Az ellenállás érthető hiánya

A Nemzetközi Valutaalap, az Európai Bizottság, illetve a magyar kormány közötti nézeteltérésben véleményem szerint a magyar kormánynak, az Orbán Viktor vezette jobboldali kormánytöbbségnek volt igaza. Nem csak azért, mert a Nemzetközi Valutaalap (az IMF) tanácsai és utasításai köztudomásúlag sok országot tettek tönkre, s magát az intézményt a közgazdaság-tudományi szakma konszenzusa inkább ártalmasnak, mint hasznosnak tartja, nem is azért, mert az Európai Bizottság által méltánytalanul, elfogultan megfogalmazott „konvergenciakritériumok” és „hiánycélok” tudományos értéke, racionalitása és a valósághoz való viszonya alatta marad a kávézaccból való jóslásénak. Nem csak azért, mert ezek az intézmények a gyarmatosító indokolatlan arroganciáját éreztetik a kisebb és gyöngébb tagállamokkal. Azért is, mert a globális tőkének ez a két – meglehetősen színvonaltalan és ügyetlen – képviselete olyan kétes elveket próbál mindenkire ráerőszakolni, mint a „jegybanki függetlenség” (amely kivonja a monetáris politikát a még itt-ott, úgy-ahogy megmaradt „demokratikus” ellenőrzés alól: ennek a legvégletesebb és legvégzetesebb példája az Európai Központi Bank működése), amely – a nemzetközi bíráskodás és bírói jogalkotás egyre kaotikusabb és átláthatatlanabb, joghatósági és fölhatalmazási (legitimitási) szemszögből egyre bizonytalanabb szétburjánzásával együtt – sikeresen rombolja a népszuverenitás néhol még föltünedező düledékeit.

A jobboldali magyar kormány határozottan lépett föl az eladósodott magyarországi középosztály hitelezőivel szemben (kilakoltatási moratórium, bankadó, a külföldi devizában való hitelezés betiltása, a közüzemi díjak befagyasztása, a háztartási alkalmazottak díjazásának kivonása az adózásból, a gyes meghosszabbítása három évre az érintett szülő egyidejű munkavállalásának tilalmával, az örökösödési adó tervezett csökkentése). Néhány jelképes gesztussal utalt rá, hogy lassítaná a közszolgáltatások és az állami tulajdonban lévő infrastruktúra leépítését, a maradék állami vagyon eladását, privatizálását (pár vasúti szárnyvonal újramegnyitása stb.). Nem lehetetlen, hogy az egyensúlyi politika lazításával, a bankokra gyakorolt nyomással, a szociális és kulturális, a kutatási-fejlesztési kiadások (amúgy problematikus) mérséklésével, az Új Széchenyi Tervben homályosan kilátásba helyezett ösztönzők bőkezű alkalmazásával az úgynevezett kisvállalkozások (azaz a főleg a szolgáltató és kereskedelmi szektorban működő kistőke, illetve a multinacionális vállalatok hazai bedolgozói, beszállítói) lélegzethez juthatnak.

Minderre ráépül az egyre gyöngébb és jelentéktelenebb magyar nacionalizmust (amely nem tévesztendő össze az erősödő etnicizmussal!) helyettesítő – nálunk még újdonságnak számító – gazdasági sovinizmus és „euroszkepticizmus” s a vele világszemléletileg szorosan összefüggő, adócsökkentő, kispolgári populizmus (amelyet nálunk tévesen „liberálisnak” tartanak).

Egyébként a gazdasági sovinizmus és az „euroszkepticizmus” jórészt indokolt. A gazdag centrumországok érdekeit szem előtt tartó globális pénzügypolitika és kereskedelmi jog alacsony béreket kényszerít a periféria és félperiféria országaira, miközben brutálisan korlátozza a magasabb béreket (és szociális juttatásokat) követő migrációt, és szorgalmazza a további szociális leépítést – s evvel persze nyomás alá helyezi a gazdag centrumországokban is a béreket, szociális kifizetéseket, elsősorban persze mindenütt a munkanélküli-segélyt. Az Európai Unió semmilyen tekintetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Már csak abban reménykedhetünk, hogy valamiképpen megússzuk az euró bevezetését. Az európai közösséget vezető középhatalmak (elsősorban Francia- és Olaszország) antidemokratikus, antiliberális és antiszociális fordulata megelőzte a magyarországi eseményeket. Mindezt látva, a közvélemény némi joggal gondolja, hogy az új magyar kormány érette küzd a nemzetközi tőke képviseleteivel és itthoni „komprádor” cinkosaival szemben, a magyarországi jobboldal vezetőinek pedig kétségtelenül ez a hamis tudatuk a saját ténykedésükről. Kezükre játszik, hogy a hatalomátvétel óta ellenük irányuló liberális és neokonzervatív bírálat nem vesz tudomást a Nyugat színeváltozásáról, és még mindig arról a nyugati szabadságról ábrándozik, amely rég megszűnt (s amely soha nem volt az, aminek keleti csodálói tartották). A liberális kritika még mindig úgy véli, hogy a kapitalizmus a szabadság záloga, mintha a jelenleg legsikeresebb tőkés államot nem a Kínai Kommunista Párt (a Fidesz hivatalos szövetségese „pártvonalon”, akárcsak a Putyin-féle JeR, az „Egységes Oroszország”) változatlanul szörnyű diktatúrája menedzselné. Az Élet és Irodalom egyik nyári számában nem kevesebb, mint kilenc közleményt (tanulmányt, cikket, glosszát, olvasói levelet) számoltam meg, amely az Orbán-kormány különféle aktusairól a „szocializmusra” (azaz a bürokratikus-tervező államkapitalizmusra) asszociál, máskor „a többség zsarnokságának” tocqueville-i gondolata jut a liberális szerzők eszébe, mintha itt a nép többsége, nem az országgyűlési képviselők többsége által fölhatalmazott központi kormányapparátus (tehát kisebbség, aprócska „elit”) diktálna, így hát az egyik legjellegzetesebben jobboldali rezsimet jobbról bírálják, aminek az intellektuális hozadéka zérus. Pedig az új rezsim a neokonzervatív politika egyik módosított variációja csupán („szubsztantív”, tartalmi tekintetben): az állam elnyomó (rendfönntartó, büntető, kohéziót kikényszerítő) funkcióinak erősítése, szociális (újraelosztó, együttérző-gondoskodó, egyenlősítő) funkcióinak gyöngítése, a kistulajdonos középrétegek „helyzetbe hozása”; mindezt – az antikapitalista retorika kivételével – Mrs. (azaz ma már Lady) Thatcher is helyeselné. A jobboldal liberális bírálata gyakran, sőt: a leggyakrabban ürügy az elképzelt „etatista baloldal” kontrafaktuális szidalmazására.

Feledésbe merült, hogy az egyenlőség a polgári demokrácia egyik alapelve, amire a „liberális” szó mai angol nyelvi jelentése, s maga az angolszász liberalizmus karaktere utal (szembeállítva az antiegalitárius, konzervatív mozgalmak eszméivel). Ebben a vonatkozásban az ellenzéki, „szociálliberális” krédó alig különbözik a kormánypárti, „nemzeti konzervatív” krédótól, bár ezt egyik fél se látja be: másképp ugyan – de hasonló okokból – mindkettő egyenlőségellenes.

Az új magyar kormány arra törekszik, hogy kedve s belátása szerint ossza újra az államhoz befolyó jövedelmeket; ebben sok minden korlátozza, elsősorban elkötelezettsége a vegytiszta formában már sehol sem létező „nemzeti tőke” és „nemzeti burzsoázia” mellett, amely adócsökkentésre, tehát jövedelemkiesésre ítéli; másodsorban a nemzetközi finánctőke diktátuma, amely a kiadásai megszorítására (és így a népjóléti, a strukturális fejlesztési, az infrastrukturális, a környezetvédelmi, az egészségügyi, a kutatási, az oktatási, a közművelődési, a magaskultúrás stb. intézményrendszerek szétzúzására) bírja rá; harmadsorban pedig a világválság és Magyarország ismeretes, régi bajai (az alacsony foglalkoztatási ráta, az ipartalanítás, a rossz aktív/inaktív arány, az elöregedés, a lakosság pocsék egészségi állapota, a roppantul csekély adó- és járulékfizetési hajlandóság, a torz településszerkezet: az Egyiptomra és Nigériára emlékeztető „nyomorurbanizáció”). A Nemzeti Együttműködés Rendszerét gyökeresen félreértő liberális kritika mindenfajta újraelosztást (a legperverzebbet – azaz a jövedelmeket a munkától a tőkéhez, a szegényektől a gazdagokhoz átcsoportosító változatot – is) és mindenfajta államibürokratikus-apparátusi dominanciát „antikapitalistának” tekint, ami nyilvánvaló abszurdum. Az újraelosztás a kapitalizmus sajátossága, hiszen a patrimoniális rezsimekben (így a jobbágyrendszerben) az adó és a profit nem válik el egymástól, az értéktöbblet elvonása fizikai és jogi kényszerrel történik. A piac bevezetéséhez az állam elkülönülésére van szükség, hogy ez az elvonás a piacon történhessék: a kizsákmányolást szerződéses viszonyok alapozzák meg, amelyek föltétele a jogegyenlőség. Az elkülönült (jogtudó elitekre és bürokratikus, szakszerű államapparátusokra, igazgatásra támaszkodó) modern tőkés állam kénytelen létrehozni a nyilvános költségvetést, hogy a hadviselésnek és a „belső” elégedetlenség kordában tartásának szükségleteit összeegyeztethesse a szerződéses viszonyokat és a tőkés fejlődési dinamikát garantáló, a születési kiváltságok közjogi érvényét fokozatosan megszüntető, az önkényt a joggal helyettesítő, elvont alkotmányossággal. A reformkor előtti Magyarországon például elenyészően kevés volt a saját jövedelem nélküli, csak szakszerű munkájukból megélő és reprezentáló állami tisztviselők száma; az urak maguk ítélkeztek és adminisztráltak (és nem fizettek adót). Mégis furcsa volna a „populus Werbőczyanus” egyeduralmát liberálisabbnak tekinteni a kiegyezés koránál csak azért, mert az utóbbi „bürokratikusabb” volt, mint az előbbi, és mert az utóbbi valamivel egyenlőbben osztotta el a jogokat és kötelességeket, mint az előbbi. A magyarországi jobbágyság fölszámolása meg egyenesen a hírhedten bürokratikus Bach-korszak érdeme. (Minden általános és törvényes adózás: újraelosztás.)

A polgári korszak előtt nincs világi bürokrácia; a középkor államigazgatási szükségleteit az egyház elégítette ki, azaz az államtól független szervezet. Az elterjedt liberális előítéletnek van magyarázata. A kapitalizmusban (és ez alól a szovjet típusú államkapitalizmus se kivétel) váltakoznak az akkumulációs (fölhalmozási) és expanziós („fogyasztói”) rezsimek. A legutóbbi történelemben az előbbi példája a Rákosi-rendszer, az utóbbié a Kádár-rendszer, azaz a sztálinizmus, majd a „hruscsovizmus”. Nyugat-Európában a második világháborút követő expanziós időszak („jóléti állam”, „fogyasztói társadalom”) mintegy harminc esztendeig tartott, Mrs. Thatcher győzelme (1979) óta elterjedt az akkumulációs, megtakarításokra, költségvetési egyensúlyra, reálbércsökkentésre, munkanélküliségre, deflációra, a szociális ellenállás szétzúzására alapozott rezsim a maga neokonzervatív (neoliberálisnak is nevezett) ideológiájával. Az ezredfordulós válság miatt ma a két – egyaránt tőkés – rezsim jellegzetességei szervetlenül keverednek, a legzűrzavarosabban Kelet-Európában. Magyarországon a korábbi szocialista/liberális kormányokat egyaránt vádolják „neokonzervatív” (megszorító) és „jóléti” (azaz pazarló, „osztogató”) visszaélésekkel. A globális nagytőke egyik hazai képviselője, a jelenlegi jobboldali hatalommal kitűnő kapcsolatokat ápoló Demján Sándor, miközben a hatnapos munkahét visszaállítását javasolja, így nyilatkozik: „Ha Európa nem képes engedni a szociális vívmányokból, ha nem képes visszaállítani a munka, a termelés becsületét [értsd: nem hajlandó éhbérért többet és keményebben dolgozni], akkor ezt a társadalmat el fogják törölni azok a hatalmak [Kína, India], amelyek hajlandók dolgozni” – aki béremelést akar, az dologtalan, lusta élősdi ezek szerint. (Demján nem veszi tekintetbe az alapproblémát: a technika – robotizálás, automatizálás, digitalizálás, biotechnológia stb. –fejlődése miatt a legtöbb munkáskézre egyszerűen nincs többé szükség.) A Demján által becsült új kormány ugyanakkor a megszorítások végét hirdeti.

Li Ming-csi, a nagyszerű kínai közgazdász és szociológus (University of Utah) kimutatja alapvető elemzésében, hogy amennyiben a kínai dolgozók a félperiféria reálbéreit követelik ki maguknak – tehát körülbelül annyit, mint a magyarországi szakmunkások –, ez az egész félperiféria gazdasági növekedésének és a termelékenységének a megkettőzését tenné szükségessé, ráadásul megszüntetné a félperiféria (így Kelet-Európa) nemzetgazdaságainak versenyképességét, amely összeomlást és véres polgárháborúkat, de legalábbis komolyan veendő, erőszakos konfliktusokat válthat ki a félperiférián (Ázsiában, Latin-Amerikában, nálunk). A KKP csak nagy nehézségek árán tudja kordában tartani a kínai munkásosztály követeléseit. (Minqi Li: „Can the Capitalist World Economy Survive the Rise of China?”, in: The Rise of Chinaand the Demise of the Capitalist World Economy, London: Pluto, 2008, 93–112, újranyomva a 11. isztambuli biennálé katalógusában, What Keeps MankindAlive? The Texts, szerk WHW, Ilkay Baliç, Isztambul: IKSV, 2009, 297–313.)

A félperiféria eddigi reakciói nem biztatók.

Az Orbán-kormány liberális bírálói mintha azt képzelnék, hogy megadható a profit olyan százalékos aránya, amely alatt a kapitalizmus megszűnik, mintha volna az újraelosztásnak olyan mértéke, amely („átcsapva minőségbe”) fölszámolhatná a rendszert. Ezek a bírálók ráadásul összetévesztik az állam szociális és elnyomó funkcióit, amelyek csakugyan nem válnak el mindig élesen egymástól, de azért mégis jócskán különböznek. Senki nem állíthatja, hogy a radikálisan újraelosztó, egalitárius, pozitív diszkriminációval operáló skandináv jóléti államok kevésbé liberálisak lettek volna, mint az állam szociális („gondoskodó”) funkcióit leépítő neokonzervatív rezsimek.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere csöppet sem antikapitalista rendszer. Ugyanakkor nem az első tőkés (politikai) rezsim, amely néha antikapitalista jelszavakat használ – mi sem általánosabb ennél –, és kétségtelenül azoknak a rezsimeknek az egyike, amelyek korlátozzák a burzsoázia politikai hatalmát a tőkés rendszer megmentése (vagy stabilizálása) érdekében. A burzsoázia politikai hatalmát mind a szociáldemokrácia, mind a fasizmus erőteljesen korlátozta – a szovjet típusú „reálszocialista” (államkapitalista) rendszerek egyenesen megsemmisítették a polgárságot és az egyes személyek tőkés magántulajdonát –, a Harmadik Birodalom pedig megszüntette, anélkül, hogy a kapitalizmus alapvető vonásai (árutermelés, bérmunka, pénz stb.) módosultak volna. Egyáltalán kérdés – és ez a kortárs marxista történettudományban radikális formában föl is merül, vö. a Brenner-vitával (The Brenner Debate: Agrarian Class Structure and Economic Development in Pre-Industrial Europe, szerk. T. H. Ashton, C. H. E. Philpin, Cambridge: Cambridge University Press, 1978-tól 1995-ig 10 kiadás) –, hogy a polgárságnak (múló epizódoktól eltekintve) volt-e valaha egyáltalán valódi osztályhatalma, hogy volt-e győztes polgári forradalom valaha (vö. Perry Anderson és Ellen Meiksins-Wood stb. ismert írásaival); a burzsoáziának mindig osztoznia kellett, kezdetben a piacra termelő arisztokráciával, majd az állami bürokráciával, a katonai kaszttal és így tovább. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem „polgári”, ha polgári rendszeren a művelt polgárság (Bildungsbürgertum) döntő politikai befolyását, világnézeti hegemóniáját, életfölfogását és stílusát értjük. De ahogyan a hagyományos proletariátus se létezik már a szó politikai és kulturális értelmében, úgy a régi polgárság is halott. A világias, szabadelvű, „alkotmányos patrióta” értelmiség NEM polgárság. Senki nem polgár, aki – munkajövedelemtől eltekintve – anyagilag nem független, aki nem a tőkejövedelméből él, s aki ennek következtében nem önálló. A jelenlegi középosztály államfüggő, akár lázad ellene, akár nem.

Az új kormány ezt a középosztályt pacifikálja és szervezi újjá – kitaszítván belőle a tömeges elbocsátásokkal a potenciálisan nem rendszerhű elemeket –, mindenki mást pedig az állam büntetőhatalmával fenyeget. Egész politikája az ellenállás meghiúsítására irányul, konkrét intézkedésektől a szimbolikus akciókig. Makacsul, következetesen és fortélyosan védelmezi a társadalom „egészséges magvát”, a többieket pedig kíméletlenül el kívánja nyomni. Módszere az üldözés és a büntetés.

Kihasználva az „aktív” és „inaktív” néprétegek és nemzedékek közötti érdekellentétet, kriminalizálja a tőke-munka kontinuumból kimaradókat, a munkanélkülieket, a prekáriusokat (précaire; prekär), a részmunkaidős, szezonális és rendszertelenül dolgozókat, a szociális segélyre szorulókat, az egyszülős családokat, a mindenfajta marginalizáltakat, a be nem illeszkedőket és be nem illeszthetőket – s ebben persze a korábbi kormányzatok represszív munkáját folytatja. Börtönbe veti az apró lopások elkövetőit, beleértve a gyerekeket, megnöveli az erőszakos bűncselekmények büntetési tételeit (tipikusan az alsóbb néposztályak által elkövetett szabály- és jogsértésekéit), de a büntetés logikáját kiterjeszti a népoktatásra is. A szocialista párti politikusok elleni eljárásokban – és itt a közvélemény számára a pazarlást, gondatlanságot összekeverik a sikkasztással, hűtlen kezeléssel, megvesztegetéssel – jelképesen kriminalizálják a politikai ellenzékiséget.

A „hatalomkoncentráció” rossz szó a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megértetéséhez: itt a hatalom példátlan mérvű kiterjesztéséről (így tehát szétszórásáról, és nem összpontosításáról) van szó, amely mindenfelé behatol, és jellegében abszolúttá (ám diffúzzá) válik. Az, hogy a tisztviselőket indoklás és végkielégítés nélkül el lehet bocsátani, az új tisztviselőket pedig szakirányú végzettség, szakvizsga nélkül lehet alkalmazni, az, hogy a titkosszolgálatokat megtöltik a jobboldalhoz közel álló biztonsági magáncégek figuráival, az, hogy óriási, ám tisztázatlan hatalmú „terrorellenes” központot hoznak létre a jelenlegi kormányfő személyes testőrének irányításával (államszerkezetileg ez az ÁVO megfelelője), az, hogy 1949 óta példátlan „kádermozgás” észlelhető minden állami befolyás alatt álló intézményben, politikai-ideológiai tisztogatás a médiákban és a tudományos, kulturális területen, hogy lépések történnek az alternatív szubkultúrák fölszámolására. Az, hogy egyesítik a hírközlést, a médiairányítást, a -finanszírozást és a cenzúrát, az, hogy kormányirányítás alá helyezik az igazságszolgáltatást és a jogalkalmazást, befolyásuk alá óhajtják vonni az ügyészséget, a bíróságokat egészen az Alkotmánybíróságig, hogy ideológiai központot hoznak létre a Honvédelmi Minisztériumban, hogy egypárti ellenőrzés alá helyezték az Országos Választási Bizottságot, és í. t. –mindez fölkészülés a jövendő konfliktusokra, arra a helyzetre, amelyben majd védeni kell a társadalom „egészséges magvát” a számon kívül maradtak lázadásától.

A megelőző (preventív) ellenforradalom ismeretes a történelemből. Preventív ellenforradalommal győzték le a nyugat-európai munkásmozgalmat az 1920-as és 1930-as években, majd az 1970-es években. (Ez utóbbi sajnos egyáltalán nem szerepel a kelet-európai történelmi köztudatban, különösen az olaszországi forradalmi dinamika összetörése a PCI, az Olasz Kommunista Párt bűntársi és bűnsegédi közreműködésével.) A magyarországi dolgozók még meg se mukkantak, amikor a kormány elkobozta a szakszervezetek vagyonát („államosította” az üdülőket) és bejelentette tizenkét új fegyintézet megnyitását, közöttük a szép emlékű Gyorskocsi utcai börtönét. Elrendelték a patriarkális, heteroszexista nemi sztereotípiák sulykolását az óvodákban. Visszavonják a melegek egyenjogúsítását elrendelő polgári törvénykönyvet. Buktatás, számjegyes osztályozás, tanfölügyelők. A jobboldal legtehetségesebb, legműveltebb ideológusa a legfontosabb konzervatív lapban az egyenlő bánásmódnak mint általános (alkotmányos) jogelvnek a visszavonását javasolja, nyílt utalással a cigánykérdésre, amelynek esetében a diszkrimináció általános tilalmának alkalmazását alárendelné a helyi közvélemény eseti akaratnyilvánításának. A rendszer vezetői még a formai hatalomátvétel előtt (hiszen de facto, tényleges hatalomátvételük már a választások előtt megtörtént) masszív, goromba, vészjósló – és máig tartó – propagandakampányt indítottak általában a magyar értelmiség ellen. Az „antikommunizmus” és „antiliberalizmus” logikailag nem összeegyeztethető ideologémáit összeötvözik, hogy az 1968 utáni nyugati konszenzus bizonyos elemeit, elsősorban a „radikális toleranciát” (ezen belül is az etnikai és nemi egyenlőtlenségek elutasítását) kompromittálják, s miközben a „szabadosságot” és az „individualizmust” (ez utóbbi esetében magát az újkort) támadják, voltaképpen az egyenlőséget (és az egyenlő szabadságot) veszik célba. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének legtudatosabb értelmiségi szószólói már a fölvilágosodás visszavételére célozgatnak sötéten és homályosan.

A jobboldal offenzívája megelőzés, prevenció: most kell stigmatizálni minden lehetséges jövendő ellenzéket, most kell rögzíteni a közvélemény emlékezetében egyrészt azt, hogy a politikájával szembeni ellenvetések ellenszenves, „életidegen” hóbortok (multikulturalizmus, Gender Studies – amellyel kapcsolatban hihetetlenül primitív és elmaradott, babonás jellegű rágalmak látnak napvilágot –, „politikai korrektség”, pluralizmus, emberijog-védelem, szakszervezeti jogok, a megélhetés garantálása, ingyenes közszolgáltatások, feminizmus, környezetvédelem, börtönhumanizálás, föllépés a családon belüli erőszak és az állatkínzás ellen, antifasizmus, antirasszizmus, avantgárd, posztmodern jól összekeverve), illetve mindez ördögi és életveszélyes, nemzetellenes, liberális-plutokrata-judeobolsevista ármány. Addig kell a valóban új, lázadó gondolatokat és ellenállási stratégiákat, fölforgató diskurzusokat lejáratni (és összemosni őket a tegnapelőtti divattal), ameddig még nem váltak széles körben ismertté, ameddig lehet róluk összehordani hetet-havat, a védőoltás megfogan még a „járvány” elharapózása előtt.

Az alkotmányos jogállam megszűnésének diagnózisa (Halmai Gábor, Eötvös Károly Intézet [Majtényi László, Miklósi Zoltán], Gadó Gábor) helyes. Az alkotmány szellemének és az eddigi cikkelyek betűjének is ellentmondó alkotmánymódosítások, az a kormányzás, amelyet a már elvetett (és megvetett) alkotmányosság állítólagos kontrollja alatt működik, a hazánkban becikkelyezett és működő belső jognak minősülő nemzetközi egyezségokmányok és szerződések mellőzése, a hatalommegosztás struktúráinak szétzúzása, a visszamenőleges hatály tilalmának figyelmen kívül hagyása, a tisztviselői kar autonómiájának fölszámolása, a pártszolgálatosokkal megerősített megtorló, számon kérő szervezetek (rendőrség, titkosszolgálatok, terrorközpont, számvevőszék, adó- és vámhatóság, speciális nyomozó intézmények, fegyintézetek) megerősítése együtt a GPS, a Google Maps és a Google Street típusú technikák használatával, amikor a mobiltelefonok, szociális médiák („közösségi portálok”), hitelkártyák, utalási és belépési kódok, a napi gyakorlattá vált lehallgatás, lesifotózás és lesivideózás, illegális SMS- és e-mail olvasás, a mindenütt ott leselkedő térfigyelő kamerák jóvoltából az állampolgár számára nincs titok, nincs elrejtőzés, nincs magánélet, nincs „intimszféra” – ez azt jelenti, hogy itt spicliuralom és smasszeruralom van és lesz, nem pedig joguralom; rendőrállam van és lesz, nem pedig jogállam. Ez nem vitás; teljesen nyilvánvaló. Ámde a kulcskérdés az, hogy miért nem szegül szembe a magyar nép a polgári szabadságjogok elkobzásával?

Ennek szerény nézetem szerint két fő oka van. Az egyik a korábbi, a liberális-demokratikus polgári rendszer eddigi híveinek mély csalódottsága, amely ebben a kérdésben foglalható össze: „Miféle rendszer az, amely képtelen volt megvédeni önmagát, és halk sóhajjal átengedte a helyét az ellenfélnek? Miféle demokratikus rendszer az, amelyben nem voltak garanciák az antidemokratikus hatalomátvétellel szemben?” Ez természetesen csak olyan rendszer lehetett, amelyben megvoltak az antidemokratikus hatalomgyakorlás csírái. A korábbi rendszer csalódott híveinek ez a gyanúja indokolt. És itt nem pusztán a korábbi (1990–2010) rendszerrel való szisztematikus kormányzati visszaélésekről van szó, mindenki tudja, hogy mindennel vissza lehet élni. Nyíltan vagy burkoltan minden osztálytársadalom kisebbségi uralmat jelent, s ezért még a legnagylelkűbb, legigazságosabb, legméltányosabb „polgári” rezsim is bármikor átbillenhet valamiféle antidemokratikus hatalmi struktúrába, s látva láthatjuk, hogy a közjogi garanciák nem érnek semmit, szánalmasan csődöt mondtak. A honpolgári (a „citoyen”) éthosz az egyenlőség gondolatához és érzületéhez kapcsolódik. A hamis kelet-európai liberalizmus (voltaképpen persze polgári – tehát nem romantikus, nem arisztokratikus – konzervativizmus) a maga szélsőségesen egyenlőségellenes retorikájával megbuktatta a „polgári” rendszert, amelyet védeni óhajtott, s amelyet a „létező szocializmus” (tervező-bürokratikus államkapitalizmus) puszta ellentéteként képzelt el. A nép nem védhette azt a rendszert és azt a „politikai kultúrát”, amely megvetette. (Nem feledhetjük, hogy a „Monoki Gondolatot”, azaz a szociális segély közmunkához és szociális konformizmushoz kötését az álbaloldali liberális-demokratikus kormányzás tette állampolitikává.)

A másik fő ok természetesen a liberális-demokratikus polgári rezsim szociális kudarca volt. A liberális-demokratikus fordulat („a rendszerváltás”) gazdasági válsággal kezdődött és gazdasági válsággal ért véget, s fönnállása alatt majdnem mindvégig válságban volt. Ahogyan annak idején a demokratikus ellenzék rámutatott – érdeme a nyílt kimondás volt, a gondolatot magát mindenki osztotta – , hogy a kései „reálszocializmus” megreformálhatatlan, a liberális-demokratikus rezsimvariánsról is kiderült, hogy nem lehet megreformálni. A szociális és egalitárius (népjóléti és egyenlőségi) reform ebben a rendszerváltozatban lehetetlen. Az életszínvonal és az életminőség zuhanása megállíthatatlan. A közvélemény elvetette ezt a rendszert, és – föltehetőleg fönntartásai és bizonytalanságai ellenére – az egyetlen látható alternatívára szavazott a korrupt, erőszakos, ügyetlen, következetlenül kapkodó szociálliberális kormányzattal szemben, amelyből föltűnően hiányzott az együttérzésnek még a képmutató látszata is. (A korábbi kormányrendszer kriptaszökevényeivel, a „rendszerváltókkal” szemben általános irtózat [Berührungsangst] mutatkozik.)

A második fő okkal függ össze egy viszonylag mellékes ok. Az tudniillik, hogy a közvélemény nem hitte el, hogy a korábbi („liberálisnak” csúfolt) kurzus csakugyan az, aminek állítja magát. A közvélemény már régen föltételezi, hogy az, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszerének bevezetésével történt, az már régen megtörtént, hogy már régen szétverték az alkotmányos jogállamot, már régen nincsenek független intézmények stb. (némelyek szerint soha nem is létezett ilyesmi; és a 2006. október 23-i rendőri brutalitásokat végrehajtó, jóváhagyó, magasztaló kormányzatról csakugyan nehéz elhinni, hogy bármi köze lett volna az „emberi jogokhoz”). Az, ami 2010 nyarán történt, legföljebb nyílttá, nyilvánossá tette, ami voltaképpen azelőtt is folyt: „valójában” nem is volt demokratikus hatalomgyakorlás (a liberális frázis csak vakolat volt az oligarchikus uralom homlokzatán), tehát nem is történhetett antidemokratikus hatalomátvétel. „Legrosszabb esetben, még ha csalódunk is az Orbán Viktor miniszterelnök vezette jobboldalban, akkor nem történt semmi.”

Mindezek miatt a mostani – szerintem is tragikus – fordulattal szembeni liberális kritika éle kicsorbul. Nem arról van szó ugyanis, hogy a magyar nép (vagy a hasonló veszedelmekkel viaskodó többi európai nép) nem szereti a szabadságot. Kevesen óhajtanak rendőrállamot. A többség rá fog jönni, hogy a keletkezőben lévő újabb egypártrendszer nem nagy élvezet. Az a mogorva beletörődés, amely a szerény internetes és sajtókritika dekorációjával fölcicomázott, mérsékelt féldiktatúra tartós berendezkedését kíséri, annak köszönhető, hogy kezdjük belátni: nemcsak a liberális-demokratikus rendszervariáns nem megoldás, hanem a rendszeren belül egyik változat se.

Valóban nem szabad a magyar nép (teljesen képzeletbeli) tekintélyelvű beállítottságának tulajdonítani a passzív beletörődést. A magyar nép úgy látja – nézetem szerint nagyjából helyesen – , hogy az 1989 utáni liberális-demokratikus rezsim minden tekintetben kudarcot vallott. Minekutána a rendszerváltás egyetlen maradandó alkotása a meglehetősen szabadelvű joganyag, a szemlélőnek két lehetősége marad a vereség értelmezésére: ez a jog (joguralom, emberi jogok, jogegyenlőség, személyiségvédelem) vagy papíron maradt – ez esetben a létrejött politikai rendszer értéktelen; vagy pedig ez a jog érvényesült, és eredménye annak a politikai (népi) részvételnek a lehetetlensége, amely megakadályozhatta volna a hanyatlást – mely esetben az 1988/89-ben létrejött politikai rendszer úgyszintén értéktelen. „Korábban se volt szabadság, most se lesz, de ezek legalább (talán) tesznek majd valamit a hanyatlás megállítására, a legkirívóbb visszaélések orvoslására, a nemzet önérzetének helyreállítására” – gondolják sokan.

A magyarországi liberális bírálatot nem pusztán a liberális „projekt” hitelvesztése és az ellene világszerte megnyilvánuló (okadatolt és hitregei) közutálat ássa alá, hanem a Nemzeti Együttműködés Rendszere állammal kapcsolatos beállítottságának teljes félreértése is. Alapvetően ez a kritika az Orbán-kormány „etatizmusának” a föltételezésén nyugszik. Ez tévedés. Nem minden antidemokratizmus és antiliberalizmus állambarát – arról nem is szólva, hogy a kapitalizmust rendszerbe foglaló modern államot (amelyben a jog tetemesen különbözik az urak, a „fölsőbbség” akaratától, erőszakától; amelyben az uralkodó osztály nem magától értetődően azonos az állami elitekkel; ahol elválik egymástól a „politika” és a „gazdaság”; ahol valamelyest elkülöníthető a merő osztályelnyomás a jogkövető magatartás kikényszerítésétől stb.) a szabadelvűek teremtették meg annak idején. Az új jobboldali rezsim nem megerősíti, hanem szétveri és megsemmisíti a magyar államot.

Tisztában kell lennünk vele, hogy bár „kormányzás” és „vezetés”, „uralom” és „hatalom” mindig volt, az állam mint olyan viszonylag új jelenség. Formalizált; rendszeres elvek személytelen végrehajtására épül; tisztviselői jogalkalmazók, és nem „urak”; benne a politikai hatalom és a közigazgatás elválik egymástól; alapja intellektuális/tudományos (jogi és filozófiai). Emiatt a közhivatalnokok hatáskörét is formalizáltan, a jogalkotó és végrehajtó közhatalomtól elválasztva határozzák meg; az előléptetés alapjai a rangidősségtől (szenioritástól), a tisztviselői vizsgától és egyéb automatizmusoktól függenek; a közigazgatási jogalkalmazás automatikus, algoritmikus, pártatlan és személytelen (persze eszményi esetben). Ezt a hipotézist fönn kell tartani annak érdekében, hogy a liberális demokrácia hihetetlen és realizálhatatlan alapelve – a vagyontalanok és vagyonosok, a birtoktalanok és a birtokosok, a hatalom nélküliek és a hatalmasok, a tanulatlanok és a műveltek politikai egyenlősége az egyébként változatlan osztálytársadalomban – is fönntartathassék. Nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy a polgári avagy liberális demokrácia annak idején óriási lépést tett előre az egyenlőség felé, amikor hosszadalmas és véres küzdelmek árán megszüntette a státuszegyenlőtlenséget (azaz a születési előjogok rendszerét, az arisztokratikus rendszert, amellyel együtt járt az uralkodó kaszt törvénybe iktatott politikai és bírói hatalma). A létrejött „civil társadalom” (polgári társadalom) az egyenlő felek közötti szerződéses viszonyok általánossága; az uralkodó minta azonban a kizsákmányoló és a kizsákmányolt (mint egyenlő felek) közötti „önkéntes” munkaszerződés; ezért az egyenlőség mélyén alapvető egyenlőtlenség húzódik meg, ami képmutatóvá, hamissá teszi a polgári társadalmat. Ez az alapvetőhamisság teszi annyira ingataggá a mindenkori polgári demokrácia támogatottságát, és teszi folyton próbára híveinek elkötelezettségét.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere avval, hogy lehetővé teszi a köztisztviselők indoklás nélküli elbocsátását, az új köztisztviselők alkalmazásánál és előléptetésénél pedig eltekint minden formális kritériumtól – és újabban a vármegyei közigazgatás élére is pártpolitikusokat állít, miközben a vármegyei közigazgatási hivatalokba suvasztja bele az eddig félautonóm országos hatóságok zömét –, megszünteti a közigazgatás önállóságát. Ezt tovább súlyosbítja az, hogy a tisztogatások után az állami vállalatok, hatóságok, cégek, közalapítványok stb. vezető posztjait elosztották két (politikailag jobboldali) gazdasági érdekcsoport bizalmi emberei között. (Magáncégek vezetőit is sürgősen cserélik Fidesz-kompatibilis káderekre.) Az állam eljárásmódját – és az államnak magának a fogalmát – a nem formalizált, az államhatalom fölötti jogelvekhez nem kötött, a „vezetés” politika előtti nyers, bárdolatlan alakváltozatával azonosítható uralomhoz közelítik evvel.

Valamikor „létszámcsökkentés” ürügyén folytattak politikai tisztogatást; most politikai tisztogatás ürügyén növelik a középosztályi munkanélküliséget; persze a „csisztka” is folyik mindenütt, tetézve a művészetekben, a tudományban, a fölsőoktatásban, a médiákban némi zsidótlanítással (tessék figyelmesen tanulmányozni az impresszumokat).

Ezt tovább súlyosbítja a szokásos jogalkotási procedúra figyelmen kívül hagyása: a szokásos egyeztetések elkerülése végett a kormányjavaslatokat egyéni képviselői indítványként terjesztik be; az alkotmányellenes törvényjavaslatokhoz rapid alkotmánymódosításokat rendelnek, s így a gyakorlatban bizonyítják az abszolutizmus hitvallását, amely szerint ugye az alkotmány papírrongy. A kormányzati hatalom nőttön nő, de az államnak – mint államnak – a tekintélye megszűnt.Az állam abban különbözik a nyers hatalomtól, hogy az államban a hatalmasok nem csinálhatnak akármit; személytelen, nemzedékeken keresztül változatlanul érvényes eljárási szabályok korlátozzák benne őket. Ezeket a procedurális szabályokat – s a velük egylényegű „közszolgálati” éthoszt és politikai kultúrát – veri szét az egyed- és önkényuralmi jelleg felé mozgó ultrakonzervatív rezsim, s velük együtt az államot magát. S ha mindezt úgy teszi, hogy közben tartalmilag sikeres lesz – teszem azt: megmenti az eladósodott középosztályt, megállítja a falvak elnéptelenedését („Landflucht”), rendbehozza az infrastruktúrát (én is helyeslem a bezárt vasúti szárnyvonalak, falusi postahivatalok, tanyasi iskolák újranyitását, bár a szegény gyerekek „buszoztatását” is helyeselném), visszahozza a csakugyan veszendőbe menni látszott nemzeti önállóságot –, akkor megdönthetetlen lesz, és kézzelfoghatóan fogja bizonyíthatni, hogy a szabadság nélkülözhető, a hatalmi ágak elválasztása és a pluralizmus nem célirányos, és csak a nyers erő hatékony. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem lesz társadalmilag igazságosabb, mint elődei. Az egykulcsos adó – s több hasonló terv és intézkedés (no meg az Országos Érdekegyeztetési Tanács törvényellenes mellőzése és tervezett „reformja”, nem szólva a magyar miniszterelnöknek a szakszervezetekhez címzett gorombáskodásairól és fenyegetőzéseiről), újabban a tőkés vállalatok nyereségadójának csökkentése – világosan jelzi az új berendezkedés gazdasági és szociokulturális részrehajlását. De tévednénk, ha úgy vélnők, hogy a közvélemény ezt így fogja föl. A közvélemény számára a csata a globális (értsd: nyugati, kozmopolita) fináncarisztokráciának és hazai (talajgyökértelen és honképtelen) szövetségeseinek a megszorításokat – tehát az államfüggő, együttesen relatív többségben lévő rétegek és csoportok elszegényítését – célzó politikája, a „multik” hiperkizsákmányolása, „nyomulása” – illetve a „nemzeti centrum” kisembervédő politikája között zajlik. (Mintha a „nemzeti centrum” nem hajtana végre megszorításokat már most, az elején.) Ezt a benyomást erősíti a „balliberális” sajtó maradékának egy része, amely nyíltan a Nemzetközi Valutaalapnak, az Európai Bizottságnak és a hitelminősítő intézeteknek, „a londoni elemzőknek”, a nemzetközi pénzügyi sajtónak szurkol az utált magyar kormány ellenében, ami egyrészt helytelen, másrészt öngyilkos magatartás.

A hitelezőinkkel folytatott tárgyalások megszakítása kezdetben távolról sem okozott akkora problémákat Orbán miniszterelnöknek, mint amekkorákat ellenfelei jósoltak. De aztán természetesen bekövetkezett az, amit a globális nagytőkének szurkoló „balliberális” sajtó és értelmiség zöme hol „a valóság”, hol „az értelem” diadalának tekint (az én ízlésem szerint ildomtalan kárörömmel). A nemzeti konzervatív kormány kénytelen volt megadni magát az Európai Unió diktátumának, meghirdetni a „forráskivonásokat” azaz a megszorításokat, sőt: kénytelen volt a zárszámadási jelentésben az Országgyűlés és az ország színe előtt fogcsikorgatva bár, de elismerni a „válságkezelő” Bajnai-kormány érdemeit az „egyensúlyteremtésben”. A kormányzat persze ezt a csöppet sem örvendetes, bár előrelátható fordulatot is arra használja föl, hogy folytassa a számára is potenciálisan végzetes hatalommaximalizálást, újabb értelmiségi intézményeket (kutatóintézeteket stb.) szüntet meg, és folytatja az egyenlőség elleni támadásait: fölszámolják a középiskolai és egyetemi fölvételi vizsgákon a halmozottan hátrányos helyzetű és a fogyatékkal élő diákok pluszpontjait (s evvel a pozitív diszkrimináció utolsó maradékait), általában csökkentik a fölvehető egyetemisták, főiskolások számát (evvel tovább nő az alsó középosztályban a munkanélküliség és az elszegényedés), szívtelenül és ostobán alkalmazzák a „three strikes you’re out” (három csapás) elvet haszontalan gyerekekkel szemben, belügyminisztériumi rendelettel tiltják ki a hajléktalanokat a közterületekről, és elképesztő intenzitással folyik a bűnbakképző uszítás „odafönn” a – tetszik érteni –„kozmopolita” fináncoligarchia, „odalenn” a cigányok ellen, társadalom- és nemzetellenes elemként pedig „a korrupt baloldal” és „a nemzetietlen liberális értelmiség” ellen, ahogyan ez már a XIX. század utolsó harmada óta szokás (a romakérdés kivételével, amely – akár a muzulmánkérdés Nyugat-Európában – viszonylagos újdonság). A nemzeti ügyek kormányának felelős tényezői nyíltan és hangosan kijelentették, hogy véget vetnek az oktatásban az integrációs „kísérleteknek” (amennyiben „kísérletnek” lehet titulálni hatályos és alkotmányos törvényt...); magyarán bevezetik a faji (etnikai) szegregációt (elkülönítést) az iskolákba, amelyek jelentős részét magáncégre – a római katolikus egyházra, laudetur – óhajtják bízni, ami egyszerűsíti a szelekciót. (A helyettes közoktatási államtitkár így nyilatkozott 2010. szeptember 25-én Kaposvárott: „Alattomos erők fékezik a tehetség kibontakozását, akárcsak Klebelsberg idején – ezért is kell rendet tennünk már az iskolában... Az esélyegyenlőséget szajkózó [!] művelődéspolitikát bírálva kijelentette: merjük kimondani, azért van szükség elitképzésre, hogy tehetséges emberek vezessék az országot”; ezek a tehetséges emberek a jómódú, katolikus családokból fognak származni.)

A nagy fenyegetés a forint árfolyamának csökkenése, ami végveszélybe sodorja a külföldi devizában eladósodott, de forintban fizetett középosztályt. A „devizahitelesek” deklasszálódása, a lakástulajdonról lemondani kénytelen középosztály tragédiája a közeljövő legnagyobb politikai dilemmájává nőheti ki magát. Ha az alsó középosztály (a kispolgárság) és a még részben meglévő hagyományos munkásosztály tagjai tíz- vagy százezerszámra kerülnek az utcára (vagy veszítik el a ma a normalitáshoz tartozónak vélt lakástulajdonukat), gyermekeik pedig szakképzetlen fizikai munkára vagy tömeges kivándorlásra kényszerülnek (a lehető legelőnytelebb történelmi pillanatban, a nyugati bevándorlóellenesség fokozódása közben), fölborulhat a stabilitás, utcai erőszak és általános zűrzavar következhet be. Ennek a megelőzése a mai helyzetben csak a legdurvább rendőrállami eljárásokkal, a legelvadultabb antiszociális, etnicista, szegényellenes, népellenes, diszkriminatív („kirekesztő”) ideológiai hadjárattal képzelhető el. Erre a nemzeti konzervatív egyeduralmi szisztéma – amelyet a szélsőjobboldal konkurenciája is nyom – nem biztos, hogy hajlandó, de mindenképpen alkalmas.

Pintér szkv. r. vőrgy., belügyminiszter szerint csökken a vásárlóerő, ergo meg kell erősíteni a rendőrséget. Egyszerű, katonás beszéd, félreérteni nem lehet. Nincs pénzed, fültövön váglak.

A magyar állam szétverése úgyszólván föl se tűnik, a nyilvánosság egy része „etatizmusról” papol, a másik része a füle botját se mozgatja.

Az állam összekeverése a hegemón politikai erő informális hatalmával azt a fölöttébb aggasztó helyzetet eredményezi, hogy ennek az irtózatosan erős hegemónnak a hatalomból való eltávolítása csak a magyar állam egész építményének a megdöntésével együtt lesz elképzelhető.

Ha az állam – ha nem is a maga egészében, de jórészt – azonos lesz a hegemón erő (a de facto egypártrendszerű féldiktatúra) uralmával, intézkedéseivel, rendszabályaival, ideológiáival, akkor a további következmény: az egyetlen sikerre esélyes ellenzék rendszerellenzék lesz, világnézete rendszerellenes (nem pusztán rendszerkritikai) lesz, azaz élesen államellenes és mélyen radikális. A piaci kapitalizmus liberális-demokratikus változatának kiküszöbölésével a Nemzeti Együttműködés Rendszere lezárja a polgári rendszeren belüli politikai evolúció lehetőségét, s evvel a rendszer ellenfeleinek a változtatás számára csak a forradalmi utat hagyja nyitva.

Száz esztendővel ezelőtt hasonló volt a helyzet (vö. Ady), s akkor az uralkodó osztály számára csak a háború kínált egérutat és haladékot – de nem sokáig. Most hiányoznak az európai háború és az európai forradalom föltételei; rövid távon tespedés, pangás és – amint az új „médiaalkotmány”, tehát a kritikai nyilvánosság területének minimumra szűkítése is bizonyítja – tekintélyuralom (autoritarizmus) várható. A nemzeti jobboldal kormányzata „fölfelé” is hadakozik (a nemzetközi fináncarisztokráciával és közjogiasított intézményrendszereivel), „lefelé” is hadakozik (a proletariátussal és szubproletariátussal, a marginalizált és éhkoppal fenyegetett „underclass” szegényeivel, a „nyugger”-nak becézett idősekkel és az álláslehetőség nélküli fiatalokkal). De mivel a „fönn” és „lenn” között némi különbség mutatkozik a befolyás és az érdekérvényesítés tekintetében, nem kétséges, hogy a „nemzeti kormány” kijelölt ellenfelei közül melyik húzza majd a rövidebbet.

Gróf Somssich Pál, a magyarhoni történelmi konzervativizmus vezére mondta 1846-ban, amikor a városlakók választójoga ellen érvelt: a fölforgató elemek „orvoslására oly institutiók kellenek, melyek a népen anyagilag segítsenek – munka és rendőrség a proletariátus egyedüli gyógyszere”… A magyarhoni konzervativizmus álláspontja az elmúlt százhatvannégy évben e ponton semmit se változott. Ámde gr. Somssich akkor kisebbségben volt, nem pedig – mint e tekintetben utódai – négyharmados többségben. Ennek is köszönhető, hogy a munkás alakja (olyan országban, ahol a nemzeti jövedelem nagyobbik része az ipari exportból származik) teljesen elenyészett a magyarországi politikai diskurzusból.

Óvakodnám a históriai analógiák túlhajtásától, mégis föltűnő, hogy az olykor dinasztikus abszolutizmussal korlátozott arisztokratikus (főúri) hatalom és kései, militarizált-rendőri változata semmilyen polgári törekvéssel, polgári forradalommal nem volt megdönthető soha. A „sírjukban is megátkozott gazok” (Ady), vagyis a földbirtokos arisztokrácia és a hivatalnokká-katonává alakult középnemesség (dzsentri) osztályuralmának – ha tetszik ez valakinek, ha nem – csak a fölszabadulás (vagyis a szovjet hadsereg bevonulása) vetett véget 1945-ben, s ezt Bibó István nem átallotta forradalomnak nevezni. Kelet-Európában a rendszeren belüli alternatívák soha nem voltak erősek, és a rendszerváltás korszaka – amelyet Orbán Viktor miniszterelnök teljes joggal hív zavaros átmenetnek – ebben csak percnyi kivételnek, epizódnak bizonyult. A rendszerváltás rendszere (a gazdasági összeomlással párosult liberális kapitalizmus) átadja helyét a szabadságmentes politikai igazgatásnak, amelyben a tőke – cserében politikai és világnézeti hegemóniájáért, amelyet most elveszít – megkapja a stabilitást és a rendet, amely a profit és a fölhalmozás tekintetében sokkal fontosabb.

Ignotus Pál írta emlékezetesen jákfai vitéz Gömbös Gyula szkv. vk. szds. (orosházi díszpolgár) miniszterelnöksége és az Új Szellemi Front idején 1935-ben, hogy „…amit nálunk újabban reformpolitikának neveznek, abból áll, hogy az antiliberális nagytőke pénzén, amely van és erősebb, mint valaha, propagandát csinálnak a liberális nagytőke ellen, amely nincs”.

Az ellenállás érthető hiányának indokai között még nem említettem a legcsúnyábbat, a cigánykérdést, amely hazánk legjelentősebb társadalmi problémája – s a bevándorlók, illetve a bevándorlásból származó populációk kérdésével összevegyülve egész Európa egyik legbaljóslatúbb, nem lehetetlen, hogy végzetes gondja. A romákkal való szolidaritást már a korábbi álbaloldali kormányok is fölmondták. A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig immár csakis büntetéssel, börtönnel, segélymegvonással, faji elkülönítéssel (szegregációval), „tartalomszolgáltatóinak médiafölületein” (szép újbeszél) pedig hol nyílt, hol burkolt fajgyűlölő uszítással kezeli a problémát, s ebben sajna nem különbözik az európai kormányrendszerek átlagától.

Korábban a magyarországi liberálisok avval vigasztalták magukat, hogy az európai kontextus nem teszi lehetővé a mélyreakciós/etnicista fordulatot hazánkban; ám közben Nyugat-Európa még mélyreakciósabb/etnicistább lett, mint Kelet-Európa, még az utolsó autentikus európai polgári demokrácia, a németországi is inog.

A közvéleményt sikerült megmérgezni. Konszenzus alakult ki a szociális segélyezéssel szemben. Ez az új közmegegyezés pusztító, mert lehetetlenné teszi a társadalmi igazságosság és honpolgári egyenlőség gondolatának tekintélyét és elterjedtségét. A kiszolgáltatottak nem fordulhatnak az államhoz, mert a társadalmi segítségnyújtás gondolatát (a szerintem is megmentendő alsó középosztálytól „lejjebb”) kompromittálja a gyűlölt cigányság esetleges haszonélvezete. A romák mellett kiálló jogvédők – a „jogvédő” szó maga szitokká vált – tiltakozása úgyszintén gyűlöletet vált ki. A jobboldali kormány, amely folytatja elődeinek a „munkateszten”, a „segélyt munkáért” elven alapuló, kirekesztő politikáját, nem képmutató – mint elődei voltak –, hanem kizárólag a fehér többséget óhajtja képviselni, amelyet ennek révén persze utólag megkonstruál. Politikai és világnézeti értelemben megszünteti, mert megosztja a vagyontalanok és kizsákmányoltak lassan rejtetté váló, a politika és az ideológiai hegemónia szempontjából ténylegesen megszüntetett többségét, s evvel előre meghiúsítja a szabadság és egyenlőség demokratikus, azaz népi politikáját. Így aztán a magyar állam szétverése után következhet a magyar társadalom szétverése.

A helyzet kilátástalan, de nem érthetetlen.

Senkinek ne legyenek illúziói: a „rendszerváltó” politikához, a liberális kapitalizmushoz, az „emberi jogi” álmokhoz nincs visszatérés. De a „harmadik utas” (Third Way, Neue Mitte) pragmatikus-eklektikus „reálpolitikához” se lesz visszatérés.

Mélységesen nincs igaza a „balliberális” sajtónak abban, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere holmi ásatag, atavisztikus, elmaradott – „árvalányhajas”, „horthysta”, „irredenta” – képződmény (mint ahogy nem is „kádárista”). A magyarországi jobboldal a Benelux, Francia- és Olaszország, Ausztria igencsak áramvonalas jobboldali jelenségeinek párhuzama. A közös lényeg mindezekben Berlusconitól és Sarkozytől Putyinig és Orbánig: a hetero, fehér, hím, „árja” kispolgár hisztérikusan rémült védekezése az érthetetlen külvilággal szemben, legyen az a Wall Street vagy buddhista cigány, nigériai bevándorló, ultrabaloldali (elsősorban persze a rémmé növesztett anarchista) tüntető, avantgárd művész, gyerekét imádó egyedülálló anya, szúfi misztikus, nihilista „kiszálló” (drop-out, Aussteiger), „mélyökológus”, kreatív bolti tolvaj, kritikai marxista.

No és persze elsősorban a gazdasági világválsággal szemben, amelyből nem lett politikai válság – valóságos ellenerők hiányában –, de amely megszünteti azt, ami az „érték” forrásának (Lassalle) és a legfőbb szocializációs modellnek számított: a munkát. Megérteni, hogy a munka nem az „élet” legfőbb tápláléka többé, mint a klasszikus modernség idején volt, kétségtelenül nem könnyű. A munkára kényszerítés – amikor a javakat sokkal kevesebb ember sokkal kevesebb idő alatt könnyen előállíthatná, ha a gazdasági rendszer nem volna tébolyodott, s ennél fogva halálra ítélt – a klasszikus tőkés szocializációs modellt próbálja megőrizni. Ebben a modellben az embert a családja és a közoktatás eljuttatta a munkába állás küszöbéig, ezután az első számú közössége a munkahelyi „kollektíva” volt, a második számú közössége pedig a patriarkális (elvileg monogám szexualitásra alapozott, prokreatív, azaz „termékeny”, gyermekes) család. Mindaz, ami ezen a kétrétegű magánszférán kívül állt, nem minősülhetett „tisztességesnek”, helyeselhetőnek. A Nemzeti Együttműködés Rendszere – hasonlóan a nemzetközi reakcióhoz – ezt a szocializációs modellt védi, amelynek egyáltalán nincsenek túlélési esélyei, tökéletesen elavult, biopolitikai, technikai, ökológiai, gazdasági és filozófiai okokból egyaránt. A régi ipari tőke és a régi munkásmozgalom cinkosa volt egymásnak a munka középpontba állításával, mindkettőnek a léte ettől függött, habár ellentétes értelemben. A munka utáni társadalom szembeszökő jelenléte egyelőre csak brutális repressziót váltott ki, amelynek egyik helyi alakváltozata az új magyarországi tekintély-, önkény-, egyed- és maffiauralmi rezsim. A munka utáni társadalom se fog zűrzavar és szenvedés nélkül megszületni – politikailag és kulturálisan, hiszen „gazdaságilag”, technikailag, biológiailag, életforma és világnézeti sejtelem tekintetében már itt van. Nem lesz itt béke.

A jelek szerint.

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.