Fordulat a reálfolyamatokban

A globális válság multával a magyar gazdaság is kijött a recesszióból. Igaz, a felmutatott 1 százalék körüli GDP-többlettel a felzárkózó országok körében a gyengén teljesítők közé tartozunk. Ám másokkal ellentétben ezt mi szigorú költségvetési és monetáris politika mentén értük el, míg az anticiklikus gazdaságpolitikát alkalmazóknak még csak ezután kell szembe nézniük a költségvetési stabilizáció feladatával. A nálunk érvényesített, a befektetők, hitelezők, piacok megnyugtatását szolgáló stabilizációs gazdaságpolitika miatt növekedésünket csak a külső piacok tudták húzni. E tekintetben szerencsénk volt, mert legfontosabb külkereskedelmi partnerünk, Németország – miután be tudott épülni a kínai gazdaságba – a legjobb békeidőkre emlékeztető növekedést produkálta. Exportunk húzóereje azonban csak az év második felétől kezdett hatni a belső piacokra, ezért a belső kereslet zsugorodása az esztendő átlagában nem szűnt meg, csak mérséklődött. Így mindazok az ágazatok, amelyek a hazai piacokra termeltek, szolgáltattak, még nem tudtak kikerülni 2010-ben a recesszió szorításából. A bővülő külső kereslet kielégítésére a meglévő kapacitástartalékok elégségesnek bizonyultak, így a cégberuházások csak az év vége felé kezdtek magukhoz térni. A lakáspiac hatalmas hanyatlást könyvelhetett el, és megszorongatták, leállították az állami finanszírozású fejlesztések egy részét is. De a belső piacok nemcsak a pangó felhalmozás miatt szűkültek, hanem még inkább a visszaeső fogyasztás okán. Noha az infláció az előző évihez mérten némileg emelkedett, a reálkeresetek 2-3 százalékkal nőttek a személyi jövedelemadó-rendszernek még a Bajnai-kormány által végigvitt átalakítása nyomán. Ez lehetővé tette volna a fogyasztás nekilendülését is, ám a háztartások költekezését visszafogta az emelkedő munkanélküliség, valamint a magasra szökött devizatörlesztés miatt kialakult óvatos magatartás. A költekezési lehetőségek korlátozottá váltak, és ezt a lakosság hitelek felvételével sem akarta és tudta tágítani. A beszűkült belső kereslet mérsékelte az import bővülését, ami a nagy exportboommal együtt soha nem látott mértékű külkereskedelmi mérlegtöbbletet eredményezett. S ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ország a külföld felé nem hiteligénylőként lépett fel, hanem finanszírozóként. A külső egyensúlyjavulás azonban nem minősíthető felhőtlennek, hiszen a hátterében a növekedés alapjainak meggyengülése húzódott meg.

Fordulat a gazdaságpolitikában

A kormányváltásra viszonylag rendezett pénzügyi körülmények közt került sor, köszönhetően a Bajnai-kormány válságkezelésének. A nagy finanszírozási biztonságot jelentő IMF–EU-hitel lejáratát sikerült márciusról októberre kitolni, és egyidejűleg olyan feltételeket kialakítani, hogy e kölcsön esedékes részletét utoljára 2009 szeptemberében kellett igénybe vennünk. A tavaszi választások idejére az államcsőd elleni biztosítás felára az egy évvel korábbinak kb. a harmadára esett. A forint árfolyama erősödött, a magyar papírokat vették, mint a cukrot, és a jegybank akkor már mintegy háromnegyed éve lefelé vágta az alapkamatot. A Monetáris és a Költségvetési Tanács is 0,5 százalékpont körüli deficittúllépést valószínűsített az elfogadott programhoz képest, ami nem tűnt ledolgozhatatlannak. Különösen nem, mert a Bajnai-kabinet 2010-re szokatlanul magas tartalékot épített be az államháztartásba, és annak csak kisebb részét költötte el a kormányváltásig.

A választások előtt a kormányvárományos Fidesz ugyan semmi érdemit nem árult el a gazdaságpolitikájáról, de a befektetők, elemzők ezt elfogadható politikai taktikázásnak tartották a győzelem megszerzése érdekében. A leírt és meglehetősen későn, márciusban kiadott választási programnak az volt a célja, hogy mindenkit megnyugtasson, és semmi számon kérhető kényelmetlenség ne kerüljön bele. Következésképpen semmitmondást, illetve mellébeszélést tartalmazó esszéket fűzött össze. Így maradt ki belőle a Fidesz által számtalanszor hangoztatott adócsökkentés ígérete is. Ez a skandalum a párton belül senkiknek sem tűnt fel, legalábbis nem adtak hangot neki.

A Fidesz gazdaságpolitikájával szemben az volt az általános piaci várakozás, hogy az újonnan kormányra kerülők lényegében folytatni fogják a Bajnai-kabinet által megerősített, válságkezelő, stabilizációs pályát, noha – akárcsak az 1998–2002 közötti kormányzati ciklusban –másról fognak beszélni. A megszellőztetett politikai perek is megfelelő paravánnak ígérkeztek. A kétharmados parlamenti többségről pedig – a Fidesz-barát köztársasági elnökkel is megerősítve – a befektetők azt gondolták, hogy az végre elég erőt képez az államháztartás sürgető szerkezeti átalakítására, a stabilizációs gazdaságpolitika strukturális alátámasztására. Mindezek okán az új kormány – már a megalakulása előtt – nagy bizalmat élvezett a külső pénz- és tőkepiacok felől is.

Az első csalódás a kormányprogram bemutatásakor érte a piacokat, hiszen az nem volt más, mint a választási program stencilezett változata, kiegészítve az Orbán-beszédekből átvett tirádákkal és a vállalkozókkal kötött megállapodásokkal. Az adócsökkentés gondolata ugyanis csak így jöhetett be a képbe. Orientációt adó gazdaságpolitikáról azonban továbbra sem lehetett tudni. Nem véletlenül, mert – ám ez csak a kormányalakulást követő hatodik héten derült ki – Orbán Viktornak csak politikai elképzelései voltak, de kidolgozott, koherens gazdaságpolitikája nem létezett. Minthogy ilyet azóta sem mutattak be, kénytelenek vagyunk az eddig meghozott döntésekből kirajzolódót a kormány érvényesített és a továbbiakban is érvényesítendő gazdaságpolitikájának tekinteni. Ennek a középpontjában – Gyurcsány Ferenc hitelességvesztésével szemben – Orbán Viktor hitelességének felmutatása áll. Annak bizonyítása, hogy a dolgok nem lesznek másként, mint ahogy azt a Fidesz ígérte. Vagyis lesz adócsökkentés, de nem lesznek megszorítások, nem lesznek reformok, visszaszorítják a bürokráciát1, beindulnak a növekedés és a foglalkoztatás motorjai, a hazai kkv-k több oldalról is erős támogatást kapnak a multikkal szemben, s mindehhez kiszámítható gazdasági, vállalkozói környezet társul. Mivel a felsorolt politikai óhajok gazdasági ellentmondásait nem lehetett kiiktatni, és így konzisztens gazdaságpolitikába sem összefoglalni, megindult a lehetőségek halmazának keresése, tesztelése.

Az útkeresés a költségvetési mozgástér kívülről történő tágításának kísérletével kezdődött, az idei évre elfogadott 3,8 százalékos GDP-arányos államháztartási hiánycél kb. duplájára emelésének szándékával. Erre a görög válság manifesztálódása előtt még részben lett volna is esély, ha egyidejűleg a Fidesz olyan, reformokkal is alátámasztott programot mutat be, amely kellő meggyőző erővel bír a stabilizációs politika melletti elkötelezettségről. Ilyen program azonban nem készült, és a görög válság bekeményítette az uniót.

Amikor Orbán Viktor számára Barrosotól nyilvánvalóvá vált a 2010-es hiánycél fenntartásának kötelezettsége, famulusai a belső mozgástér tágításának feladatát kapták. A hazai közönség várakozásait hűtendő Kósa Lajos –megerősítve Szijjártó Péter által is – a görögországihoz közeli állapotokról szólt a magyar gazdaságot jellemezve, ami órák alatt bedöntötte a forintot, az állampapírpiacot és a tőzsdét. Így azután valóban vészhelyzet közeli körülmények álltak elő. Bekövetkeztének elhárítására kalapálták össze 72 óra alatt a kormányzati műhelyben azt a 29 pontos akciótervet, amelynek egyetlen meggyőző pontja volt, a harmincadik: annak kinyilvánítása, hogy a kormány tartja az elfogadott konvergenciaprogrambeli 3,8 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányt. A piacok megnyugvással fogadták a hírt, a csomag ad hoc intézkedéseit a sietség számlájára írták, és továbbra is hittek abban, hogy a kormány az önkormányzati választások után majd előáll a valódi gazdaságpolitikájával. Az első akciótervben jelent meg többek közt a családnagyságot is figyelembe vevő, egykulcsos személyi jövedelemadó-rendszer, a korlátozott körben alkalmazható, 10 százalékos társasági nyereségadó, a tíz kicsi adó kiiktatásának terve, az örökösödési illeték bizonyos körben való eltörlése stb. A mérleg másik serpenyőjébe pedig a GDP-arányos méretét tekintve világelsőnek tekinthető pénzintézeti különadó került, az idei folyamatok kiigazítására. Ezzel 2010 megoldódott, legalábbis a nyár közepén még így tűnt, de még szeptember elején is ilyen értelmű jelentést tett közzé a Varga Mihály által vezetett, a magyar gazdaság valós helyzetét feltáró bizottság.2

Ám 2011 még nyitott volt. A kormány ismét a régi, könnyebb megoldást ígérő recepttel hozakodott elő: a GDP 2,8 százalékában megállapított deficitcél tágításával. S amikor erre július közepén a negyedéves felülvizsgálatot végző IMF–EU-delegáció nem bólintott rá (nem is tudott volna, egyfelől, mert nem volt ilyesmire felhatalmazása, másfelől, mert nem volt mire, ti. a magyar kormány képviselői „fájdalmasan felkészületlenek voltak” – amint ezt a Financial Times megjegyezte), Orbán Viktor megindította a szabadságharcot az IMF-fel szemben. Ez, akárcsak a június eleji, Kósa Lajos szavai által kiváltott incidens meglehetősen sokba került a megdrágult euró- és svájcifrank-árfolyamon keresztül a devizában eladósodott háztartásoknak, vállalkozásoknak és az állami költségvetésnek is.

Orbán Viktor csak szeptember elején közölte, hogy 2011-ben tartja a 3 százalék alatti államháztartási hiányt, ám, hogy hogyan, az csak október-novemberben, a folyamatossá vált költségvetés-készítés során derült ki. Ekkor lett egyértelművé, hogy milyen irányba fordul gazdaságpolitikájával a kabinet. Nyilvánvalóvá vált, hogy nincs szó a Bajnai-kormány által megkezdett, reformintézkedésekkel is megtámogatott, a növekedést a munkaadókat terhelő adók csökkentésével is serkenteni kívánó politika folytatásáról. De nincs szó arról sem, amit a piacok a kétharmados felhatalmazással bíró kabinettől még tavasszal vártak, s amelynek követelményét azóta sem szűntek meg hangoztatni sem Washingtonban, sem pedig Brüszszelben, ti., hogy a deficitcsökkentő pályát strukturális reformokkal kell alátámasztani.

Amiről szó van, az a következő:

Megadjuk a „császárnak, ami a császáré” –azaz a 2011. évi deficitcélt 2,9 százalékra állítjuk be, igaz a konvergenciaprogramban 2,8 százalék szerepelt, de ennyire lehetünk „fickósak”.

Egy lépésben3 16 százalékra csökkentjük a személyi jövedelemadó kulcsát, továbbá jelentős adókedvezményt kapnak a gyermekes családok. A családi pótléknál nem lesz jövedelemhatár, mert sérülne a söralátét nagyságú adórendszerre tett ígéret.

Az adócsökkentésekhez (marad a 10 százalékos nyereségadó 500 millió forintos adóalapig, és kiesik újabb három kisadó is) és a deficitfaragáshoz szükséges forrásokat a nagyobb növekedésből, a válságadókból, a nyugdíjjárulék emeléséből, a magán-nyugdíjpénztáraknak szóló átutalásokból, és a pénztárakban felgyűlt megtakarításokból fedezzük.

A 2010 őszén bemutatott költségvetési előterjesztésből a 2014-ig szóló parlamenti ciklusra vonatkozó kormányzati elképzelést a magyar gazdaság pályájáról a következők szerint foglalhatjuk össze.

A személyi jövedelemadó-rendszer átalakításával a fogyasztás oldaláról beindítható a növekedés, aminek az egyensúlyrontó hatását a jól menő ágazatok cégeinek extraadóztatásával és a magán-nyugdíjpénztári befizetések költségvetésbe irányításával lehet finanszírozni. A deficit csökkenthető és a kiadások is növelhetők a magán-nyugdíjpénztári vagyon átterelésével, sőt, így még extratartalékok is képezhetők. Közben az uniós forrásokkal megtámogatott beruházások is felpörögnek, és a növekedés ekként már 2013-tól 5 százalék és a fölé kerülhet. Nem gond, hogy az infláció a jegybank célkitűzése fölött teljesül, ez a növekedés olajozásához és az egyensúlyi pálya tartásához is jól jön.4 A kiadási oldalon lényegében semmit nem kell csinálni, elég lesz a bürokrácia csökkentésére hivatkozni, az államigazgatást kicsit megfaragva még jobban centralizálni, az egészségügyet holdingosítani, az önkormányzati tulajdonban lévő iskolák, kórházak egy részét állami tulajdonba venni, a közoktatás finanszírozását központosítani, a felsőoktatásban adminisztratív korlátokat érvényesíteni stb. Az így gerjesztett, kívülről rendkívül nagy horderejűnek tűnő változások reformként lesznek eladhatók kifelé – ha már Brüsszelnek és Washingtonnak ez a mániája.

Csakhogy a jelzett elgondolás nem vet számot a külső hatásokkal és a várható belső mellékhatásokkal. 2015-ig azt feltételezi, amit a világon senki sem mer –, hogy a világgazdaság sima pályán fejlődik tovább, a külső feltételeink folyamatosan javulnak. Nem vet számot a válságadók inflációt gerjesztő és növekedést rontó hatásával. Sem azzal, hogy a hosszabb távra elhúzott extraadóztatás kifejezetten taszító a más ágazatokban beruházók számára is,5 sem azzal, hogy a külföldi cégek elutálása nem teszi vonzóvá hazánkat a további működőtőkebefektetők előtt. De az sem jó üzenet, hogy ebben az országban percenként módosítható az alkotmány, a gazdaságműködés szabályai képlékenyek és kiszámíthatatlanok, a bejelentett intézkedésekkel szemben végül többször is ellentétes döntések születnek. A politikai kockázattá lett kormányzati önkény ellenébe ugyanakkor az ellenzék nem tud érdemben fellépni. Mindezek okán – s figyelemmel még a várhatóan felfelé görbülő kamatpályára – alaptalan hosszabb távra magas és egyre emelkedő beruházási dinamikát prognosztizálni, amint ezt a kormány terve tartalmazza.

Nem veszi figyelembe a kabinet elgondolása továbbá, hogy a fogyasztás a leggyöngébb növekedési elem, ami ráadásul importigényessége miatt egyensúlyrontó, miközben a belső piacok helyett a külső piacokat ösztönzi. Figyelmen kívül hagyja az adórendszer változásából következő erős jövedelemdifferenciálódást, azt, hogy a reálkeresetek emelkedésére csak magas, kb. havi 400 ezer forint felett lesz esély6. Az idetartozók fogyasztása korlátos és igazán importigényes. A gyerekek utáni adókedvezménnyel élni tudók körében az alacsonyabb kereseti kategóriákba tartozóknál is emelkedhet a reáljövedelem, ám a közelmúlt munkaerő- és devizapiaci tapasztalatai alapján költekezésüket óvatossági motiváltság is befolyásolja. S nem utolsósorban a kormány túlzott reményeket fűz a hazai vállalkozások piacbővítő képességéhez, miközben harcot indított a multikkal szemben – e kettősségből csak a növekedési alapok gyengülése jöhet ki.

A vázolt gazdaságpolitikai koncepció, amelyet kitervelői növekedésorientáltnak minősítenek, ott nyitja meg a növekedés csapjait, ahol az a leggyengébb és egyensúlyrontó, a fedezetét pedig úgy teremti elő, hogy korlátozza a növekedést érdemben erősíteni tudók pozícióit. S nem mellesleg a magán-nyugdíjpénztárban lévő megtakarítások felélésével a kabinet a beruházások forrásait ismét a külföld felé tereli, amellyel szemben viszont szabadságharcot hirdetett. Ez egy rövid távú keresletélénkítő elképzelés, amely ezúttal nem deficitnöveléssel valósul meg, hanem a magán-nyugdíjpénztárbeli megtakarítások felhasználása által belső adósság felhalmozásával, a jövőt szolgáló források jelenbeni felélésével. Ám nagyon kérdéses, hogy a felélt források helyén keletkezik-e akkora növekedési potenciál, amelyből az adósság törleszthető és a felhizlalt kiadások is finanszírozhatók. Mert az nem kérdés, hogy valódi reformok híján, a reformoknak eladott adminisztratív intézkedések nyomán az állami feladatok köre és az államháztartás terhe nem mérséklődik.

Nagyon valószínű, hogy a Fidesz által elindított új gazdaságpolitikával, aminek a rémképe az elmúlt nyolc év után fel sem merülhetett a befektetőkben – ha továbbra is minden eszerint folytatódik – a kormány új zsákutcás pálya előtt nyit teret csak azért, mert rövid távú politikai érdekeinek ez felel meg. Matolcsy György a 2011-es költségvetést, mint a talpra állás költségvetését mutatta be, mert a növekedés az idei 0,8 százalékkal szemben jövőre 3 százalékos lesz. A növekedés 2011-ben valóban megindul és az államháztartás hiánya is tartható lesz, de olyan áron, amiből idővel inkább fejre, mintsem talpra állás következik.

Mi várható?

Az imént közép- és hosszabb távra vázoltakba simán belefér, hogy a negatív hatások jövőre még nem ütköznek ki bántóan. A támogatottság is meglesz, mert a nép hangadó része kenyeret és cirkuszt is fog kapni.

Ha másért nem, a mély bázis okán, a gazdaság növekedni fog. De segíti a növekedést a külső piacok fennmaradó – bár némileg mérséklődő – konjunktúrája is. A GDP bővülése ugyan kisebb lesz a kormány által várt 3 százaléknál, ám ennek nem lesz költségvetést rontó hatása. A bevételek tervezésénél ugyanis a kabinet a bemondottnál kisebb növekedéssel számolt, a kiadásoknál pedig nagyobbal (ezt a Költségvetési Tanács mutatta ki). Vagyis a kormány a társadalom meggyőzésére bemutatott egy impozánsnak tűnő pályát, amit azonban a költségvetési előirányzatok alakításánál maga sem vett komolyan.

Kétségtelen, hogy a belső kereslet elemei élénkülnek, a fogyasztás is a kedvezőbb jövedelmi helyzetben. A beruházások is nőhetnek –sokévnyi halasztás után rákapcsolódva a konjunktúra javulására. Ám a bizonytalan gazdasági környezetben, a továbbra is magas, netán emelkedő kamatszint és a szigorúbbá váló hitelezési feltételek között aligha várható a kormányzat által várt 7 százalékos bővülés az állóeszköz-fejlesztéseknél. Különös tekintettel arra is, hogy a válságadóval hosszabb távon is sújtott ágazatok fejlesztései nagyon is kérdéssé válnak.

A munkanélküliség 2010 áprilisától megindult csökkenése jövőre is folytatódhat azáltal, hogy a kilépők száma meghaladja a belépőkét. Ám nem azért, mintha a kilépők tömegesen tudnának maguknak munkát találni, hanem azért, mert a tartósan munkanélküliek idővel elvesztik aktivitásukat, elvesztik még munkanélküli státuszukat is7. A foglalkoztatottak száma a kormány prognózisa szerint csökkeni fog a nemzetgazdaság egészében8

Az infláció négy százalék közelében meg fog kapaszkodni, részben a várható élelmiszerár-drágulás, részben az elfojtott gázárak kikényszerülő emelése, részben az üzemanyagok árának emelkedése okán. Továbbá, mert a válságadók a költségek oldaláról, a személyi jövedelemadó-rendszer átalakítása a kereslet oldaláról ad újabb hajtó- és húzóerőt a fogyasztói árszintemelkedésnek.

Miközben a mennyiségi mutatók alapján jövőre formálisan közelebb kerülünk a maastrichti kritériumok teljesítéséhez, az azok fenntarthatatlanságát eredményező gazdaságpolitika egyre távolabb visz bennünket Európától, ha minden így marad, ahogy most a jövő elkezdődött. Mert az bizonnyal elkezdődött…