A földrajzilag és időbelileg is csapongó történet az utóbbi félszázad legfontosabb ideggócait hozza figyelmünkbe… Osztály- és származási problémák, nemzeti kérdés – minden helyet kap itt, ami olykor még mai életünk alatt is otthagyta aknáit” – írta Kabdebó Lóránt egyik 1986-os cikkében* Rubin Szilárd egy évvel korábban megjelent Római Egyeséről. Felmerülhet bennünk, mai olvasókban a kérdés, hogy negyedszázad elteltével (a Római Egyes második kiadásakor) megáll-e a lábán ez a kijelentés, olvasható-e ennek tükrében Rubin prózája, vagy egy újszerű perspektívából lesz érdemes közelednünk felé? Hasonló kérdést, problémát Rubin Szilárddal kapcsolatban legutóbb 2004-ben tehettünk fel magunknak, amikor negyvenegy év távlatából exhumálta szintén a Magvető kiadó a szerző egyik korábbi művét, a Csirkejátékot. Azontúl, hogy mindkét kisregény látszólag hasonló téma köré csoportosul – hisztérikus szerelem –, azért az előbbi tényből egy valódi párhuzamot is levonhatunk, tudniillik, hogy egy eléggé, meglehet méltatlanul elfeledett szerzőről van szó a személyében, akinek a művei érdemesnek tűnnek az újraolvasásra. Tehát (hogy visszakanyarodjunk mostani regényünkhöz), miként tekinthetünk ma a Római Egyesre? Időben mindenképp van egy másik nézőpontunk, viszont ez nem írja felül automatikusan a történetet, inkább lehetőséget ad a behelyettesítésre, hiszen a szerepek mit sem változtak azóta, ma is ugyanolyan apró keretek között vergődünk, mint a szerző hősei. Tehát a Római Egyes cselekménye huszonöt év elteltével még mindig aktuális, a történelem úgymond ismétli önmagát, újra és újra kézenfogva körbekísér minket legrejtettebb gócpontjaink felett, amelyeknek a mélyére viszont csak mi magunk áshatunk le. Rubin Szilárd is ezt tette, ásót ragadott, vagy inkább levegőt vett, hiszen „a felszínen nyoma sem volt a tragédiának” (15.), így aztán alámerült főhőse világában, az időben, néha egy-két évet, néha egészen gyerekkoráig, Harkányon – Budapesten – Karlovy Varyn át. A kisregény metafizikai kiindulópontját a magány, a gyökértelenség adja, amely egy groteszk, ironikus társkereső hirdetésben ölt formát: „Kiskeresetű, öregedő, idegbeteg agglegény – atyai ágon galíciai zsidó –, súlyos gerincelmeszesedéssel és gyógyíthatatlan bőrbajjal, feleségül venne régi katonatiszti családból származó, kivételesen jól kereső, fiatal, fiús, nimfácska típusú leányt. Válaszokat »Vidékre is elmennék« jeligére.” (5.) Ebből a képből bontakozik ki a főhős, Rostás Levente alakja, aki egy őrületbe hajló szerelmi történetbe ágyazódik bele a mű folyamán, vagy inkább egész lénye átitatódik ezzel a baljós szerelemmel (a fogorvosnő, Piroska iránt), miközben részint barátai unszolására (például a Pilinszkyről formált Martinszky által) gyógyfürdőkben kúráltatja magát.

Talán a legfontosabb motívuma Rubin prózájának a víz: a tenger, a fürdő; amelyeket végig cserélget a történet folyása közben, sokszor behelyettesítve őket egyéb fogalmak helyébe, ezzel is töredezettebbé téve az elbeszélést, amely történetdarabkák, mint a tenger hullámai, különállnak, viszont visszahuppanva a mélybe összeállnak egy egésszé. Ezek azok a vertikális mozzanatok a Római Egyesben, amelyekre reflektál is a főhős, amelyeket idővel kénytelen lesz a tenger vízszintje alatt is megvizsgálni. Például, amíg a kisregény első felében még idillikus képként képzeli el saját magát és Piroskát delfinként úszkálva egy medencében, addig a második felében már betör ebbe a képbe a megint csak groteszk hétköznapiság: „„A delfinek iskoláiban általában 15-40 példány van együtt… Fogaik száma erősen ingadozó, rendszerint minden állkapocsban 42-50 foglal helyet, de találtak több delfint, amelynek mindkét oldalon fenn és lenn 53 foga volt, összesen tehát 212, sőt Grasse olyan példányról is tud, amelynek szájában 260 fogat számláltak meg.” Milyen családi élete lenne az ilyen iskolafogászaton dolgozó fogszakorvosnő párjának? Hova jutnánk, ha Piroskának annyit kellene fúrni meg tömni, mint itt?” (106.) A főhős levegőt vesz, merül, elemez, valójában mégsem jut előrébb. Be van zárva apró ketrecébe. Úgy érzi, azért, mert nincsen tisztában saját, valós vágyaival, hiszen nehezen és ritkán megtisztuló lelke gátolja ebben. Kérdés, hogy születhet-e így feloldás, a vágyak tévútjain? A főhős szavaival élve: „Megkaphatom-e helyette még a tengert?” (32.)

Ez utóbbi mondat kulcsfontosságúnak tűnik, a szerző is egy külön bekezdést szentelt neki, ráadásul első ránézésre tartalmilag is elkülönül az előtte és az utána szereplő részektől. Benne van a feloldás, a tisztaság utáni vágy, tulajdonképpen már Piroskát is veszni hagyná egy új szerelemért cserébe, a szerelemért cserébe. Megint behelyettesít a szerző, megpróbálja az életdarabkáit másképp elrendezve újra öszszerakni az életét, de már ekkor úgy látszik, hogy nincs a saját kezében a sorsa, ahogyan később, a zárásban kapott feloldáshoz sem a saját életén keresztül vezetett az út.

Többféle úton, mégiscsak látszólag csapong a Római Egyes, ugyanakkor lírai tömörséggel bír a benne fellelhető események és visszaemlékezések sodra. Csak annyira töredezik szét a fabula, amennyire az ember, a személy meghasonlottsága, szétdaraboltsága megkívánja, amennyi elem még összeilleszthető ember és sors által. Ezt a töredezettséget egyrészt a már említett tengerallegória tartja össze, másrészt pedig maga a címadó I-es, amely fel-feltűnik a cselekmény különböző pontjain, úgyis, mint maga a fürdő neve, száma, amely „családi fürdőkamrának épült. Kényelmes, tágas helyiségnek, ahol a két süllyesztett, medencének is beillő kád mellett valaha bőven elférhettek a heverők meg a vesszőből fonott karosszékek.” (113.) A történet jelenében viszont már kihalt belőle minden meghittség, a betegek félóránként óracsörgésre váltogatták egymást. Aztán feltűnik egy külső eseményre való utalás során is, ahol csecsemőket deportáltak vonaton, majd felelőtlenségből lecserélték az Opatrovna (kisdedóvó) feliratú táblát I-esre, így birkavagonokkal összekeverve és fagyhalálra ítélve őket. Mindkét esetben a családtalanságot, a gyökértelenséget szimbolizálja a római egyes, amely szám előtt nem áll semmi sem (a rómaiak nem használtak nullát), utána pedig a teremtésnek az adott szituációban való lehetetlensége ül összetörve.

Teremtés, fantázia, vágyálmok kergetése, a csak fejben legördülő függöny mögötti cirkuszi játék elképzelése keveredik a műben. Hiszen gyerekkorában bár elvitték egy cirkuszi sátorhoz Leventét, a játékot magát viszont lekésték, mégis az volt a legcsodálatosabb előadás, amit valaha is látott. Mintha egész későbbi életében is csak maga elé képzelte volna a porondot, olyan elszántan loholt mindenkori álmai után. Így válhat igazán érthetővé Piroskának tőle való tartása is Emily Brontë beemelésével: „a gyökértelen még akkor is rém, ha szeret.” (103.) Persze ez a mondat Piroska szájából, ha önreflexiót nem is, de a szerző szándéka szerinti kétirányúságot mégiscsak takar. Sőt, a mű egészét nézve többirányúságról lehet szó benne. Gyakorlatilag az összes szereplője közé ez a gyökértelenség állít egy olyan korlátot, amelyet teljességgel egyik lehetséges kapcsolatban sem sikerül felszámolniuk.

Rubin hősei, ahogy kapcsolataikkal, úgy saját életükkel sem tudnak rendesen elszámolni, és így valódi továbblépésre sem nyílik lehetőségük, már-már csak nézőként vannak jelen saját világukban, ahonnan, ha valóban kitörnének, akkor az egész díszletük összeomlana, amivel nem bírnának szembenézni. Tulajdonképpen illúziókkal tartják életben magukat, erősen koncentrálva a vízfelszínre, hiszen a mélyben túlzottan sokáig egyikünk sem bírja. És pontosan ez az a nagyon is emberi íz (az állandó mélység elviselhetetlensége) a kisregényben, amely az olvasót önmagával szembesíti, és ily módon egyszerre megrémiszti és vonzza. (Magvető)

* Kabdebó Lóránt: „Több mint kulcsregény…”. Magyar Hírlap, 1986. február 17.