk azonban ez a törés radikális, s ráadásul meglehetősen állandósult, lényegében stabil hitnek, vélekedésnek tűnik. A rendszerváltás eredményeit illetően a magyar tudatállapotok inkább „kudarcországok”: Ukrajna, Moldova, Bulgária önképeire hasonlítanak. Kérdés, hogy ez az állandósult, sőt talán még szélesedő szakadás a reálfolyamatok s az azokról kialakult vélekedések között mennyiben vezethető le a 20. századi magyar történelemről kialakult általános kudarcképekből, mennyire következményei a rendszerváltással kapcsolatos várakozásoknak és hogyan függnek össze az utolsó kormányok technikai teljesítményeiről elterjedt negatív vélekedéseknek.

Elágazások

1989 után az új hatalmi szerkezetek elfogadottsága korántsem volt magától értetődő. Különböző intézményeinek, ágazatainak azért különböző mértékben, de meg kellett küzdenie ezért. S tulajdonképpen különböző legitimációs görcsök nemcsak a magyar rendszert kísérték azóta mindvégig, hanem sok szempontból hasonló formákban, de más rendszerváltó társadalmakban is, úgy tűnik, megfigyelhetőek voltak. Kérdés, azonban hogy ez mennyire jelentette itt és ott a rendszerváltás, mint olyan legitimációs válságát vagy állandósult részleges legitimációját. S mikor volt csak ideiglenes következménye valamilyen konkrét politikai konfliktusnak? A válaszhoz első közelítésben is egy sor további kérdést kell feltenni:

a) Mely csoportok szemében volt ez alatt az idő alatt a rendszerváltás egész története delegitim vagy alacsony elfogadottságú, és miért? Azért, mert ők a régi rendszer haszonélvezői, vagy esetleg ideológiai foglyai voltak, és képtelenek voltak korábbi nézeteiktől, hiteiktől szabadulni? Vagy ellenkezőleg, ezek az emberek ugyan nem kedvelték a régi világot, de oly mértékben idealista ellenfelei voltak annak, hogy számukra az új világ nem volt eléggé új, hanem az túlságosan is sokban a régi folytatásának bizonyult. S ha ők azt a régit nem kedvelték, akkor nem fogadhatták el ezt a túlságosan is folyamatos újat?

b) Mennyiben függött az új rendszer elismerése ott az adott társadalomban megtapasztalt régi rendszer elfogadottságától, vagy frontális elutasítottságától? Hiszen közhely, ha az emberek valamiért harcolnak, akkor az, különösen, ha a harc győzelemmel fejeződött be, nekik kedvesebb lesz, mintha azt csak ajándékként kapták volna. Az áldozatok megnemesítik azt a végeredményt, amit éppen – legalábbis azt hisszük – révükön, rajtuk keresztül értünk el. De legalább ilyen mértékben fontos lehet az új világ előtti rendszerben az elnyomás, illetve ellenkezőleg, a részvétel mértéke. Végül is tudjuk, hogy a 80-as évek közép-európai „reálszocializmusai” egymástól igen különböztek, s így más volt bennük az akkori elit eltérő elfogadottsága is. A közhely szerint ismét az új rendszer támogatottságát növeli, ha a megelőző régi brutálisan elnyomó volt, ha fogyasztáspolitikája, vagy utazástilalmai kemény visszatetszést keltettek, hiszen annyi rosszhoz képest már valamilyen rossz szabályozások egyszerű feloldása is komoly eredménynek tűnt még akkor is, ha az új intézmények és életminőségeknek még híre sem hamva nem volt. Ez utóbbi vonatkozásban egyébként az egydimenzionális képek bizonyára megbuktak. Ma, persze két évtized elmúltával egyre fontosabbá válik a rendszerváltás története és veszít jelentőségéből az egykori reálszocializmus brutalitása, vagy viszonylagos engedékenysége. Mégis említésre méltó, hogy a poszt-poszt-kádári MSZP támogatottsága ma jócskán elmarad, például, a posztposzt-caucescuista román szociáldemokraták elfogadottsága mögött. Vagy hogy komoly tömegekkel rendelkező, kommunista vagy radikális szocialista párt az egész régióban igazán csak Csehországban létezik, miközben minden elérhető nemzetközi összevetés szerint a cseheket nevezhetnénk a leginkább polgári társadalomnak a régióban.

c) Milyen mértékben modellezhető újra az 1989 előtti rendszerek képe és akkori viszonylagos elfogadottsága az 1989 utáni legitimációs igényekből következően. Tulajdonképpen itt is két problémával szembesülünk. Az első a rendszerváltó generáción belül marad, a másik inkább az első rendszerváltás utáni nemzedék ily vonatkozású kezelésének dilemmája. Az első problémát retrospektív delegitimációnak neveznénk. Különböző mozgások eredményeként az 1989 előtti társadalmi rend Közép-Európában nem volt teljesen delegitim. Belátható, hogy sokak számára elfogadhatatlan volt, másoknak alapelvei, vagy valamilyen megoldásai rokonszenvesnek vagy természetesnek tűntek, de mert azokban az évtizedekben e kérdés ma is elfogadható mérési kísérleteiből csak kevés ismert, nem tudhatjuk, hogy a kialakuló ideológiai elegy mennyire volt tudatos kompromisszum, mennyire volt fegyverszünet és mennyire lett valamilyen belátásból levezetve a mozgásterek geopolitikai korlátaiból. Nem tudjuk, hogy mennyi volt ebből a brutális elnyomás időszakainak később is élő lenyomata, és mennyi volt, még ha kritikusan is, az 1947–49 közötti időkből hátramaradt reziduális baloldaliság? Valószínűleg ennek a valós/kényszer legitimációs elegynek fontos forrása volt a szovjet érdekszféra geopolitikai realitása. Amikor Gorbacsov Közép-Európa felől még csak elhúzni ígérte a szovjet ernyőt, az államszocialista rendszerek szinte maguktól összeomlottak, miközben technikailag a szovjet csapatok még a régióban állomásoztak. De a kérdés a jelen szempontjából nem az akkori elfogadottság miértje, hanem annak mikéntje lesz. 1989 után ugyanis az egykori együttműködők/elfogadók is elsősorban korábbi függetlenségüket, kritikai attitűdjüket hangsúlyozták, sőt igazán először nem is voltak nagyon hajlandók beismerni, hogy akármilyen megfontolásból is, de a megelőző rendet nem minden létező világok legrosszabbikának tartották. Ezt hitelesen azonban csak úgy lehetett csinálni, hogyha ebben a közös személyes múlt megtisztításában minél szélesebb csoportok hajlandóak voltak részt venni. Ha egyesek újrafestik magukat, mások azonban ugyanabban a miliőben nem, akkor a dolog nem sokat ér, hiszen a két csoport egymással állandóan szembekerül, és a korábbi álláspontjaikat vállalók joggal fogják majd csalóknak nevezni azokat, akik ezekre a politikai-plasztikai műtétekre vállalkoztak. Ha azonban ezeket a lépéseket viszonylag nagyobb csoportok – ugyan különböző hévvel és intenzitással, de ugyanabban az irányban teszik, akkor együtt alkalmasak lehetnek egy korábbi történeti paktum visszamenőleges felmondására is. Hiszen nem lesznek olyan szavahihető markáns tanúsítványok, amelyek Z-t vagy K-t szembesítik korábbi véleményeivel. Én igazolom, hogy te ellenálló voltál, te pedig ellentételezésként elismered, hogy én mindig szabad szellem voltam. És történik mindez nem feltétlenül rövid távú karriermegfontolásokból, hanem legalább annyira azért, hogy tömegek tulajdonképpen az orosz geopolitikai összeomlásból következően, váratlanul előbukkanó új győztesekkel azonosulhassanak. A disszidensek Lengyelország kivételével mindenütt kis elszigetelt csoportokban voltak csak képesek létezni. Ha ezeket a kis létszámú szervezeteket vagy alakzatokat a rendszerváltás politikai tervezői nem akarták szembeállítani az előző rendszerrel tulajdonképpen együttműködő, de most az új többséget azért támogatni kész csoportokkal. Akkor ezeknek meg kellett engedni, hogy úgy szabják át saját legitimációs készségüket a régi rendszer viszonylatában, ahogy akarták. Az egyedüli ismert próbálkozásnak 1992-ben, amikor egyes cseh disszidens formációk a választásokon magukat, mint egykori bátrak, megkísérelték szembeállítani a régi rendszert elfogadókkal, és a bátrakat egyúttal a többieknél morálisan is erősebbeknek ábrázolták, e cseh politikusok azonnali kiszorulásához vezettek a parlamentből. A második technikai kérdés itt a következő generációk legitimációinak megszerzésével lenne kapcsolatos úgy, hogy ahhoz az 1989 előtti helyzetet, az azokat megélőkhöz, szükségszerűen tagozottabban megtapasztalókhoz képest egységesen fekete, vagy sötétszürke blokként ábrázolom. Ez persze viszonylag egyszerű kommunikációs kérdés. Az azonban nem, hogy akár sikerült ez a beavatkozás, akár nem, mennyire fontos vagy mégsem a múlt rendszerváltás utáni második generáció számára az aktuális rendszer legitimációhoz.

d) És létezik egy sajátosan 2008–2010-es magyar kérdés is. A gyorsuló politikai konfrontáció idején a kormány legitimációja – ugyan más okokból a bal- és jobboldalon – de gyorsan fogyott, illetve talán össze is omlott. A jobboldalon a képlet viszonylag egyszerű volt. Ennek az oldalnak a médiatervezői igen hatékonyan használták az őszödi beszédet, és szélesebben véve a kormány retorikáját arra, hogy azt híveik számára nemzetidegen, szavát tartani képtelen ideiglenes hatalombitorlóknak beállítsa. Másképp romlott a kormány legitimációja a saját támogatói oldalán. Itt elsősorban hasonló módon a retorika működött, mert a kormány óriási viták után mégsem alkalmazta laboratóriumi tisztasággal liberális frakciójának ajánlásait, és intézkedései erősebben klasszikusan baloldaliak voltak, mint beszédmódja, ugyanerről. Az egészségügyi reform első, Molnár Lajos-i szakaszát leszámítva, a valós lépések nem voltak tisztán liberálisok. De ez is elég volt ahhoz, hogy a baloldal dolgozói rétegeinek igen nagy része elvi alapon elforduljon a kormánytól, s igen gyorsan megvonja annak legitimációját. Minderre közismerten sor került, s ez végső soron a kormány legitimációjának összeomlását eredményezte. Ugyanakkor itt azt is látjuk, hogy ezzel a jobb- és baloldalon párhuzamos, de másképp motivált folyamatokkal együtt, összeomlik maga a rendszerváltás legitimáltsága is. Különböző dimenziókban ez persze már egy idő óta folyamatosan csökkent, de a kérdés nyitott. Következhet-e a rendszer az egész régióban kivételesnek tűnő delegitimizáltságával önmagában abból, hogy az esedékes kormány éppen alacsony elfogadottságú vagy támogatottságú. Ez-e az oksági kapcsolat, vagy a fordított. Vagyis, hogy a közvéleménynek alapvető problémái vannak a rendszerváltással, annak eredményeivel és az eredmények igazságos vagy igazságtalan voltával, és hogy a kormányzat romló legitimitása –persze aktuális belpolitikai harci fogásokon túl –igen nagymértékben magától a rendszerváltás delegitimációjából vezethető le.

e) E magyar kérdésből végül ismét két általános problémát vezethetünk le. Ha valóban a mindenkori kormányzat legitimációs problémáiból lenne jelentős mértékben levezethető a rendszerváltás egészének legitimációja, akkor az új, igen nagy választói támogatottsággal működő kormányzatnak pozitív hatással kellene lennie a rendszerváltás menetének általános elfogadottságára is. Hiszen a jelenlegi győzők sem a semmiből érkeztek, különböző módokon ők is alkotói, formálói voltak a rendszerváltás folyamatának, tehát ha megint ők irányíthatnak, talán korábban sem volt olyan nagy a baj?

f) Vagy mindez fordítottan igaz. A most hatalomra kerülők politikai programjának része volt éles rendszerváltáskritikájuk is. Az Orbán-program, éppen úgy, mint korábban a Kaczynski fivéreké Lengyelországban, általában is elutasította a rendszerváltás több korábbi fontos momentumát. Természetesen, itt nem konzervatív visszarendeződési, hanem radikális kritikáról volt szó. Ezek szerint az 1989-es változás túl puha, túlságosan kompromisszumokra épülő, a kelleténél jóval felemásabb volt. Következésképpen, az utolsó két évtized ellentmondásai, egyenlőtlenségei, az átalakulás viszonylag rossz hatásfoka mindebből az „eredendő bűnből”, a kerekasztalos kiegyezésből következnek. Következésképpen, nem is 1989, hanem 2010 az igazi rendszerváltás, amikortól annak autentikus modellje működni kezd (Lengyelországban 2005-öt jelenítették meg, mint az 1989 utáni III. Köztársaság ellenpontját, a születendő IV.-et). Valahogy úgy, ahogy az 1917-es forradalmakról Oroszországban a bolsevikok beszéltek. Az 1917. februári forradalom ugyan megbuktatta a cárt, az országot demokratikus polgári állammá alakította, de csak előkészület volt az igazi világtörténelmi fordulatra, a Nagy Októberre, vagyis a bolsevik hatalomátvételre, ami így „az új világ hajnala”. Ha ez a modell győzött az áprilisi választásokon, akkor természetesen most szó sem lehet az átalakulás legitimáltságának visszaállításáról. Ennek az új retorikának számtalan változata van, de például az itthon nem nagyon nagyszámú konzervatív ideológusok egyike, Horkay Hörczer Ferenc 1993-ban „értékhiányos” rendszerváltásról (Horkay, 2003) beszél, és 2010-ben pedig úgy véli, hogy „a legitimitási deficit” lezárása érdekében szükség lesz „az elmúlt 20 év bűneit összegző fehér könyv” kiadására (Horkay, 2010, 54.).

Keretek

Legitimáció alatt itt elsősorban a hatalomhoz fűződő viszonyt fogjuk érteni egy makrotársadalmi skálán, valamint a társadalmi intézmények működéséről kapcsolatos véleményeket. Ezek együtt határoznák meg a társadalom jelenlegi rendjét, amelybe természetesen beletartoznak még az uralkodó felfogások a társadalomban jelenleg uralkodó, vagy onnan hiányzó méltányosságról, egyenlőségről, igazságosságról, szolidaritásról és ide soroljuk azokat az értékekkel kapcsolatos kijelentésektől, vagyis az attitüdinális kérdésektől független olyan viselkedésformákat is, amelyek ezeket az értékeket megjelenítik. Vagyis nemcsak az lehet itt most számunkra érdekes, hogy mit tart a szolidaritás erejéről a jelenlegi világban valaki kijelentések szintjén, hanem az is, milyen modelleket követ konkrét lépéseivel. Hiszen könnyen lehet, hogy általában elégedetlen vagyok, mondjuk a társadalom összefogottságával, és azt állítom, hogy ebben a világban magamra hagytak, következésképpen abban gyenge a szolidaritás. De azért a konkrét lépéseimből mégiscsak kiderül, hogy vannak, akikre számítok, bizonyos metszetekben és relációkban teljesen ezekbe bízok, és ezekben együttműködök. Következésképpen, úgy gondolom, hogy részükről számíthatok a szolidaritás valamilyen megjelenésére. De ha megmaradunk az első közelítésben az intézményekben és szervezetekben realizálódó értékekkel kapcsolatban, akkor például Maria Misztalt (1980) követve beszélhetünk például autotelikus, tehát belsővé tett értékekről és velük szemben instrumentális értékekről, Talcott Parsons értelmében, vagy Znaniecki már 1920-ban értekezik abszolút és relációs értékekről, vagy egy más megközelítésben „ünnepi” vagy hétköznapi értékekről. Empirikus szociológiai értelemben pedig beszélhetünk értékekről, amelyek hivatalos szövegekben deklarálnak, olyanokról, amelyeket elfogadtunk, és hajlamosak vagyunk sajátjainkként „felmondani”, végül azokról, amelyek valamilyen konkrét eredményeket megjelenítő gyakorlatban öltenek testet. Amikor a társadalmi rendet megjelenítő értékekről a szociológus beszél, akkor azok többnyire abszolútok, autotelikusak, civilizációhoz kötöttek, erkölcsiek, ünnepiek és interjorizáltak.

Leegyszerűsítve azt mondanánk, hogy a mi esetünkben a posztszocialista világban kiemelten érdemes vizsgálni a társadalmi integrációval kapcsolatos értékeket és ezek között különösen a szabadságot (nem, mint abszolút kategóriát, hanem mint az egyén és a társadalom, az állam, a hatalom közötti teret szabályzó értékek együttesét. Tulajdonképpen ezek rögzítik az autonómia garanciáit ezekben a terekben. Természetesen bennünket itt a politikai rendszer érdekel, tehát nem az értékekről önmagában lesz szó, hanem azokban a szervezetekben és intézményekben, amelyek azokat hivatottak külön kezelni.

Ugyanígy határozhatjuk meg a biztonságot is. Itt is az egyén és az állam közötti kapcsolatokról lesz végül is szó, amelyekben az egyén számára érinthetetlenséget garantálunk, bizonyos fogyasztási minimumokkal kombinálva. Természetesen egy szervezeten vagy egy közösségen belül az érinthetetlenség minimális szintjét nemcsak jogszabályok, hanem kötelezettségek, és ellentételezéseik bonyolult hálózata jeleníti meg.

Az egyenlőtlenség, az igazságosság, a szolidaritás és az együttérzés jelenlétének mikéntje az 1989 utáni társadalmakban nagymértékben meghatározza a társadalom tagjainak komfortérzését. Egyenlőség alatt természetesen nem kiegyenlített, azonos hozzáférést értünk, hanem javak és szolgáltatások olyan elosztását, amelyek garantálnák a hozzáférést azokhoz különböző társadalmi csoportok számára. Az igazságosság itt két metszetben jelenhet meg. Egyfelől, mint erkölcsi normatíva a büntetés és a jutalmazás egyfajta egyensúlya normaszegés esetére, illetve az újraelosztás rendje, amelyre világos kritériumok szerint kerül sor, és az ebben megjelenő igazságosságot nevezhetjük újraelosztásinak, vagy akár „társadalminak” is (Panow, 2010). Az első igazságosságtípus megvalósításához külön intézményekre van szükség (ezeket hívnánk igazságszolgáltatásnak), az újraelosztási igazságosság pedig az oktatáson, a munkaerőpiacon, gazdasági szabályzókon keresztül működik. A kérdés azonban, hogy ezek és egy sor további érték (transzparencia, kommunikációs biztonság, terek az alkalmazkodásra) a közösségi kapcsolatok gyakorlati terein keresztül realizálódnak. Ezek a gyakorlathoz kötött értékek is két csoportra bonthatóak: azokra, amelyeket létező intézetek vagy szervezetek szerkezete határoz meg és azokra, amelyek e szerkezeten belüli személyes mozgásterekhez kötődnek inkább. A gyakorlathoz kötött értékek összetétele nem állandó, s a legkülönfélébb technológiai, információs és piaci hatásoknak megfelelően változhat. Magától értetődően nem létezik kultúráktól vagy civilizációktól független értékhierarchia. Ezek az értékrendek 1989 után is különböztek Kelet-Európában intenzitásuk mértékét és kiterjedtségét illetően. A lengyel változást, az összes nehézség ellenére, alapvetően meghatározta az ország közvéleménye számára a szovjet-orosztól független külpolitikai akciótér kialakítása. Ezt az értelmiség jelentős része is egyfajta függetlenségkultusz részeként kezelte és egy időre abszolutizálta is. Még a lengyelnél is nagyobb függetlenségkultusz legitimálta mindazt, ami a Baltikumban történt. Semmi sem történhet a társadalomban, ha az nem az ország függetlenségét szolgálja – hirdették a balti elitek a helyi közvélemények igen nagymértékű támogatásával. A késő csehszlovák rendszer ebben az országban minden erejével megkísérelte a társadalom kiszakítását abból a természetes közép-európai térből, amelynek a meghatározó módon önképe szerint annak mindvégig részét alkotta. Az utazási szabadság visszaszerzése, illetve visszajuttatása a társadalomhoz ily módon kiemelt legitimációs eszköz volt az új rendszer kezében a cseh és szlovák politikai piacokon. Nemcsak a Baltikumban, ahol a függetlenséget tulajdonképpen egy nagy államalakulatból történő kiválás jelentette, hanem azokban az országokban is, ahol simább körülmények között nemzetállam született, annak létrejötte a közvélemény jó része számára alapvetően legitimáló értékű volt (Horvátország, Szlovákia, Szlovénia). Olyan országokban, ahol 1989 előtt élelmiszerhiány, vagy fogyasztási javak elégtelen összetétele jellemezte az államszocializmust, az elemi fogyasztási lehetőségek teljes gammájának kinyílása (van elég hús, nem kell évekig autóvásárlásnál sorba állni), fontos kiemelkedő legitimációs mechanizmusok voltak. Ezeket a példákat azért soroljuk, mert úgy véljük, hogy mindegyikükbe, bár az új rendszer politikai legitimációja sok metszetben működött, mégis voltak az adott közegben kivételes erejű legitimációs indikátorok. Olyanok, amelyek majdnem, hogy binális jellegűek voltak: eddig hiányoztak, majdnem egyáltalán nem léteztek, és most hirtelenül rövid időn belül, vagy akár egyik napról a másikra, elérhetőkké váltak. Ebből a szempontból egyelőre majdnem mindegynek tekintjük a hirtelen elérhető új közjavakat és azokat a fogyasztható javakat – ezek lehettek nemcsak anyagiak, hanem spirituálisak is – amelyhez a közösségek hirtelen hozzájuthattak egyéni szinteken is. Ezeket a bináris legitimációs eszközöket nevezzük itt triggereknek, vagyis hirtelen átbillenő kapcsolóknak a) és b) érzékelt mozgásterek és értékrendek között. A triggerek a rendszerváltás első időszakában is jelentősek, de akkor más tényezők egész sorával kapcsolódnak össze, vagy jelennek meg együtt, és ebből következően a közvélemény számára nem teljesen világos kivételes szerepük. Bár az adott társadalmak mentáltörténeti vizsgálataiból ezek szerepe már akkor is elkülöníthetően fontosnak tűnik. A rendszerváltás második évtizedében azonban ezek szerepe retrospektíven megnő. A 90-es évek elején ható számos „rendszerváltási plusz” elolvad vagy relativizálódik. Ezek fontossága azonban megmarad.

A magyar csapda

Téziseink szerint a magyar rendszerváltás első időszakának központi legitimációs problémája az volt, hogy bár számtalan ponton különböző intenzitású elmozdulásokból a nem politikus közvélemény is észlelte az új rend kialakulását, azonban a fentiekhez hasonló triggerek itt a társadalom többsége számára nem jelentek meg. A Kádár-rendszerben „kialkudott”, engedményként és nem jogként biztosított mozgásterek és fogyasztási modellek itt persze jogokká váltak, de mert a bomló kádárizmus idején már egy ideje azok elvételére vagy korlátozására senki sem gondolt, a közvélemény jó része nem tett különbséget az engedmény és a jog között. A Varsói Szerződés feloszlatásával és a szovjet csapatok kivonulásával az ország szuverenitása helyreállt, de eltérően mondjuk Lengyelországtól, ahol a szuverenitás legitimációs szerepe trigger hatású volt, a magyar közgondolkodásban ezt a trigger effektust nem tudjuk kitapintani. Inkább mennyiségi lehetőségek bővüléseként és nem a „dupla vagy semmi” eufóriájával észlelték a magyar közvéleményben a fogyasztási lehetőségek megnyílását is. Természetesen voltak értelmiségi kísérletek – nemzetállami ideológiákkal a jobboldalon és 1956 emlékével a liberális táborban – ilyen triggerek megkonstruálására, azonban ezek a próbálkozások úgy tűnik, hogy legalábbis a 2000-es évek közepéig, amíg a közvélemény nagyobb részének személyes tapasztalatai is voltak az 1989 előtti időszakról, ezek nem működtek. A 2000-es évek végétől a személyes emlékek megfakulásával, a korábbi lojalitások szelektív átépítésével és a trigger modellek rendkívül erős, koncentrált forgalmazásával a fiatalabb korcsoportoknál elvben sikerült valamilyen társadalomkép elmozdulásokat elérni, vagyis 1989 számukra, akik nem éltek benne, ezeknek a koncentrált oktatási, média- és kulturális indoktrinációs kampányoknak megfelelően, elvben feketébbnek tűnt, mint azoknak, akik ezt az időszakot még aktívan megélték. Tehát, ha 15-20 éves késéssel, és ha felülről tervezett központi kulturális beavatkozásból is következően, de a történelemképben sikerült merevebb törést létrehozni. Ugyanakkor paradox módon, miközben erre sor került, ez az utólag konstruált történelmi tapasztalat nem generált trigger hatást. Miután nem volt olyan erő a színen, amely rekonstrukciós vagy visszamenően legitimáló kísérleteivel szemben az új rendszert meg kellett volna védeni, ez az 1989 előtti befeketített történelemkép nem vált kimagasló, meghatározó legitimációs forrássá az érintett generációk számára. Miután az új világot abból az irányból senki sem akarta támadni, vagy akár komolyan veendően rendszeresen kritizálni, nem volt igazán érdekes „dupla vagy semmi” alapú védelme sem.

Ennek a trigger hatásnak a szerepét az új rendszer legitimációjának mi leginkább sajátságos horgonyhatásnak hinnénk. Ezek rögzítenék alapvetően és minden más későbbi hatástól függetlenül a rendszer, mint egész, mint szimbolikus rend elfogadását. Ha ezek hiányoznak, a rendszer felemásan van csak kihorgonyozva, a rögzítés más tényezőkre, metszetekre hárul. Ezzel nem állítjuk, hogy a rendszer, mint egész nem legitim és történelmileg „nincs kikötve”. De azt igen, hogy ebből a születési problémából következően a legitimációs válság egy sajátos típusa itt már az első pillanattól megjelent.

Válságparaméterek

Nyilvánvalóan egy rendszer teljes és maradéktalan elfogadottsága, a teljes bizalom mindent meghatározó intézményével szemben elméleti lehetőség, olyan ideális eset, amellyel a gyakorlatban, vegytiszta formában nyilvánvalóan nem találkozhatunk. Tehát minden rezsimnek vannak viszonylag rosszabbul legitimált, vagy hajdan jól, de azóta megkopottan legitimált, sőt pillanatnyilag nem legitimált részei is. Itt egyfajta technokrata megfontolásból mondhatjuk, hogy ha az elemek többsége legitimált, akkor az egész rendszer is az. Ugyanakkor nyilvánvalóan inkább két másik rendszer legitimációs stratégiáról beszélhetünk a leggyakrabban:

Egy rendszer különböző ismérvei nem egyenlő formákban és intenzitással legitimáltak. Következésképpen, ha a rezsim elfogadottságát a vele kapcsolatos bizalmat tudatosan kezelni akarjuk, akkor ezekre a kulcseseményekre kell összpontosítanunk. Ebben a felfogásban, ha ezek mögé odaáll a közvélemény, akkor az egész rendszert is végső soron elfogadta. Ilyen meghatározó legitimációs eszközöknek olyan javak, ideák vagy szolgáltatások jelenléte és elérhetősége számít majd, amelyek korábban nem voltak felhasználhatóak. Anélkül, hogy itt szükséglethierarchiákat állítanánk fel, felsoroljuk azt a három-négy metszetet, amelyben a hiányokra korábbi empirikus vizsgálatok szerint a közönség a legérzékenyebb volt:

Kulturális terek, kulturális kötődések. Az ország a 80-as évek második felében különösen intenzíven szeretett volna „nyugati” lenni, vagy a „Nyugathoz” tartozni. A bomló szovjet érdekszférában ez különösen érthető és indokolt volt. Következésképpen azok a lépések, szimbólumok, intézmények, amelyek a közvélemény szemében ezt a nyugatiasságot erősítették, vagy aláhúzták, az új rezsim leginkább legitimáló elemei közé tartoztak. Itt voltak olyan csoportok, akik szemében csak a nemzeti szuverenitás, vagy csak az európai vagy általánosabb nyugati stílusjegyek, és olyanok is, amelyek számára mind a kettő elengedhetetlen volt legitimációs indikátorként.

Igazságosság. Az 1989 előtti rendszerrel kapcsolatos feszültségek jó része az egyenlőség problémájával, illetve értelmezéseivel függött össze. Az 1989 előtti rendszer alaplegitimációjának magja volt önmaga, mint a lehetőségekhez képest leginkább egyenlő életesélyeket kínáló társadalmi rend prezentációja. Következésképpen, a rendszer ellenfelei is avval próbálták annak legitimációját aláásni, hogy demonstrálták, az nem is igazán egyenlő. A nómenklatúrakritika az egyes szakmák, intézmények számára biztosított különleges elosztási preferenciák „leleplezése” ezt közvetlenül szolgálták. Ennek a diskurzusnak nem az volt a célja, hogy az akkori rendszeren belül a kritika eredményeként növelje az esélyegyenlőtlenséget, hanem annak bizonyítása, hogy az így nemcsak esélyegyenlőséget nem képes strukturálisan biztosítani, hanem mint olyan, igazságtalan is.

Reprodukciós lehetőségek biztosítása. Egy olyan társadalomban, amelyben az igényelt anyagi javak és szolgáltatások nagy része hiányos, vagy csak korlátosan áll rendelkezésre, nagyon fontos a mindenkori hatalom számára azoknak a szolgáltatásoknak a kiemelése, amelyeket mindenképpen biztosítani akarnak, és amelyekhez legitimációbiztosítási igényei is kapcsolódnak. Számos más szolgáltatást és fogyasztási lehetőséget szükségképpen tudatosan központi állami erőforrásokból nem fognak támogatni. A mindenkori kormányzat barátai feltételezhetik, hogy ennél a szelekciónál a biológiai vagy szociális alapszükségletekből indul ki. Számos esetben és számos metszetben valamilyen mértékig ez bizonyára a legtöbb esetben ez így van, de bennünket itt természetesen nem ezek, hanem azok a szolgáltatások érdekelhetnek, amelyeket elsősorban legitimációs értékük miatt működtetnek. A lényegi folyamatokhoz kötött és a legitimációs igények nagy valószínűséggel összeérnek a reprodukciós jelenségek kezelésénél: a demográfiai politikában, a gyermeknevelés támogatásában, a nő/anya családi szerepvállalásait kiteljesítő munkaerő-piaci szabályozásban és az öregellátásban áll össze rendszerré. Ha az új rendszer itt jelentős előrelépést produkál, minden mérés szerint legitimitása nagymértékben növekszik.

De mindamellett, legalább érintőlegesen vizsgálni kell az egész rendszer és annak legitimitása közötti viszonyt is. Ez különösen akkor érdekes, amikor a rendszer és elemeinek legitimáltsága különböző mértékű, esetleg eltérő előjelű. Alaphipotézisünk szerint az 1989 előtti magyar rendszerben annak geopolitikai alapeleme legfeljebb kényszerlegitimált volt, bár ennek mértékéről a téma tabukénti kezeléséből következően nem sokat tudunk. De alapjában mondhatjuk, hogy nem, vagy csak felületesen elfogadott, tolerált, szélesebb rendszerrel szemben annak fontos intézményei, elemei, működési mechanizmusai részenként elfogadottak voltak. Természetesen ezek időben és helyszínenként változtak, de egészükben ezek a mechanizmusok, vagy intézmények a rendszertől függetlenül szervesen legitimáltak voltak. Ilyennek tűnik például a rendszer meritokratikus jellege, bizonyos szociális szolgáltatásai, kínálata a magaskultúrában. Ebben a gondolatmenetben az 1989 utáni rend legitimáltsága – kedvező esetben – pont fordított. A konkrét intézmények működésével kapcsolatban rengeteg a kifogás, azok alacsony hatékonysága sok szempontból védhetetlen, az eredmények sokszor a megálmodotthoz képest teljesen mások, de az egész rendszer elfogadottsága ettől függetlenül is létezik. Lehet a közvélemény többségének is megsemmisítően rossz véleménye a jelenlegi magyar politikai rendszer demokratikus voltáról, de egyébként a demokráciát, mondjuk többre értékeli más politikai rendszereknél, és helyesli, hogy az ország rendje demokratikus. Lehet amúgy egészében rossz véleménye az EU-intézmények bürokratizmusáról és lassúságáról, de egyébként alapértékként ez a közvélemény helyesli Magyarország EU-tagságát, és azt egyre inkább beépíti alapidentitásai közé. A sort folytathatnánk.

Befejezés: az új válságretorika

A fenti áttekintésből következően óvatosan öt tézist fogalmaznánk meg:

a) A rendszerváltás legitimációs válsága nagymértékben kapcsolódik a különböző oldalak helyzetéhez és álláspontjához a válságról. Ha mint ebben az esetben, a győztes oldal egészében identitását a válság nevén nevezéséhez, vagy a közönséggel történő elismertetéséhez köti, akkor ez a válságészlelés akár folyamatossá is válhat. Miután a magyar esetben ezt a beszédmódot jelentős mértékben az egyik politikai oldal – a nemzeti-konzervatív – határozza meg, hiszen nagyobbrészt az ő megfogalmazásában jelennek meg a kríziselemek a nyilvánosságban, így az ő gyakorlati megfontolásaiból fog részben a legitimációs vita leállni vagy folytatódni. Ha azt akarja bizonyítani, hogy az ő hatalomra kerülésével a rendszer legitimációs válsága megszűnt, mert most végre igazi elit vette át a hatalmat, akkor a nyilvánosságban ez a vita leáll, vagy onnan eltűnik, mert a baloldal nem érdekelt az 1989 utáni rendszer legitimitásának megkérdőjelezésében. Azonban ellenkezőleg, ha ugyanez a nemzeti konzervatív politikai tervezés azt kívánja bizonyítani, hogy az előző évtizedek számos szabályozása, mint olyan strukturálisan alkalmatlanná vált mára, és azt új politikai keretek megteremtésével lehet csak átszabni, akkor az ilyen változások kedvező hátszelének biztosítására a legitimációs válságot akár mesterségesen is fenntartják.

b) Ennek a legitimációs vitának válik részévé az uralkodó beszédmód is a korrupcióról. Ebből következően a következő időszakban a korrupció nem önmagában érdekes, nem a társadalmi hatékonyság és igazságosság visszaszorulásának elvi problémája, nem tömegek személyes döntésének mikéntje (mondjuk az intézkedő rendőr megvesztegetésével, vagy orvosi hálapénzekkel), hanem a politikai elitkritika általános és a baloldalra kihegyezett eszközévé válik. Ha úgy tetszik, itt a korrupció vádja válik a populista társadalomkritika alapcsontvázává, s tulajdonképpen, aki „korrupciót” mond, az a 1989–2010 közötti rendszer legitimitásában is formálisan kételkedik. A korrupció, mint általános szimbolikus rezsimelutasítás megfogalmazásában egyébként (természetesen más és más esetek kapcsán, illetve kormányzási periódusokban), de valamennyi politikai erő érdekelt. Sőt, a korrupció jelenlétének elismerésében, illetve az azzal folyó egyébként technikai szempontból kétséges kimenetelű folyamatos kormányzati munka (mindkét oldalon) az ország „nyugati partnerei”, az EU-t is beleértve, érdekeltek.

c) Tulajdonképpen minél inkább tisztakezűként tudja magát egy új tagállami politikai elit Európában eladni, annál jobbak a pozíciói a régi tagállamokkal vagy az európai apparátussal szemben elosztási vitáknál. Minél inkább korrupt a híre, annál nehezebben tudja ugyanezekben a viszonylatokban saját érdekeit érvényesíteni. Mivel a kinti partnerek érdekeltek a korábbi nyugati-keleti aszimmetriák fenntartásában az új helyzetben is, érdekeltek lesznek abban, hogy a keletiek ne tűnjenek a korruptságot felszámoló, szuper legitim rendszereknek, mert ezáltal azok pozíciói a régiekkel szemben javulnának. A régiek ugyanakkor, természetesen abban érdekeltek, hogy az aszimmetria fennmaradása mellett bizonyítani lehessen, hogy az EU-hoz tartozásból következően automatikusan következhet a korrupció mérséklődése a közép-európaiaknál, tehát a meglévő, de lassan csökkenő korrupció modellje lesz számukra a legkívánatosabb a mi régiónk vonatkozásában.

d) A fragmentálódó kulturális mintákból és a politikai oldalak eltérő felfogásaiból a rendszer legitimációról egyébként maga a legitimáció feltöredezése is következik. Egy rendszer akkor is elfogadott és bizalmat gerjesztő lehet, ha egyébként elfogadásának okai csoportonként mások. Az egyik csoportnak ezért felel meg, a másiknak leginkább azért, és ebből kijöhet egyfajta stabil elfogadottság is, amely azonban nem alkot semmiféle rendszert, és amely ebből következően nagyon könnyen megbontható. Fontos csoportok, amelyek eddig a rendszert magukénak érezték, helyi okokból következően kiszerethetnek belőle. S történhet mindez különböző független folyamatokból következően, amelyek egyes esetekben az egész rendszer delegitimálhatják. Ugyanez a feltöredezettség azonban módot ad a legitimáció tudatos manipulálására is az egyes közegekben.

e) Végül a legitimációs kritika ritualizálódhat is. Míg valaki szinte teljességében elfogadja a fennálló rend olyan kulcselemeit, mint az egyenlőtlenségek rendje, a munkaerő-piaci mozgástér adott formája vagy a vállalatokon, szervezeteken belüli előmeneteli rend mögötti értékek, s ezeknek megfelelően él és működik, megmaradhat a verbalitás szintjén a rendszer éles kritikusának, elutasítójának, de hát ez az igazi magyar hagyomány: imádjuk a kuruc nótákat, miközben csendben beépülünk a labanc rendbe.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.