A Konrád-olvasók már jó ideje tapasztalhatták, hogy az író által művelt esszé egyre markánsabban beszüremkedett a regények terébe, felfigyelhettek a regényekben artikulálódó esszéisztikus hangvételre, a bölcselkedő-meditatív-reflexív szólamra, ezzel együtt fikció és valóság szétszálazhatatlanságára, egymást folyamatosan keresztező jelenlétére. Az esszészerű és regényszerű megszólalásmód érvényesítése, illetőleg érintkezése mellett Konrádot erősen foglalkoztatják az önéletrajz megalkotásának lehetőségei. Ennek lenyomata az Elutazás és hazatérés és a Fenn a hegyen, napfogyatkozáskor, valamint az ezek folytatásaként, appendixeként is olvasható három kötet, a Kakasok bánata, az Inga és a Harangjáték. (És akkor még nem szóltunk az esszékötetekről, különös tekintettel Az író és a város címűre, amely ugyancsak az említett kérdéskörben ad válaszlehetőségeket.) Műfaji besorolásuk nem csekély fejtörést okozott a kritikusoknak. S valóban, mi magunk is csupán körüljárni tudjuk a Harangjáték – hogy vizsgálódásunkat ezúttal a legújabb kötetre szűkítsük le – műfajiságát. Egy önéletrajzi regény variációi? Eszszéfüzér? Napló? Emlékirat? Önvallomás? Egyik sem, és mégis valamennyi együtt. Az előző könyv címében megjelenő inga mozgása, odaés visszalengése szemlélteti leginkább az újabb Konrád-próza karakterét, amelyben az önéletrajzíró járókelő, a múltban ide-odalépő, előrehátra mozgó narrátor észlelései, emlékképei kerülnek rögzítésre, s végül kaleidoszkópszerűen rendeződnek el. Az opus alapvető szövegalkotó tényezőjének bizonyul a repetíció gesztusa, amely ugyancsak az említett ingamozgást érzékelteti, a Harangjáték narrátora ugyanis időről időre újramondja, más kontextusba helyezi az (ön)életrajz elemeit, s ily módon számos korábban már előforduló epizód, passzus, mondat bukkan fel ismét.

A szöveg működése magában hordozza annak felismerését, hogy az önéletrajz rekonstruálása meglehetősen problematikus, az emlékek csupán apró villanásokban, prózai szekvenciákban rögzíthetők. Ezzel együtt az elbeszélő gyakorta reflexív módon viszonyul a szövegalkotás folyamatához, tematizálja az írás gyakorlatát, összefüggésben az emlékezés szituációjának rögzítésével. Az emlékek előhívása az ásatáshoz hasonlóan történik, amely megint csak sokat elárul a módszerről: „Háziiparos vagyok, biográfiám eseményes részét, a leghosszabbat befejeztem. Most éppen ások. Lehet, hogy az ásatás végtelenné húzódik.” (7.) „Szürke foltokat szeretnék föleleveníteni, elfoglal az ásatás az agyamban, kép adja a képet.” (12.) Másutt a narrátor életvonal-kutatóként határozza meg önmagát, aki a saját életrajzát is kutatási témának minősíti, hogy aztán az írás folyamata által köztulajdonná tegye. A Harangjáték korpuszára egyszerre érvényes a szubjektív hangvétel, illetve annak távoltartása. Konrád megteremti Kalligarót, saját baktató, szemlélődő alakmását, aki már a Kakasok bánata lapjain is felbukkant. „Kalligaro professzor az a részem, aki beszél, és szilárd pontokat tűz bele az eliramló öröklétbe. A név után ítélve azonban egy kissé gyanúsan bűvészies, talán szélhámosságoktól sem mentes. Meglehetős átalakuló tehetséggel rendelkezik.” (252.) Az írás közben megformálódó figura színrelépése, illetve az egyes szám első és harmadik személyű beszédmód állandó váltakozása által a szerző kívülről tekinthet saját életrajzára. Mert az emlékek rendezéséhez, a piszmogó meditáláshoz távlat kell. „Nincs művészet eltávolodás nélkül, ha az orra hozzáér a tárgyhoz, akkor nem látja. A belső tekintet nagyít és kicsinyít, elfelejt és újra fölfedez, rászegeződik a tárgyra, és ellebben tőle.” (474.) Mindeközben Konrád fikció és valóság viszonyára kérdez rá. „Két tézis a kiindulópontom, az egyik: az önéletrajzi regényben minden igaz. A másik: az önéletrajzi regényben semmi sem igaz, mert minden elbeszélés eleve fikció, mese” – írja. (267.) A jó szöveg természeténél fogva igaz, szépirodalomként kell annak lennie, hiszen nem a valóságban történik, hanem a papíron, s elsősorban a mögötte álló ember teszi igazzá.

A városok, amelyekben hősünk, az „ingázó tudósító” megfordul, ugyancsak a szemlélődés és múltidézés terepeként szolgálnak, Berlintől Amszterdamon át egészen New Yorkig. A beszélő azonban Budapesten érzi magát igazán otthonosan, sőt a legszabadabbnak is. „Itt szorongtam a legkevésbé, itt csináltam azt, amit szeretek. Nekem ez a város tetszett a legjobban, bárhonnan ide kívánkoztam vissza, ezt igazoltam akkor is, ha szidtam; bolond hazafi voltam. Ennek a városnak tudtam a legkönynyebben és a legnehezebben megbocsátani. Utáltam, tehát szerettem, itt voltam a leginkább cinkos, itt undorodtam a legszabadabban, itt vettem a leginkább semmibe az újságokat, itt törődtem a legkevésbé azzal, hogy mit mondanak rólam, itt engedhettem a leginkább meg magamnak, hogy sétálgassak és fiatal nőkkel találkozzam, s hogy engedjem folyni az időt.” (442.) Budapest az a város, ahol „még ha egyes szám első személyben gondolkodom is, érzek magam körül egy többes szám első személyt. Tudom, hogy városunkban laknak olyan emberek, akik hozzám hasonlóan emlékeznek és gondolkoznak. Nem tudom, hányan, de vannak. Az én mögött lappang egy mi, úgy vélem, nemcsak a baráti kör, de némelyik ismeretlen járókelő is.” (443.) De a regény alakzatát is elgondolhatjuk egyfajta városként, cselekményét pedig városi körsétaként. Mondjuk egy költött város, Kandor utcáin, melynek nevét a szerző saját vezetékneve anagrammájaként alkotja meg. „Komponál egy kedvére való várost, szüntelen átöltözteti, kiforgatja magából, elgondolt lényegére csupaszítja. Amerre járt, bármit látott, bűntelenül átszállíthatja ide. Városa javára összerabolja Európát, ahogy ezt ezer éve a kalandozó magyarok tették.” (34.)

S hogy mindezek mellett miről töpreng Konrád? Azokról a kérdésekről, amelyek évtizedek óta erősen foglalkoztatják. Történelemről, zsidóságról és kereszténységről, a holokausztról, a berettyóújfalui gyermekkorról, az elpusztított iskolatársakról és a haláluk miatt érzett bűntudatról. Mert hiszen „[m]ég mielőtt elmegy, meg kell emlékeznie az árnyakról, életet akarnak, töltse meg őket piros vérrel.” (166.) Szó esik 1956-ról, a Kádár-rendszerről, a cenzúráról, a fenyegetettség érzéséről, ellenzékiségről és szamizdatról, az értelmiség szerepéről. Beszél európaiságról és újjáéledő antiszemitizmusról. És persze mindenekelőtt az irodalomról. „Nekem az irodalom szabadulási kísérlet a kor zavaros nyomása ellenében annak súlya alól, amit a többiek gondolnak. Egészséges tápszer, hogy kevésbé szorongjak a veszélyektől, s hogy ne kelljen másokat ellenségemnek tartanom. Írva tanulok föllélegezni, és szavak jóvoltából értem meg, hogy mi nem vagyok.” (69.) Konrád tehát számvetést készít, leltároz, rendet csinál. S ha az olvasó útitársául szegődik, és belebújik múltba, szövegbe, városba, számos fontos kérdésen gondolkodhat el. „Polgárként törvénytisztelő vagyok, íróként nem. Tapasztalataimat mérlegelve a szellemi szabadság fontosabb, mint a biztos megélhetés. Kicsúsztam a tanokból, vallásokból; az egyes emberi életnél semmit sem bírok többre tartani” –olvashatjuk. (153.) A Harangjáték rövid, többnyire másfél-két oldalas szövegei, a múlt képeinek lassú mozgásai valóban egy szuverén íróigondolkodói attitűdöt rajzolnak ki. (Európa)