A Művészetek Palotája sikertörténet
Vendéglátó-ipari főiskolát végzett, tanult közgazdaságtant és jogot. Hogy lesz valakiből kulturális menedzser Magyarországon? Hogy fogalmazza meg maga számára azt a küldetést, amit teljesít?
A kérdés nagyon általános. Kulturális menedzserek vannak, és képzik is őket egyre több helyen. De én nem úgy lettem kulturális menedzser. Gyerekszínész voltam. Még a hajdani, a felrobbantott Nemzeti Színházban voltam státuszos gyermekszínész, de szinkronizáltam, rádióztam, s különböző tévédarabokban játszottam. Így gyerekkoromban a színházban, a tévénél és a filmgyárban magamba szívtam ennek a világnak a légkörét. Szüleim nem voltak jómódúak. A történelem a mi családunkat sem kímélte. Jártam statisztálni, még színpadépítő munkát is vállaltam. De kezdve a kellékezéstől, az ügyelőpulton keresztül nagyon sok mindent megismertem. Amikor kulturális vezető pozícióba kerültem, ezt a világot belülről is alaposan ismertem. Az első nagyobb feladat számomra a Budapesti Tavaszi Fesztivál megalapítása volt 1981-ben. A megalapításon túl tíz évig töltöttem be az igazgatói állást. Addigra tulajdonképpen fölkészültem a kultúrában előforduló problémákból, azoknak megoldási lehetőségeiből. De ami a leglényegesebb volt – és ez a mai napig érvényes –, hogy én minden területen tudok szólni a dolgozóimhoz, hiszen átéltem azokat a helyzeteket, amiket ők, s ismerem azokat a munkakörülményeket, amiben vannak, amikben élnek. Másrészt pedig megtanultam azt, hogy a kultúrához hogy kell viszonyulni. Itt a közönségről beszélek elsősorban, vagyis egy társadalmi közegben hogy kell célorientáltan közlekedni ahhoz, hogy eredményes legyen a munka. Nyilvánvalóan az is hallatlanul fontos, hogy sokat jártam külföldön, és megismerhettem az ottani hasonló intézményeket. Tehát a múltamból adódóan nagyon sok tapasztalatot szereztem, amelyet itt, a Művészetek Palotájában sikerült hasznosítanom. Hogy hogyan sikerült olyanná lennem, amilyen vagyok? Ehhez mindenekelőtt kellett egy olyan anya és egy olyan apa, mint az édesapám és édesanyám volt, akik mind a három fiukat úgy nevelték, hogy tudatosan éljenek. Mindig szem előtt tartatták azt, hogy akarjunk a jövőnktől valamit, és tegyünk is érte. Mivel minket is kitelepítettek Galántáról, meglehetősen rossz anyagi körülmények között éltünk, tehát pénzt is kellett keresni. Először az idegenforgalomban dolgoztam különböző vezető posztokon. 1981-ben lettem a Budapesti Tavaszi Fesztivál alapító igazgatója. De voltam ügyvezető igazgatója az Országos Filharmóniának, a Magyar Állami Operaháznak, a Pesti Színház-Vígszínháznak. Vagyis, végigjártam a ranglétrát.
A Művészetek Palotájával létre kellett hoznia egy olyan intézményt, amely azelőtt soha nem létezett. Ez egy különleges konstrukció. Itt együtt van egy nagyon színes kulturális palettán a koncertélet, a színház, a képzőművészet a különféle műfajaival…
Azt hiszem, alapvető kérdés itt is a tudatosság. Először is el kellett döntenem, hogy szakítok a kulturális területen addig is élő, még a szocializmusból örökölt gyakorlattal. Biztosan emlékszik arra az évekig tartó vitára, hogy áru-e a kultúra vagy sem, hogy piacra vihető-e vagy sem. Én határozottan állítottam már akkor is, hogy a kultúra épp olyan áru, mint bármi más. Természetesen, megvannak a specialitásai és a különféle megközelítési módjai, de a kultúra áru. Ha áru, akkor hogyan tudom eladni? El kell adni, mert a kultúra nélkül nincs polgárosodás, nincs társadalmi fejlődés. Sajnos, ezt kevesen veszik figyelembe. De tény, hogy már fesztiválszervezőként is fölmértem azt, hogy eklektikusnak kell lennie egy ilyen programsorozatnak. Vannak aztán speciális fesztiválok, mint például az operafesztivál, vagy egy képzőművészeti fesztivál. Lehet sokféle rendezvényt létrehozni. Én azon az állásponton voltam, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivált sokféle kulturális érdeklődőnek kínálatot adva kell megszervezni. A kultúra többféle ága, azok különféle szintjei kapjanak helyet, hogy a kultúrát alkotó és fogyasztó egyaránt érdeklődjön a fesztivál iránt. Az érdeklődés felkeltéséhez, ahhoz, hogy megvásárolja, hogy pénzt adjon érte elsősorban az kell, hogy kedvére valót kínáljunk. Áruról van szó! Ezt az eszközrendszert én addigaddig finomítottam, míg itt, a Művészetek Palotájában – magasabb léptékben is és erősebben –, igazolni tudom az akkori igazamat. A kultúrának piacképesnek kell lennie! Nyolc műfajt, művészeti ágat képvisel a Művészetek Palotája. Hallatlanul fontos, hogy a kínálati oldal tartalma milyen. A kínálati minőségbe beletartozik a műsorszerkesztés, vagyis nemcsak a művek, de a művek hangminősége, a prózai színházban a rendezés, azaz minden, amiből a kultúra összeáll. És ezt nagyon komolyan vetetem minden kollégámmal. Van, aki még a fesztiválos csapatból van, s itt dolgozik velem. A formai követelményeket ugyanúgy magas szinten kell betartani, mint a tartalmiakat. Ezt én mindig figyelembe vettem, s be is tartottuk akkor is, amikor olyan speciális területre kerültem, mint az Operaház vagy a Pesti Színház-Vígszínház. Ezek mind különleges, nagyon-nagyon igényes feladatok voltak, és nekem így kellett eredményeket elérni, mint kulturális menedzsernek. Itt, a Művészetek Palotájában még komplexebb a munka: egyértelműen arról van szó, hogy nyolc műfajt képviselünk, ifjúságot nevelünk, és nagyon-nagyon szerteágazóan igyekszünk a kultúrát úgy támogatni, hogy a létrehozott eredmény multiplikálódjon, megsokszorozódjon, kisugározzon. Igenis szüksége van a társadalomnak a kultúrára! A kelet-közép-európai régió pontosan a kultúra megbecsülésének hiánya miatt került majdnem a Balkánra. Most mi a Balkán kapuja vagyunk, de hallatlanul nagy rajtunk a felelősség, hogy milyen híd vagyunk a két régió, Kelet és Nyugat között.
Egészen mások voltak a gazdasági-kulturális feltételek fesztiváligazgatósága idején. Volt egy rendszerváltás, amely megváltoztatott sok mindent. .A Müpa különleges abban a tekintetben is, hogy új intézmény. Megváltozott társadalmi feltételek között kell vezetnie. Mennyiben változott munkamódszere? A Müpa sokfunkciójú kulturális központ. Ilyen még nem volt Magyarországon. Magát a létesítményt is pozicionálni kellett. Ez a pozicionálás még ma is tart. És ezért nincsenek itt hétköznapok. Itt csak ünnepnapok vannak. Minden napunk másról szól. Egy színházban van nyolc darab, amit színre visznek, premier után azt játsszák repertoárjukban. Sorolhatnám az ilyen helyzeteket. A Művészetek Palotája deklaráltan és a valóságban is, minden nap mást nyújt. Minden nap és minden helyiségében más programokat hoz létre.
A kezdetekkor is ez volt az elképzelése, hogy ilyen sokszínű élet legyen ezek között a falak között, hogy ilyen gazdag legyen a program?
Itt minden nap más esemény történik, minden nap más feladat van, amelyek között nincs két egyforma. Büszke vagyok a csapatomra, valamennyien nagyon jó szakemberek. És, ami lényeges, empatikusak egymással. Száznyolcanegy főállású dolgozónk van. Természetesen vannak olyan munkakörök, amelyeket külsősök látnak el.
Ön szervezte őket?
Igen. Tevékenységükben nem a rutin működik. Minden nap, minden munkafolyamatban mindenki tudja, hogy mit kell csinálnia és segít a másiknak. Nagyon összetartó a csapat. És hallatlanul fontosnak tartom azt, hogy az első pillanattól kezdve innen a politika ki van zárva. Mi nem politizálunk. A kulturális terület nem arra való, hogy a politika betegye oda a lábát. Nekem egyébként is meggyőződésem az, hogy hallatlanul fontos az önállóság, a szellemi függetlenség. Az, hogy a kulturális intézmények belső tartalmát kialakító vezetőknek önállóságuk legyen. Megkövetelendő, hogy a mindenkori politika ne szóljon bele ebbe a munkába.
De nem csak a politikától kell a függetlenség. Itt óriási művészegyéniségek dolgoznak, akiknek autoritás kell. Önnek kell igazgatni, nekik, az óriási művészegyéniségeknek –Kocsis Zoltánnak, Fischer Ivánnak – megvan az egyéni elképzelésük és akaratuk. Önnek, mint igazgatónak össze kell hangolnia a munkát, és biztosítani azt, hogy a művészi szuverenitás megvalósuljon....
Ez nagyon komoly válogatás kérdése. Ez érvényes a műsorszerkesztésre is, arra, hogy egy adott műsorra kit kérünk fel, és milyen belső tartalommal. A mi elsődleges szempontunk az igényesség és a művészi színvonal. Ez már szelektál. Az már a vezetői tapasztalat kérdése, hogy az ember magát a kollektívát hogyan tudja összetartani. Ugyanígy az is nagyon lényeges, hogy az a művész, aki idejön, annak a szuverenitása nem sérül, nem sérülhet. Vagyis, önmagát adhatja. Mindez nagyon átgondolt munka, tapasztalat és lehetőség kérdése. Például a budapesti Wagner-napokat nem olyan könnyű összehozni – mindig a minőséget szem előtt tartva, vagyis a legjobbat és a legfontosabbat. De ez munka kérdése, mi pedig évekre előre szerkesztjük a műsort és programjainkat.
Amikor megnyitották kapuikat, mindenki kiváncsi volt. Eltelt öt év, az újdonság varázsa elmúlt. Mivel sikerül a folyamatos érdeklődést fenntartani?
Amikor indultunk, sokan fölvetették, hogy konkurencia leszünk a kulturális piacon. Hát nem így lett. Mi mindenkivel szövetkeztünk. És talán ennek köszönhető, hogy nekünk mindenki segít. Nagyon egységes a külső kapcsolatrendszerünk. Egerrel, Kecskeméttel, Szegeddel és sorolhatnám a városokat, amelyekkel nagyon jó kapcsolataink vannak, s természetesen a budapesti intézményekkel is. A Művészetek Palotája nemcsak Budapesté, hanem az egész országé. Ezt a szempontot kategorikusan szem előtt kell tartani. Összefogásból pedig nagyon értékes és tartalmas programok születnek. A nyolc műfaj sokféle rétegződésű. Itt nem csak világszínvonalú koncertprogramon vehet részt a drága jegyet megvásárló közönség! Hozzánk háromszáz forintért eljöhet egy diák bármilyen jó előadásra. A csecsemőknek ringatóprogramot szerveztünk. Ide a kisbabás szülők jönnek, akik otthon ugyanazt adhatják a babáknak, mint amit itt megmutatunk. De sokféle programot kínálunk különböző korú fiataloknak, hogy a leendő közönséget neveljük. Tehát nemcsak arról van szó, hogy színvonalat adjunk, de felelősek vagyunk Magyarország kulturáltságáért is. Amit teszünk, az szét is kell, hogy sugározzon. Ez egy zászlóshajó. Példát kell mutasson arra, hogyan kell a közönséget, a magyar társadalmat megközelíteni. Hogy külföldiek is jönnek? Szerencsére, nagyon sokan. Közönségként is jönnek és szerepelni is. Hallatlanul nagy tekintélyünk van a nemzetközi kulturális piacon. A Fiabci- (Prix d’Excellence) díjat nem azért nyertük meg, mert szép az épület. Ennél a díjnál azt vizsgálták, hogy a ház hogyan igazodik a környezetéhez, a feladataihoz, hogyan igazodik az itteni tartalom a környezet igényeihez. A Müpa közösségi kulturális intézményként funkcionál. Ezt nem veszik figyelembe a politikusok. A kultúrát támogatni soha nem ráfizetéses. A kultúra megágyaz a tudásnak, annak a szemléletnek, hogy ne tévészékházat romboljanak, hanem értsék azt, amit a politika akar. Egyszerűen fogalmazva, a felfogóképesség is a kultúra kihatásaitól függ. Függ még az oktatástól és sok mindentől, de a kultúrának vezérszerepe van abban, hogy egy társadalom szerkezete hogyan alakul és miként épül fel.
Ez óhatatlanul felveti az anyagiak kérdését. Az intézményt működtetnie kell, évekre előre lekötve világsztárokat. Milyen lehetőségeik vannak ezen a területen?
Nagyon szűkösek, és egyre rosszabb a helyzet. Ez országosan így van, és a válság okozta helyzetet kénytelen vagyok megérteni. De van egy másik megközelítése is ennek a gondolatkörnek. Az is érdekes, hogy a költségvetés menynyire szívesen ad, mennyire érez bátorságot ahhoz, hogy a fűnyíróelvet érvényesítve elvegyen pénzt. A Müpa költségvetése 2,4 milliárd volt 2005-ben, egy csonka évben, mert márciusban indultunk. Most jelenleg kétmilliárd 40 millió. Vagyis, háromszázhatvanmillióval kevesebb, mint az első év költségvetése. Nekünk mindig évekre előre kell terveznünk, és ez kerül egyre nagyobb veszélybe.
A kevesebb pénz nem veszélyezteti a színvonalat?
A színvonalat nem, mert igyekszünk tartani, amennyire lehet. De az egyik politikusnak már említettem, ha már felépítették ezt a házat, akkor ugye, nem magtárnak akarják, hanem továbbra is kulturális intézménynek. Ha annak, akkor a lehetőségeit egyre jobban ki kell használni. Az előző öt év is azt bizonyította, hogy nagyon nagy szükség van erre az intézményre.
Kiadványukból idézem. Az öt év alatt kétezer-háromszázhatvanöt színpadi rendezvény (komolyzene, ifjúsági hangverseny, opera, színház, tánc, jazz, világzene, könynyűzene) valósult meg, amit múzeumi, családi ifjúsági programok, kiállítások egészítettek ki, összesen ezerháromszázötvenhét alkalommal. Ezekhez társult hatszázhatvan üzleti és ezerkét (konferencia, háznézés stb.) rendezvény. Ezek az események három és fél millió látogatót vonzottak, köztük minden tizedik, tehát háromszázötvenezer ember külföldről érkezett. Mivel érték el, hogy ennyien ellátogattak ide?
A vonzerő a minőség. Nemcsak a műsorok felsőfokúak, hanem maga az üzemeltetés is. Itt minden dolgozó mosolyog. Nagyon kevésnek, apróságnak tűnik ez, de higgye el, hogy nagyon fontos, és hogy mindig így legyen, arra oda is figyelünk. Az a dolgozó, aki nem mosolyog, az vagy nem dolgozik itt, vagy elmegy szabadságra. Egy ilyen létesítménynek a vezetése hallatlanul összetett kérdés. Az, hogy a vidéki kapcsolataink milyenek, hogy az országok közötti kapcsolataink éljenek, sok-sok munka és sok-sok törődés. Valójában mi nem országban, hanem én úgy mondom, kulturális hazában gondolkodunk. Sokan úgy fogalmazzák ezt, hogy a határon túli magyar kultúra. Én pedig úgy, hogy a kulturális haza, s onnan is sokan jönnek. Ők is itt vannak, nemcsak művészek és együttesek, hanem a közönség is. Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy ez a folyamat nagyon egyenes és szélesedő úton halad. Gyakori sikereink vannak azzal például, hogy vasárnaponként itt van a Cifra Palota. Ekkor együtt szórakozik nyolcszáz-ezer gyerek és szülő. Aztán minden hónap utolsó vasárnapján meghívunk az ország különböző tájairól egyegy nagyvárost, egy-egy megyét, például Békéscsabát, Szegedet. Az együtteseik itt szerepelnek. Aztán az ország másik irányából hozunk egy óvodát. És ha hozzuk, ez annyit jelent, hogy a költségeket mi álljuk. Az óvodát fölkértük arra, hogy jöjjenek ide, és így a kicsik már óvodás korukban bekapcsolódnak a Művészetek Palotája életébe. Több, mint száz iskolával van megállapodásunk. Egy-egy koncertre rendszeresen hívunk kisdiákokat. Mielőtt ide jönnének, a mi munkatársunk kilátogat az iskolába, és felkészíti a fiatalokat arra, amit itt majd látnak és hallanak. Jó hallani, hogy a gyerekek zsibongva várják már a lehetőséget, hogy jöjjenek. Így hatunk rájuk a kultúra „fegyverével”.
Az ötéves születésnap kapcsán többféle programot szerveztek. Ötcsillagos élményjátékot hirdettek.
Az évforduló alkalmából szerettünk volna olyan új szolgáltatást, olyan külön élményt szerezni a közönségünknek, ami eddig még nem volt. Ahhoz már hozzá vannak szokva, hogy a legmagasabb minőségi színvonalon, éves szinten mindegy ezer programmal találkoznak nyolc műfajban. De addig nem volt példa arra, hogy őket olyan területeken vontuk be, amelylyel ők is hozzájárulnak a kulturális élményeikhez, azok gyarapításához. Például meghirdettünk egy fotópályázatot. Három kategóriában lehetett pályázni, fényképeket készíteni az épületről, a közvetlen környezetéről, aztán a művészi befogadás élményéről, valamint volt kreatív kategória is. A legfontosabb az volt, hogy nemcsak a Müpában lehetett fotókat készíteni, hanem bárhol másutt, ahol kulturális eseményeken vettek részt, ahol izgalmas kulturális élményt szereztek. Ez a fotópályázat nagyon jól sikerült. Háromezer-hétszáz alkotás érkezett be. Március 14-én, a születésnapon ki is hirdettük a három kategória győzteseit. De számos más újításunk is van a közönségkapcsolatok erősítéséért. Így Magyarországon, a kulturális intézmények között elsőként mi vezettük be a jegyautomatát. Szeretnénk azt, hogy a közönség minden szempontból úgy érezné: érte vagyunk, kiszolgáljuk, kényeztetjük. Nem kell hosszasan sorban állnia, meg tudja venni a jegyét az automatából.
Sok olyant csinál a Müpa, amit máshol, Magyarországon nem. Mindez egészen újfajta megközelítése a közönségnek, a látogatóknak és talán a művészeknek is. Honnan jönnek újító ötleteik?
Az az igazság, hogy ebben nincs semmi rendkívüli. Ezeket az ötleteket a mi dolgozóink a megbeszéléseken, a mindennapi gyakorlat alapján vetik fel. Az pedig, hogy erős a marketingünk, az ezen a területen dolgozóknak köszönhető. De említhetném a többi területet is. Olyan szoftverrendszerünk van, amit most a New York-iak meg akarnak venni. De a jegyértékesítéstől kezdve egészen a gazdasági munkáig mindent kiszolgáló, saját fejlesztésű szoftverrendszerünk van.
Azt is hallottam Kocsis Zoltántól, hogy a zenei felvételek készítéséhez olyan berendezésekkel rendelkeznek, amelyek a legkényesebb igényeket is kielégítik.
Ez részben a mi fejlesztésünk. Öt év alatt alakítottuk ilyenné. Az épület az Arcadom Építőipari Zrt., Demján Sándor cégének a kivitelezése. Tulajdonosa jelenleg is a TriGránit, és mi béreljük – azaz az állam bérli. Azért alakult így, mert annak idején a költségvetés az átvételkor nem tudta kifizetni az aláírt szerződés alapján a létesítményt. Ennek a különleges konstrukciónak köszönhető, hogy különböző alapokat képezünk. Miközben Magyarországon nem érvényesítik az amortizációt, nálunk van három olyan alap, amelyekből fejleszthetünk, korrigálhatunk és karbantarthatunk. Ezeket – a bérleti költség terhére –, folyamatosan képezi a TriGránit, és a rendelkezésünkre bocsátja. Ez személy szerint Demján Sándor jó hozzáállását bizonyítja. Ő egyezett bele abba, hogy az egy összegű kifizetés helyett a létesítményt bérletbe adja, s így harminc év múlva száll majd csak az állam tulajdonába. Ez Demján úr nagylelkű gesztusa volt. Ennek köszönhető, hogy a Müpa már ötödik éve a megfelelő színvonalon működik.
Az épület belülről olyan, akár egy templom, „emelt tér” kivételezettségével is magával ragadó.
Ez jórészt az építész, Zuboki Gábor érdeme. A templomok is azért épültek, hogy hassanak a látogatóikra. Ennek az épületnek a tervezője odafigyelt erre. Olyan térkialakításokkal rendelkezünk, amelyek kiszolgálják a közérzeti tényezőket is. Másrészt pedig a funkcionális lehetőségek is nagyon jók. Olyan videostúdióink (egyáltalán stúdióink) vannak, amelyekben minden van, s amelyek nem csak a művészeket szolgálják ki nagyon magas színvonalon. Mi is készítünk filmeket, hang- és képrögzítéseket, amelyek minőségben megfelelnek minden nagy művész számára. Igyekszünk a magyar közönségre is hatni. Ha megnézi a Magyar Televízió Müpáról készült spotjait, meggyőződhet ezek színvonaláról, mert azokat is mi csináltuk.
Vannak bérleteink is, sőt különböző, közönséget kiszolgáló kártyáink, mint az Ínyencvagy az Élménykártya. Az ötéves születésnap tiszteletére ezzel a két szolgáltatással örvendeztettük meg a közönséget: ezekre eddig nem volt precedens. Volt két nagyon sikeres kampányunk. Az egyik az Ínyenckampány, amelyen látszik is a hangvilla és a kés, a másik pedig az Élménykampány. Ez utóbbi kártyához olyan szolgáltatások kapcsolódnak, amelyekre külföldön nagyon sok példa van, de itthon még mi vagyunk az elsők. Ilyen például az, hogy vannak olyan programok a Müpában, amelyek iránt nagy az érdeklődés. Gyakorlatilag még ki se adjuk a műsorkalauzt, már minden jegy elkelt. Ezzel, a most kibocsátott kártyával olyan szolgáltatáshoz juthat birtokosa, amelyben előtájékoztatást kap. Mielőtt még ezeket a koncerteket meghirdetnénk a nagyközönség számára, ő már értesül a programról, tehát lehetősége van a korábban megszerezett információ nyomán biztosítani a jegyét. Természetesen, még nagyon sok mindennel előrukkoltunk, így Müpa-magazin különszámmal és egy gyönyörű fotóalbummal is.
Ez az öt év sikertörténet. Volt, amit szeretett volna és nem sikerült? Mi az, amit szeretne?
Erről nem szívesen beszélnék. Tele vagyok tervekkel. Most foglalkozunk a részletekkel, az apróságnak tűnő dolgokkal. De minden apróság teljes értékűen jelen van a működésünkben.
A Müpa lélekkel bíró intézmény, s ez a lélek átjön. Ezt érzi a közönség. Kiadványaik, még a legegyszerűbb szórólapjuk is igényes és megszólító.
Itt egymást „rántják” magukkal a dolgozók. Sőt – az irigység országában –, kívülről is nagyon sok segítséget kapunk. Annyi drukkerunk van és érezzük, hogy integrálódtunk a magyar kulturális életbe. Nem vagyunk különállók. Például a Liszt Akadémiával olyan szerződésünk van, hogy itt debütálnak a hallgatók, itt kerülnek először közönség elé. Hangulatkoncerteken meg egyéb fellépéseken. Kölcsönösen hallgatunk egymás véleményére. Az összefogás mindig megsokszorozza az adottakat s eredményt hoz.
Azt hiszem, hogy ez egyértelműen az ön személyiségéhez is köthető...
Remélem. Itt olyan kollégák dolgoznak, akik felveszik a tempómat, s nemcsak a tempómat, hanem a szemléletemet is. Egy házban csak egy dudás lehet. De nagyon büszke vagyok a munkatársaimra. A Művészetek Palotája sikertörténet, és én remélem, hogy az is fog maradni.
