Az anyagyilkosság az emberi társulások mai rendszerei szerint az egyszerűen nem megtehető cselekedetválasztások hierarchiájának csúcsán2 található és ilyenként a legsúlyosabban minősített és szankcionált bűncselekmények egyike. Ráadásul az anya meggyilkolásának az antik-zsidó-keresztény kultúrkörben évezredes kulturális többletértéke van: a gyilkos tettet mindig követi az értelmezések, a magyarázatkísérletek sora; az anyagyilkos mindig több, mint puszta gyilkos, aki véget vetett egy másik ember életének.

Tanulmányomban amellett kívánok érvelni, hogy az európai gondolkodás- és létezésmód – meglehetősen farizeus módon – az anyagyilkosság tettére nem kínálja föl a kriminális viselkedés naturalisztikus koncepcióját, hanem az adott bűncselekményt elkövető személyiségéhez és tettéhez úgy közelít, mintha arra őt valamiféle nem evilági, földönkívüli, ördögi erők és princípiumok késztették volna. Az antikvitás utáni Európa leamputálta magáról az anyagyilkost, akit nem embernek, cselekedetét pedig nem emberinek, hanem őrültnek, ésszerűtlennek, emberen kívülinek mutat. Pedig, legalábbis az általam elemzett szövegek alapján, éppen fordítva van: az anya meggyilkolása kultúránk egyfajta genealógiai sajátossága, metafizikai jellegzetessége, amely rendet visz a káoszba, kifejezi az ábrázolhatatlant, szól a nyelven túliról. Az anyagyilkosság motívuma ott rejtekezik a sorscsapások magyarázatkísérleteiben és iránytűként szolgál az emberi vágyak korlátozásának több ezer éve tartó munkálataiban.

A kérdés végiggondolására két szöveg mentén fogok hozzá. Az egyik 1835-ből származik: Pierre Riviere-nek, az anyját és két testvérét meggyilkoló húszéves normandiai parasztfiúnak az előzetes letartóztatása során írt több százoldalas vallomása, amely Michel Foucault „közzétételében” jelent meg 1973-ban.3 A másik egy fiktív náci bürokrata önéletírása: Jonathan Littell regénye 2006-ból, amely Tótfalusi Ágnes fordításában, Jóakaratúak (Eumeniszek) címen 2009 óta olvasható magyarul.4

Jogos módszertani kifogások merülhetnek fel az ellen, hogy két ilyen, egymástól eredetében, szerkezetében, szerepében és formájában eltérő szöveget veszek narratív kiindulópontul. A valaha élt, valódi és a fiktív, kitalált figurát anyjuk meggyilkolása teszi azonos pozíciójúvá: tettükkel válnak összeilleszthetővé mondataik – mint két, pauszpapírra vetett rajzolat, melyek egymásra helyezve egy közösen alkotott, egy harmadik képet rajzolnak ki. A történet és a fikció metszéspontján ugyanis ott a mítosz: Orestés5 története, az anyagyilkosság prototípusa.

A szövegkönyvek

A görög mitológia istentörténeteit és az emberiség eredetéről szóló történeteit összesűrítő művében Kerényi Károly6 ezt írja a mítoszról: „a célzatosság nem sajátja a mitológiának, melyben minden spontán és magától értetődő (kiemelés – B. J.), s nem irányul polemikusan mások ellen.” A halandók sorsába és vágycselekedeteibe beavatkozó istenek és istennők történetei aprólékos leírást adnak ugyan az ocsmány Szörnyetegről, de nem társítanak hozzá olyan erkölcsi minőséget, ami aztán az emberek világában már a látvány alapján felismerhetővé teszi a Gonoszt: a szörny képzete a mítoszban csupán arra kell, hogy magyarázatként szolgáljon – a száz sárkányfejjel ábrázolt Typhon például az Etna kitörésére.

A tragédiaköltészet szülőatyjai – Aischylus, Sophokles és Euripides – a mitológia fent vázolt módszertani hagyományának tudatos romba döntői voltak: nagyon is intenciózusan és a halandók cselekedeteit megbélyegzően szólnak tárgyukról: esetünkben a vérségi kapcsolat elleni vétségről és annak következményeiről.7 Persze az emberi vágyak és cselekedetválasztások antik diszkurzív gyakorlatai ugyanúgy a transzcendens ismerettárból, azaz a görög mítoszokból merítettek, mint a homéroszi epika. Az athéni kultúra virágkorának nevezett idő előtti V. század tele volt olyan sorseseményekkel, amelyek misztikusnak, kozmikusnak8 tűnnek még napjaink interpretátorai számára is. (A klasszika-filológusok mind a mai napig magyarázzák a titokzatos szalamiszi győzelmet, vagy éppen a három tragédiaköltő egymással összefüggő biográfiáját.

A mítoszokkal ellentétben a görög sorstragédiák valóban célzatosak és határkijelölő jellegűek: a létezés törvények szerinti élésére tanítanak; a korlátozás és az önkorlátozás formáit és tartalmait intézményesítik. A léttörvények megszegőit pedig az istenek és emberek közötti viták és konfliktusok közepébe helyezik és büntetéssel fenyegetik. „Az egészen nagy bűnösök számára, amilyen Tityos, Phlegyas, Ixión volt, örök büntetések voltak kiszabva, s különleges büntetések azok számára is, akik szüleiket ölték meg (kiemelés –B. J.), s akik vendégüket vagy az oltalomkérő idegent bántották; továbbá a templomrablók és a hamisan esküvők számára, hogy ritkább bűnöket ne említsünk. Az ilyen bűnösöket az Erinysek még az Alvilágban is kínozták, bár gyakran már az életükben is üldözték őket.”10

Ha a görög drámaírók adott emberi viselkedésválasztások démonizálásának feladatát végezték el, akkor Michel Foucault az anyagyilkosság esztétizálásának stratégiáját dolgozta ki: szobrot állít a gyilkosnak. Pierre Riviere történetéhez nem több, mint (a magyar kiadásban) csupán hétoldalnyi bevezetőt ír: közreadja a szöveget, majd rögtön kihátrál mögüle. A történettudomány kanonizált módszereivel és fogalomkészletével szakítást javasló Foucault szerint a jelenben észlelt problémák eredetének feltárása, „genealógiája” lehet a historikus egyedül legitim feladata. A múlt emlékeinek hiteles, „archeologikus” bemutatása kizárólag a forrás kiásásával, megtisztításával és bemutatásával történhet, melyek végeztével előáll a mű: a „dokumentummonomentum”. Foucault úgy véli, az emlékművé alakított dokumentum – mindenféle „ósdi akadémiai szövegelemzés” nélkül – önmaga saját emlékműveként végzi el a „felmutatás”, azaz az önbemutatás szakrális aktusát. Foucault tehát áll a szobor előtt és gyönyörködik („lenyűgözött minket Rivere memoárjának szépsége”11; „letaglózott minket a vérben forgó szemű családgyilkos”12; „csodálatos eset”13): amit látunk, véli, nem más, mint szenvedéstörténet, egy görög sorstragédia. És nekünk, szemlélőknek, nincs más dolgunk, mint a divinatorikus megértés.

A foucauldiánus módszer valóban egy olyan ismeretelméleti dokumentumtárat eredményez, amelynek tudományosnovum-értéke elsősorban nem abban ragadható meg, hogy lehetővé teszi az olvasó személyes olvasatának, értelmezésének megteremtését, illetőleg a vizsgált kultúra szemiotikai rendszerének feltárulását, hanem abban, hogy az addig szóhoz nem jutottakat, a némaságra ítélteket szólaltatja meg: jelesül a parasztokat. Azokat, akikről a XIX. századig már sokat és sokan írtak, de ők maguk ritkán szólhattak, és még kevesebbet írhattak. Egy húszéves normandiai parasztfiú 1836-ban szóhoz jut: ehhez nem kell mást tennie, mint meggyilkolnia anyját és két testvérét.

A fiktív önéletrajzi narratívum – esetünkben Jonathan Littel regénye – egyszerre képes a dokumentált szubjektív történelem és a politikai, társadalmi valóság bemutatásának képzetét kelteni. A fiktív autobiográfia, véleményem szerint, zseniális műfaji választás: Littel egyberántja a makrotörténetet és a személyiség életútját, tehát eléri azt, amit egy nem-fiktív önéletírás nem tehet meg: a fikció dimenziójában ugyanis univerzálisan érvényes igazságok hirdethetők a valóságról – esetünkben a nácizmusról, a holokausztról. Amit viszont a fikció megakadályoz egy önéletírás esetében, az magának az önazonos én-nek, az identitásnak a személyes megtapasztalása. Aue személyiséggel nem rendelkező, testetlen narrátorrá válna – ha nem írná meg vallomását: ez ad karaktert neki. A vallomás pedig elsősorban nem a náci paradigma jegyében a zsidók elleni bűncselekményeiről szól – azok csak kontextuálisan vannak jelen a történetben14 –, hanem azon vérbűnök sorozatáról, amelyeket gyerekkorától kezdve folyamatosan elkövetett, s melyek spontánul és magától értetődően vezetik el anyja megfojtásáig.

Az anyagyilkos héroszok

Orestés még „kicsiny, viruló fiú”15, amikor elkerül a Tantalos-házból, ahol már Agamemnón Trójába távoztáig is többségében nők vették körül, hiszen anyja, a vad természetű Klytaimnéstra mellett ott volt a három, szintén karakteres nővére: a szőke Iphigénia, az „elsőszülött és legszebb lány”, a maszkulin akaratú Élektra és a harmadik heroina, a lágy, befolyásolható Khrysothemis. (Ha az utóbbi kettő közül egyik magára vállalja a vérbosszú végrehajtását, akkor a modern lélekgyógyászatnak lenne szakkifejezése az anyagyilkos lányra16 ). Az előbb anyja hűtlensége, majd apja meggyilkolása miatt gyűlölettől eltelő, Klytaimnéstrával mindig is rivalizáló Élektra több mint hét éven át „gondoskodik” öccséről: gyakorlatilag felkészíti a vérbosszúra. Nővérén kívül azonban másvalaki is az anyagyilkosságra kondicionálja Orestést: a hegyvidék, ahol Püladésszel vadakat űz (az Élektra által szőtt lepelbe burkolózva), Apollón szent berke volt, benne a delphoi jósdával. Kerényi szerint Orestés „mint apjának felnőtt fia, alighanem magától is rálépett volna a bosszúállás útjára. De szabad-e a fiúnak apja megölését a saját anyján megbosszulnia? Ki vállalhatja ezért a felelősséget? Apollón az egyik régi elbeszélés szerint egy íjat ajándékozott az ifjúnak, hogy azzal védekezhessen az Erinysek, anyja bosszúszellemei ellen. Az isten útmutatása nem volt kétséges”.17

Orestés „a hegyek férfia”-ként, Apollón nyilaival visszatér tehát a mykénéi palotába, ahol a kérlelhetetlen Élektra bujtogatására („Nem, nem szelídülünk: dühét a nyershúsfaló farkasnak – ezt kaptuk épp anyánktól”18) előbb a meghunyászkodó, gyáva Aigisztost, majd a rettenetesen átkozódó Klytaimnéstrát mészárolja le. És utána rögtön hosszú, kétségbeesett menekülésbe kezd az átkokra felfigyelő Erinysek elől: Apollón nyilai ugyanis nem segítenek, sőt, maga az isten sem tudja a jósdába berohanó őrjöngő fúriákat feltartóztatni. Orestés csak három isten, Apollón, Pallas Athéné és Artemis együttes közbenjárásával menekülhet meg – ha ezt megmenekülésnek lehet hívni egyáltalán: 90 éves koráig él a családi dráma összes emlékével, míg végül kígyómarástól hal meg, és egy árkádiai hérószsírban temetik el.

Orestés egyedüli személyiségvonása, ami a mítoszokból, majd a tragédiákból kiolvasható, az, hogy anyagyilkos: semmi mást nem tudunk meg róla. Hol Klytaimnéstra, hol Élektra, hol istenek és istennők határozzák meg, mit tegyen. Ő a Gurevics által leírt „kollektív individuum”, akit a krízishelyzetre előírt, ritaulizált tette tesz hőssé.19

Figyelemre méltó az is, ahogy az antik narratívumok milyen formában, milyen módszerekkel írják le magát a gyilkos tettet. Míg eposzköltők szinte csak utalásszerűen jelenítik meg a szülőgyilkosságot20, addig a tragikusok dramaturgiailag fontos szerepet szánnak a jelenet ábrázolásának. Aischylus például az Oreszteia-ciklus középső darabjában, „Az áldozatvivők”-ben hosszas leírását adja anya és fia, a gyilkosságot megelőző vitatkozásának és átkozódásának:

„KLÜTAIMNÉSZTRA: (térdre hull, kitárja mellét)

Állj meg, fiam, tiszteld ez emlőt, gyermekem,

amelyen annyit szunnyadoztál édesen,

s szívtál belőle lágy ajakkal jó tejet. (...)

KLÜTAIMNÉSZTRA: Megölnéd hát szülőanyádat, gyermekem?

ORESZTÉSZ: Nem én, magad vagy tenmagadnak gyilkosa.

KLÜTAIMNÉSZTRA: Anyád dühös kutyáit elkerüld, vigyázz.

ORESZTÉSZ: Apáméitól hogy futok, ha nem teszem?”

Ugyanakkor Aischylusnál Orestés diszkrét gyilkos: megkíméli a közönséget a vérengzés látványától, és, csakúgy mint Aigiszthost, „(Bevezeti Klütaimnésztrát a palotába)”, és ott, a díszletek mögött végez vele. Sophokles, Euripideshez hasonlóan, Élektrához köti az anyagyilkosság színre vitelét. És míg Devecseri Gábor Euripides Orestésének fordításakor megjegyzi: „Aiszkhülosznál az Eumeniszek című tragédiában anynyira rémisztő álarcban jelentek meg a bosszúistennők, hogy a közönség rémült kiáltozásban tört ki”21 –az adásának:nyagyilkosság látványának hasonló hatásáról nem szólnak antik források.

Foucault szerint a visszaemlékezés – azaz, esetünkben, a vallomás – „korlátozó hatású”.22 Ez annyit tesz, hogy csak az arra feljogosított személyek léphetnek be az ilyen típusú diskurzusba; sőt, maga a diskurzus ismerete korlátozott jellegű. Foucault annyira gyanakvó, hogy eljut annak kimondásáig, miszerint Pierre Riviere szövege nem vallomás, hanem a bűntett része, hiszen „az esküdtek fejében szinte meg nem történtté teszi a bűntettet”.23

„Apám anyámtól elszenvedett fájdalmának és lelki szenvedéseinek összefoglalása 1813-tól 1835-ig” – ez a címe Pierre Riviere vallomásának.24 A cím tehát már önmagában felfedi az anyagyilkosság motívumát, de ennél is sokatmondóbb az, hogy maga az elkövető 1815-ben születik. A fiú tehát már a saját létezése előtt az apján esett sérelmek megtorlását is beépíti bosszútervébe (vagy csak utólag: a vallomásába). Riviere leírásából az derül ki, hogy apja a katonai behívó elől menekül a nősülésbe, anyja pedig azért, hogy megszerezze férje házát, földjét, bútorait, bármit, amit csak egy XVIII. századi normandiai parasztcsalád felhalmozhatott. Anyját erőszakos, követelőző, gyűlölködő, hűtlenkedő asszonynak, apját szorgosan dolgozó, engedékeny, jámbor férfinak ábrázolja. Szüleiről szóló történetei két sémán alapulnak: a Nő nagy ritkán magához engedi a férjét, ekkor rögtön teherbe esik, a szülés után hónapokig betegen fekszik, és közben újabb és újabb anyagi követeléseket támaszt a férjével szemben; a Férfi, előbb engedékenyen, majd kiszolgáltatottan felesége szeszélyeinek látástól vakulásig dolgozik. A Család története pedig nem más, mint a folyamatos kettészakadások, szétválások és visszaköltözések története: hol a vagyontárgyak, hol a gyerekek kerülnek ide-oda, a feleség vagy a férj családjának házába.

Pierre Riviere így kezd bele vallomásába: „épp csak hogy tudok írni és olvasni”. A kép, amit magáról fest az antiszociális személyiség ősképe: mindig lehajtott fejjel kószál egyedül, fél a nőktől, nálánál jóval kisebb gyerekekkel szeret barátkozni, élvezettel okoz fájdalmat az állatoknak, furcsa szerkezeteket kreál, káposztafejekkel harcol Don Quijote módjára – a húszéves parasztfiú mintha lélektani szaktudással rendelkezve készítene magának maszkot. Hogy apjának segíthessen a földeken, kimarad az iskolából, de legszívesebben olvas: „az iskolában a royaumont-i Bibliát olvassák, én a Számok könyvét, Mózes ötödik könyvét és az Új Testamentum többi részét olvastam, meg évkönyveket, földrajzot, családhistóriákat, egy papi kalendáriumot, történeteket, Napóleonét, a római történelmet, hajótörésekről szóló történeteket, erkölcsi példázatokat…”25 Aztán, kicsit később, a magát gyakorlatilag írástudatlannak állító parasztfiú hozzálát, hogy írásban megtervezze anyja kivégzésének, sorozatosan megalázott apja megbosszulásának tervét.

A bútorok, a gyerekek és egyéb ingóságok ide-oda szállításának folyamatában, azaz a Női és Férfi világ közti háborúban Pierre Riviere az apját választja, a férfiprincípiumot: „egykor a Jáhelok álltak szembe Siserákkal, Juditok Holofernészekkel, Charlotte Corday-k Marat-kal; eljött az ideje, hogy végre a férfiak legyenek eltökéltek, mert most a nők parancsolnak, ez a csodálatos század, a fény százada, ez a szabadságra annyira érzékeny nemzet a nőknek engedelmeskedik, a rómaiak sokkal civilizáltabbak voltak, a huronok, a hottentották, az alkonginek, ezek a butáknak tartott népek, sokkal jobbak voltak, soha nem becsülték le az erőt, náluk mindig a testileg legerősebbek csinálták a törvényeket”.26

A testi erő, az erőszak ebben a történetben a női princípium sajátja. Riviere azt vallja, hogy anyja nemcsak szidalmazta férjét, veszekedett és trágárul beszélt folyamatosan mindenkivel, hanem verekedett is: anyósát „hajánál fogva ráncigálta” 27; máskor meg28 provokálta férjét, hogy az üsse meg a falu szeme láttára. Foucault fontosnak tartja hangsúlyozni a történet megfilmesítése kapcsán adott interjújában, miszerint azért is tartja kiválónak a filmre vitelt, mert paraszti erőszak sem plasztikusan, sem teátrálisan nincs jelen benne29 : a sztereotipikusan durvának és keménynek ábrázolt paraszti világ képét ez árnyalhatja.

Riviere 1835. május 24-én elmegy a patkolókovácshoz, hogy „élesítse ki a sarlót”…

„Jules öcsém hazajött az iskolából. Ezt kihasználva, fogtam a sarlót, bementem anyám házába és véghezvittem ezt a borzalmas bűntényt, anyámmal kezdtem, azután a nővéremmel és az öcsémmel végeztem, utána újabb ütéseket mértem rájuk. (…) Utána kimentem az udvarra és így szóltam Nativelhez: Miché vigyázz, hogy nagyanyám nehogy kárt tegyen magában, most már boldog lehet, az apámért halok meg, visszaadtam neki a békességet és a nyugalmat”. 30 Láthatjuk, a bűncselekmény leírása meglehetősen visszafogott: az áldozatok sorrendisége az egyedüli konkrétum; a sarló megfogása, a bűncselekmény véghezvitele, az ütések mérése kifejezések inkább távolítanak, mintsem rálátást engednének a helyszínre. Riviere nem mélyül el tette részletezésében, nem beszél vérről és rángatódzó testekről.

A leírást Foucault a békebíróval végezteti el: „A házat, amelynek nappaliként használt földszintes helyiségébe beléptünk, északról az Aunay-ból Saint-Agnanba vezető községi út határolja, bent délről egy kis ablak és egy ajtó világítja meg, északról pedig egy üveges ajtó, itt találtunk a földön fekve három holttestet: 1. egy körülbelül negyvenéves asszonyt a hátán fekve a kandallóval szemben, ahol talán éppen levest főzött, amikor meggyilkolták, az étel még a tűzön rotyogott. Az asszony hajadonfőtt volt és hétköznapi ruháját viselte; a nyakát és koponyájának hátsó részét elvágták és összeszabdalták. 2. Egy hét-nyolc éves kisfiút, kék köpenyt, nadrágot, harisnyát, cipőt viselt, hason és arccal a földön fekve, a feje hátul mélyen felhasítva. 3. Egy lányt, könnyű, színes vászonruhában, harisnyában cipő vagy papucs nélkül, a hátán fekve, lábai az udvarra nyíló ajtó küszöbén, kézimunkája a hasán, vászon főkötője a lábainál, egy maréknyi hajcsomóval együtt, melyet a gyilkosság során téptek ki a hajából; az arc és a nyak jobb oldalát mélyen összeszabdalták.”31

Anyja meggyilkolása után Pierre Riviere még öt évig él a magánzárkájában: a királyi kegyelem és az elmeorvosi diagnózis diszkurzív erőterében. Aztán felakasztja magát.

Max Aue a liminális pozíció összes elemével rendelkezik. A kettősség és a kettő-ség, a köztesség és a közöttiség a fiktív alak minden személyiségjegyében benne van: ikerpár egyikeként, német–francia területen születik, apja német, anyja francia, ő maga kétnyelvű. Csecsemőként allergiás anyja tejére. Apja elhagyja a családot, ami miatt anyját hibáztatja. Ikernővére marad az egyedüli szeretetkapcsolata: érzelmi és szexuális értelemben egyaránt. Vérfertőző viszonyukat leleplezik. A bentlakásos németországi iskolában homoszexuális kapcsolatokra lép: amikor beléhatolnak, nővére testének érezheti magát. Közben, tudtán kívül, testvére megszüli ikergyereküket, akiket anyjuk fogad be és nevel. Aue a német kultúrfölény prototípusa: klasszika-filológiai a műveltsége, arisztokratikus a zenei igényessége, s mindehhez jogi diplomát, majd nemzetiszocialista párttagkönyvet szerez. A Birodalmi Biztonsági Főtanács hivatalnokaként Ukrajnában és a Kaukázusban professzionális bürokratizmussal, szenvtelenül végzi a papírmunkát, és némiképp finnyásan, szinte távolságtartón lövi tarkón a zsidókat. Sztálingrádban őt lövik fejbe, s ennek köszönhetően hazamehet; hosszú évek után felkeresi anyját és mostohaapját.

A visszautazása előtti éjjelről ezt írja: „Amikor felébredtem, a fény már egészen megváltozott, nagyon sötét volt (…) Kiültem az ágy szélére, és csak akkor vettem észre, hogy meztelen vagyok; pedig semmi emlékem nem volt róla, hogy levetkőztem volna. (…) Ezek szerint átaludtam volna a vacsorát? (…) A buszom korán indult, ideje volt nekilátni a készülődésnek. (…) A félhomályban belebotlottam valami puha, fekvő dologba. Az érintéstől jéggé dermedtem. (…) A kupacra néztem, amelybe beleütköztem: egy test volt (…) Közelebbről láttam – bár eleve tudtam is –, hogy Moreau 32 az, a mellkasa széthasítva, átvágva, a szeme még nyitva. A fejsze, amelyet a konyhában hagytam, a vérben hevert, a test mellett (…) A pisztollyal a kezemben már ott álltam az anyám ajtaja előtt (…) Az anyám csipkebetéses hálóingben keresztben feküdt az ágyon; a lába lelógott, az egyiken még rajta volt a rózsaszín papucsa, a lelógó lábáról viszont leesett. A borzalomtól jéggé dermedtem (…) Uramisten, gondoltam, megfojtották, megfojtották az anyámat. (…) Hívjam a rendőrséget? Erre nem volt idő, el kellett érnem a buszomat.”33

Aue tehát tagad: vallomása a nem emlékezés leírása. Rémálmok gyötrik: „Éjszakánként Clemens és Weser34, a két ügyetlenül kifestett marionettfigura ugrált előttem, átnyikorogtak az álmomon, és úgy döngicséltek körülöttem, mint gúnyolódó, mocskos kis bogarak. Néha anyám is csatlakozott a kórushoz, és mély szorongásomban lassan felmerült bennem a gyanú, hogy a két bohócnak talán igaza van, hogy megőrültem, és tényleg megöltem az anyámat”.35 Az amnéziás tudatállapot valójában ahhoz kell Auénak, hogy jótékony függönyként fedje el gyilkos erotomán őrjöngését: a kelet-európai zsidók üzemszerű likvidálása fakó háttérkép az apjától és ikernővérétől megfosztott férfi bosszúhadjáratához. Az egyik a munka, a másik a szenvedély. Mialatt Hitler azt tervezi, hogyan töröljön el népcsoportokat a világ színéről, azalatt Aue legyilkolja saját világának összes szereplőjét. És megvetéssel leharapja Hitler orrát – szimbolikus kasztrálással büntetve amatörizmusáért. Ettől lesz Littel regénye holokausztreprezentáció.

Az anyagyilkosságot tehát nem a francia kispolgár maszkját felöltő náci hérosz írja le, hanem elmondatja a nyomában loholó két francia rendőrrel Berlin végnapján: „’Most elmeséljük neked, hogyan történt a dolog’ – vágott bele Clemens (…) ’A párizs–marseille-i éjszakai vonattal utaztál Marseille-be, április 26-án, és kiállíttattál egy menlevelet az olasz körzetbe. Másnap Antibesbe utaztál. Ott megjelentél a házban, és úgy fogadtak, mint egy fiút, mint az igazi fiúkat. Este családi körben megvacsoráztatok, és utána aludni mentél az emeleti szobába, ami az ikrek szobája mellett van, szemben Herr Moreau és az édesanyád szobájával. (…) Azt nem igazán tudjuk, mit csináltál nap közben. Tudjuk, hogy fát vágtál, hogy nem tetted vissza a fejszét a sufniba, hanem a konyhában felejtetted. (…) Most következik néhány dolog, amiben nem vagyunk biztosak. Talán vitatkozni kezdtél Herr Moreauval, vagy az anyáddal. Talán veszekedtetek is. Ezt nem tudjuk igazán. Az időpontot sem ismerjük. De azt tudjuk, hogy egyszer csak egyedül maradtál Herr Moreauval. Ekkor fogtad a fejszét a konyhában, ahol hagytad, visszamentél a szobába, és megölted’. ’Sőt, még azt is hajlandók vagyunk elhinni, hogy nem is gondoltál rá, amikor a konyhában hagytad a fejszét’, folytatta Clemens, ’hogy csak úgy véletlenül hagytad ott a fejszét, hogy semmit nem terveltél ki előre, hogy csak úgy megtörtént’. (…) „’Valószínűleg nagyon meglepődött, amikor a mellkasára sújtottál a fejszével. Amikor belevágtál, olyan hangot adott, mint az eltört ág, és Herr Moreau hörögve a földre zuhant, a szája tele volt vérrel, és estében magával rántotta a baltát. Te a vállára tetted a lábad, megtámaszkodtál, kirántottad a fejszét, és újra lecsaptál, de rosszul számítottad ki a szöget, a balta visszapattant, és csak néhány bordáját törte el. Erre hátraléptél, és ezúttal gondosabban célozva a torkába vágtad. A fejsze éle áthatolt az ádámcsutkán, és hallottad nagy roppanással összetöri a gerincoszlopot. Herr Moreau még egy utolsót rándult, fekete vér ömlött a szájából, teljesen összefröcskölt vele, a torkából is vér spriccelt, egészen beborított, utána a szeme elfelhősödött, és a maradék vér kiömlött a testéből, az elvágott torkából, nézted, ahogy a pillantása kialszik, mint egy birkáé, aminek a mezőn elvágják a torkát’”.36 Az anyagyilkosság látványa közel sem olyan kidolgozott, mint a mostohaapa lemészárlása: „’Felmentél a lépcsőn, nyakig véresen. Az anyád állva várt rád vagy a lépcső tetején, vagy a szobája ajtajában. Hálóingben volt a te idős édesanyád. Miközben beszélt, végig a szemedbe nézett. (…) Valószínűleg emlékeztetett rá, hogyan hordott a hasában, majd táplált a melléből, hogyan fürdetett meg, és törölte a fenekedet, miközben az apád kurvázott. Isten tudja, hol. Talán a mellét is megmutatta neked.’ ’Nem valószínű’, jelentettem ki keserű nevetéssel. ’Allergiás voltam a tejére, soha nem szoptam.’ ’Az a te bajod’ folytatta Clemens szemrebbenés nélkül. ’Talán megsimogatta az álladat, az arcodat, gyermekének nevezett. De ez téged nem indított meg: szeretettel tartozták neki, de te csak a gyűlöletre gondoltál. Behunytad a szemed, hogy ne lásd az övét, megragadtad a nyakát, és megfojtottad.’”37

Aue továbbra is tagad, bár egyre zavarodottabban, egyre bizonytalanabbul. Ahhoz, hogy visszatérjen az emlékezete, még meg kell ölnie a rendőrt és az egyetlen barátját. Csak ezek után tisztul ki tudata: „hirtelen teljes súlyával rám zuhant a múlt, az élet fájdalma és a megváltoztathatatlan emlékezet, egyedül maradtam (…) az idővel és a szomorúsággal és az emlékezés gyötrelmével és a létezésem kegyetlenségével és az eljövendő halálommal. A Jóakaratúak meglelték nyomomat”.38

Az anyagyilkosság díszletei

„Az ’aranylókincsű Mükénéről’ Homérosz versei, a ’vérrel elárasztott Mükénéről’ Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész drámái beszélnek. Három nemzedéken keresztül könyörtelen trónviszályok színtere volt a város, testvér testvért, feleség férjet, unokaöcs nagybátyát gyilkolt; Hamlet Elsinorja csöndes nyári laknak látszik mellette. Itt uralkodott a hatalmas Atreusz király és fia, Agamemnón, a Trója ellen harcoló egyesült akháj hadak fővezére; itt készítette el Atreusz bátyja felnégyelt fiaiból az iszonyú ’Thüesztész-lakomát’; itt gyilkolta meg Aigiszthosz Klütaimnésztra segítségével Agamemnón királyt, ’mint ha ki barmot jászol előtt öl’; itt döfte Oresztész anyja kebelébe a kardját… A mükénéi vár már fekvésével is megfelel az iszonyat és a rémtörténetek színteréről alkotott elképzeléseknek; nem emelkedik büszkén a magasba, hanem elvész az alacsony domb köveinek mimikrijében” (28, Zamarovksy).39

Zamarovsky szerint Aischylus tovább viszi a dicső tett az apa megbosszulása homérosi üzenetét egy olyan szociális térben és időben, amikor többé már nem spontán, nem magától értetődő a leszármazás számontartásának addigi rendje: az ősi törvényt jelentő anyajog helyét lassan átveszi az apajog, az isteni törvény. Ha elfogadjuk, miszerint Aischylus Orestéstörténete az apajog és anyajog összecsapásának a pillanatát rögzíti, akkor Orestés tette egy új paradigma bevezetéseként értékelhető. Az anyagyilkosról döntetlenül szavazó athéni Aeropagos gyűléséről eltérően szólnak a hagyományok: Kerényi szerint bár Pallas Athéné Orestés pártján dobja be a szavazókavicsot, de még ezzel is csak egyenlő lesz a szavazat, illetően ezzel a szavazattal és azzal az érvvel, miszerint nagyobb bűn a férjet, mint az anyát megölni, éri el végül Athéné Orestés felmentését. Sophoklesnél a vérbűn kevésbé az istenek halandókkal való játszadozásából, mintsem az emberek szabályozatlan vágyaiból, szenvedélyéből fakad: „kétszer sújts hozzá, ha tudsz” – mondatja az Orestést instruáló Élektrával a drámaíró.40 Euripides a mítoszt az apajog, azaz az isteni törvénynek kiszolgáltatott ember bemutatásának szándékával fűzi tovább: Apollón üzeni Orestésnek, hogy álljon bosszút anyján apja megöléséért – és a halandó mit is tehet mást, végrehajtja az isteni parancsot. Szerb Antal, szokása szerint, magabiztosan rántja egy mondatba a három tragédiaköltő interpretációját: „Aischylus az erkölcsi világrendet igazolja az istenekkel szemben, Sophokles az isteneket igazolja az erkölcsi világrenddel szemben, Euripides pedig elítéli az isteneket az erkölcsi világrend nevében.”41

„Az eredeti mítoszalkotói erő sürgető késztetése a távoli múlté: már Homérosz és Hésziodosz is komoly előzményekre visszatekintő, válogató és formalizált hagyomány alapján dolgozott; az ötödik századi költészettel és drámával aztán az összetevők megint megváltoztak. Így azt lehet mondani, a görög mítosz tudatos manipulálásának két különböző korszaka van: a válogatás és kodifikálás Homérosz és Hésziodosz tevékenységében kulminál, a nagy átértelmezés pedig az ötödik századi tragédiaíróknál megy végbe. Ők az átalakulóban lévő, sematizált mitológiát nyersanyagnak tekintik, és a mítoszoknak olyan új világát építik föl belőle, amelyben a korabeli társadalom gondjai jelennek meg a hagyományos elbeszélői helyzetek háttere előtt.”42 A létezés újraformálása és a korábbitól eltérő autoritáshoz kötése zajlik a mitológiai gyökerű eposzokban és tragédiákban, és az alapkonfliktus nem az istenek és a halandók között zajlik; nem az a tét, hogy az istenek vagy az emberek alakítják-e a sorsot, szabályozzák a vágyakat, hanem hogy az emberek társulása az őshorda vagy a társadalom formájában valósul-e meg. A természeti és az isteni törvények csatáját közvetíti Orestés története: az anyajog és az apajog, a vérbosszú és a törvény, a szenvedély és az önszabályozás csap össze egymással.43

Pierre Riviere így ír magánzárkája félhomályában szülei házassági szerződéséről: „A szerződés záradékaiban az állt, hogy a házas felek egyénileg szerzett ingó javai és közösen szerzett ingatlan javai a felek egyikének halála esetén, a még élő gyermektelen másik félre szállnak teljes egészében és élete végéig, ha pedig van gyerek, akkor ezeknek a javaknak csak a felét élvezheti, a másik fele a gyerekeké. Valamint a jövendő feleség apja és anyja hozományként adja vele minden ingatlanvagyonát, amit apja és anyja halála után ő örököl. Ezekkel a javakkal behajtásukkor a férj rendelkezik a házassági különvagyon-fenntartásról szóló törvény szerint.” (66.) – Igazán figyelemre méltó mondatok egy magát analfabétának lefestő parasztfiú szájából.

Foucault, aki történeti munkáiban azokat a „töréseket” igyekszik kimutatni, amelyek az általa éppen feltárni kívánt jelenség diskurzusában keletkeznek, a parasztok új tragédiájáról beszél: míg a XIX. századig az éhínségek és az ahhoz kapcsolódó járványok tették anómiássá életüket, addig a XIX. századtól korábban ismeretlen dramaturgiai elemek jelennek meg sorsértelmezéseikben, így a földbirtoklás, a házasságkötés, az öröklési rend, az idős szülőkről való törődés jogi rendezése. A francia forradalmat követő jogegyenlősítés, majd a Code Civillel kialakult új igazságszolgáltatási univerzum teljes mértékben átírja az addigi paraszti életvezetési formákat, az addig követett, a parasztok számára átlátható, jobbára a szégyen és a becsület mentén szerveződő közösségi hagyományok helyét átveszik a külső autoritásoktól, így a jogrendszertől érkező előírások. Riviere anyjának a bútordarabokkal és a gyerekekkel való folyamatos vonulása plasztikusan érzékelteti ennek kaotikus hatását. A büntetésen és a megtorláson alapuló jogrendszernek azonban szembe kell néznie egy másik autoritással, amely Riviere történetében a riválisa lesz, sőt, csatát is nyer felette: az orvoslással. 1832-ben, csak néhány évvel az anyagyilkosság előtt fogadják el a francia büntetőtörvénykezés azon reformját, amely szerint az elmeháborodottságot enyhítő körülményként kell értékelni az igazságszolgáltatásban. S ennek megállapítása az éppen ekkoriban formálódó pszichiátria szakértőinek a dolga lesz. Az anyagyilkos Orestés és Pierre Riviere bűntettéhez a trójai, illetve a napóleoni háborúk kínálnak véres díszletet: a gyilkolás aktusa összeköti a bűntényt és a történelmet, a törvénytelent és a törvényest. Max Aue történetében a történelem maga a bűntény és a törvénytelenség a törvény.

A Jóakaratúak

„A Jóakaratúak meglelték nyomomat.”– ez áll Max Aue vallomásának a legvégén. A mintegy 1200 oldalas szöveg legutolsó mondatában fordulnak elő először (és utoljára) a „jóakaratúak”, azaz a regény címében és zárójeles alcímében szereplő Eumenisek.44

Max Aue kétgyermekes apaként és csipkeüzemi igazgatóként, az aktuális társadalmi konvencióknak megfelelően élve, az 1970-es években Észak-Franciaországban lát hozzá vallomásának megtételéhez. Önként, nyugodt és békés körülmények között, bölcselkedő hangulatban ír: nincs előzetes letartóztatásban, nem vizsgálják elmeállapotát törvényszéki orvosok, nem ír róla a média. Nincs mellette senki. Csak az Eumenisek.

A görög mitológia tele van olyan „hármas istennőkkel”, akik háromtagú társulásokként alakítják a szereplők sorsát. Ezen antik női triádok egyike az Erinysek gyűjtőnevet viseli, de külön-külön is van nevük: „Az egyiket Alléktónak hívták, a ’szüntelennek’; a másiknak, Tisiphonénak, a tisis, ’megtorlás’ volt a nevében, a harmadiknak, Megairának pedig az irigy harag.”45 Ők a harag és a bosszú istennői. Vénséges vének, rémisztően csúnyák, fekete a bőrük, büdös a leheletük, mérget váladékozik a szemük. A vérbűn megtorlására születtek – vérbűnből foganva: anyjuk, a Földanya attól a vércsepptől termékenyült meg velük, mely apjuk, az Égisten lemetszett férfiasságából csöppent a méhébe. Aki a bűntettet elkövette, nem volt más, mint a fiuk, a közös gyermekük; aki pedig őt e tettre felbujtotta, nem volt más, mint maga az anya. Gaia, megelégelve azt, hogy Uranos minden gyermeküket a föld mélyébe űzi, létrehozta a szürke acélt, éles sarlót készített belőle, és Kronos kezébe adta, akit elbújtatott ott, ahol hamarosan, mint minden éjjel, megjelent a szerelemre éhes óriásisten.

A görög mitológia női alakjai talán még a férfialakoknál is végletesebbek, mind külsejüket, mind viselkedésüket illetően. Azt gondolhatnánk, lévén apjuk kasztrálásából születtek, hogy a három ocsmány boszszúszellem, Szüntelen, Megtorlás és Irigy Harag dühe a hasonló sérelmek megtorlását célozta, de nem: az Erinysek az anyák szolgálatában álltak: „Ott jelentek meg, ahol egy anyát megsértettek, vagy meg is öltek.”46 A Kerényitől már többször idézett mitikus magától értetődőséggel csaptak le szárnyukkal, száz, tűztől lángoló karjukkal az égből azokra, akik kiontották egy anya vérét, vagy éppen Trójára, ahol fogva tartották Helenát. Az Erinysek bosszúhadjárata kérlelhetetlen és véget nem érő volt: még az Alvilágban is kergették, kínozták áldozatukat; Kerényi egyetlen olyan mítoszt említ, amikor az Erinysek megtorpantak: Orpheus lantja hallatán „álmélkodtak.47

Az Erinysek Aphrodité testvérei: ugyanazon a véres éjszakán, ugyanazon bűnös tettből fogant a szerelem istennője is, mint a bosszú istennői, sőt, egyes hagyományok magát a szerelemistennőt is az Erinysek közé sorolják, „fekete Aphrodité”-ként említve 48 – mondván: a sötétséget szívesen választja magának a szerelem. Az Erinysek ellenpólusa a Kharisok, az öröm három istennője, a „hármas Aphrodité”49 : Nemesis templomában állnak ők is, csakúgy, mint a bosszúistennők. Egyik oldalon az ékesség, az öröm és a teljesség, a másikon a harag, a bosszú és a düh: ugyanazon női princípium két oldala.

Az athéniak rettegték az Erinyseket, ezért azután rendszeresen mutattak be nekik áldozatokat, enyhülésükért, jóindulatuk elnyeréséért fohászkodva. Ilyenkor oltalmazó, segítő, jóakaró, agg istennőkként gondoltak rájuk és másként is hívták őket: Eumenisek. A Jóakaratúak.50

Aischylus Orestés-trilógiájából a második az Eumenisek címet viseli, a tragédiaköltő jelentős szerepet szán tehát a rémséges istennőknek. Sophoklesnél a bosszúistennők háttérbe szorulnak: Élektra bosszúvágya olyan elsöprő, hogy az Erinysekét is felülmúlja. Euripides Orestésében ugyan a Kar megidézi az Orestést kergető Erinyseket, de a közönség nem látja a fúriákat.

Orestést végül nem tudják legyőzni az Erinysek, ami, meglátásom szerint ismét csak az antik tragédia célzatosságát és polemikusságát bizonyítja.

Pierre Riviere történetében az Erinysek vagy Eumenisek szerepét a pszichiáterek játsszák, annak a szakmának a képviselői, amely a tudományos tudás hatalmi helyzetében szemléletmódot és kezelési protokollt dolgoz ki adott emberi jellegzetességekre és viselkedésekre, többek között a „monomániás emberölésre”. Valóban kényszerítő jellegű az autoritásuk, hiszen ha a vádlott elmeállapotáról azt állapítják meg, hogy „őrült”, akkor az mentesül a felelősségre vonás alól – pontosabban: nem az igazságszolgáltatás, hanem az orvoslás felügyelete alá kerül. Az őrület és az ész, a patologikus és a racionális viselkedés közti határ kijelölésének feladata normatív szerepkörhöz juttatja az elmekórtan jeles képviselőit. A „monománia” korabeli orvosi konstrukciói hol a fizikai, hol a pszichikai kóroktant hozzák helyzetbe. Jean-Etienne-Dominique Esquirol 1810-ben kidolgozza a „részleges őrült” képzetét, aki birtokában van értelmének, de egy vagy néhány dologról képzeleg – ez lesz a XIX. század divatos betegsége. Ugyanekkor Franz Gall az elmebetegség fiziológiai meghatározottságát mutatja ki: a koponya elváltozásában, az ún. „agyi dudorok”-ban látja az okokat.

Épelméjű-e Pierre Riviere? – azaz: halálra ítéljék-e vagy életfogytiglan tartó – pszichiátriai – elzárásra? Dr. Bouchard, akadémiai levelező tag szerint Riviere épelméjű: „A hármas gyilkosság, melyben bűnösnek találtatott, csakis az apja szerencsétlensége miatt kialakult felfokozott lelkiállapot következménye lehet”. Dr. Vastel, megyei elme-gyógyintézeti orvos szerint Riviere nem épelméjű, amit az okoz, hogy terhelt családból származik, „anyja is valamennyire…” őrült, tehát fia örökleteselmebajban szenved. Miután megállapítják, hogy értelmileg szétesett és érzelmileg fogyatékos, Riviere-t a bíróság halálra ítéli. A parasztfiú is beszáll a róla szóló diskurzus alakításában: először azt vallja, hogy isten parancsára gyilkolt, majd hirtelen kijózanodik és elárulja, mi volt az a két motívum, ami anyja meggyilkolására indíttatta: megdönteni a nők uralmát és hősi halált halni apjáért. Végül hét híres párizsi orvos, köztük Esquirol, szakértői véleménye az anyagyilkos felmentését javasolja, „az ítélőképesség hiányá”-ra hivatkozva – és a király aláírja a felmentő ítéletet. Az Eumenisek kegyelemben részesítik Pierre Riviere-t – aki öt év múlva öngyilkos lesz.

Ugyanez a sors vár Max Auéra is: nem az Erinysek, hanem az Eumenisek lelik meg nyomát az oroszok által éppen elfoglalt Berlin állatkertjében – és az európai nyárspolgár maszkját teszik rá. Kegyelemmel befogadják.

Az anyagyilkosság az európai kultúrában

Az anyagyilkosság mindhárom történetben ugyanahhoz a legitimációs alaphoz, igazoláshoz jut: Oresztészt, Riviere és Aue az apát választja, és az apával való azonosulásuk olyan erős, olyan kizárólagos érvényű, hogy a másikat, az anyát el kell hozzá pusztítaniuk. Az apa sérelmét az anyából eredeztetik. Vegyük észre: mindegyik történet nélkülözi az a zsidó-keresztény kultúrkör azon mítoszát, amit a házasság szentségeként ismerünk: a férfi és a nő, a férj és a feleség kapcsolata egyik narratívumban sem tiszta, nem működőképes. A gyereknek, az utódnak választania kell a kettő közül – a kettő, a pár választása egyik hősünk számára sincs felkínálva. Ugyanakkor az anyagyilkossággal Orestés, Riviere és Aue olyan viselkedést választ, amely saját társadalmukban is mértékvesztettnek számított. A norma, a törvény, az önkorlátozás minden kor sajátja – a különbségek a szabályok megsértését jelentő kihívás nagyságában lelhetőek fel.

Leegyszerűsítés az Erinyseket az anyán esett sérelmek bosszúálló istennőinek tekinteni. Valójában ők a Föld védelmezői és a vérbűn megtorlói. „Mint gyors szukák, üldözték mindazokat, akik nem tartották tiszteletben a vérrokonságot és az abból következő rangsort. Tehát védelmezték az apa és az idősebb fiútestvérek jogait is. De mindennek az elébe helyezték az anya igényeit, még akkor is, ha azok nem voltak jogos igények”.51 Az Erinysek tehát elfogult és kíméletlen védelmezői a női princípiumnak. Elnézik, hogy Klytaimnéstra meggyilkolja a férjét és azt tervezi, hogy Orestést is megöli, azaz vérbűnre kész. De az Erinysek nem kérlelhetetlenek: kiengesztelhetők, Eumenisekké változtathatók. Sophokles Oidipus Kolónoszában a szenvedő hérosszá lett Oidipus örök nyugalomra akar térni, ezért elindul Kolónosz szikladombja, a bosszúistennők szent ligete felé, „ahova nem léphetett halandó láb. Ide tartott Oidipus, ez volt a kínok útjának végcélja, itt fogadták be kegyelemmel.”52 Kegyelemmel –ahogyan Auét is a berlini állatkertben.

A leszármazás számontartásának diskurzusa az öszszes tragédia alapszövete. Vagyont, társadalmi rangot, jogok és kötelezettségek rendszerét építik rá. És a bűnök megtorlásának formáját. Az anyajogon alapuló világ nem bocsát meg: a Föld, az anya, a természet megsértése vért kíván. (Figyelemre méltó, hogy napjainkban az anyajog a méltósághoz való jog, a véleménynyilvánítási szabadság szinonimájaként jelenik meg.) A vérbosszú minden társadalmiasodás előtti közösség magától értetődő és ritualizált eszköze. De Apollón nyilai már azt üzenik, hogy van más megoldás: a törvény. A törvény a megbocsátás. Az istenek elég kíméletlenül éreztetik az emberekkel, hogy a vérbosszú felesleges, sehová nem vezető: megmentik Iphigéniát a feláldozástól, de titokban, tehát nem akadályozzák meg sem a trójai háborút, sem azt, hogy Klytaimnestra, lánya vélelmezett feláldozása miatt (annak ürügyén) meggyilkolja Agamemnónt. (Bár egyes források szerint az anya értesült lánya megmeneküléséről53). Az ősök és utódok összetartozását szimbolizáló bosszútörténetek közül bár sok végződik győzelemmel, azaz a vérbosszú sikeres végrehajtásával, de ezek álgyőzelmek: valójában a legyőzetést, a bukást példázzák.54 A napóleoni háborúk egyrészt a szabadságért való gyilkolás ősi, tradicionális szokásjogát normalizálják, azaz (továbbra is) legitimnek mutatják a háborúban való gyilkolás tettét, másrészt, ne feledjük: a francia forradalom éppen azt az üzenet küldte „a nép” felé, miszerint a király már nem az isteni rend letéteményese. Pierre Riviere korában a francia jogrend a szülőgyilkosságot a királygyilkossággal egyenlő bűncselekményként kezeli. A király felmenteti Riviere-t.

A vérbűn több, mint anyagyilkosság – a vérfertőzés motívuma megjelenik mindhárom történetben; mindegyik hősnek rendezetlen a szexualitása. Az anyjával vetélkedő Elektra mindent elkövet, hogy újrapozícionálja magát a mykénéi palotában: apját rajongva szereti, öccsének pótanyja (szeretője) lesz. Pierre Riviere, mintha csak tudná, hogy mit várna el tőle Freud és Jung, így vall: „Ekkoriban a testi szenvedély zavarba ejtett. Azt hittem, méltatlan lenne hozzám, ha átadnám magam a szerelemnek. Különösen a vérfertőzéstől rettegtem annyira, hogy képtelen voltam családom nőtagjaihoz közeledni és amikor azt hittem, hogy túl közel kerültem hozzájuk, jeleket adtam a kezemmel, hogy helyre hozzam a bűnt”.55 A Riviere-ben lévő félelmet – vágyat – a fiú örökletes elmebajátkimutató dr. Vastel jelentése is leírja: „azt hitte, hogy valami megtermékenyítő folyadék szivárog állandóan a testéből, és ez így akarata ellenére bűnössé teheti őt a vérfertőzés vétkében, sőt, ennél még felháborítóbb bűnökben. Következésképpen állandó félelemben élt, a nőket csak nagy elővigyázattal közelítette meg, és gyakran rémülettel hőkölt vissza anyja, nagyanyja, nőtestvére közelségétől, amikor azt hitte, túlságosan megközelítették. Hogy a bajt rendbe hozza, amiről úgy hitte végbemegy, és hogy megakadályozza a vérfertőzést, nevetséges mozdulatokat tett azzal a célzattal, hogy az állítólagos termékenyítő folyadékot, amely nyugtalanságát okozta, magába visszavonja”.56 Max Aue történetében a vérbűn a karikatúráig fokozódik. A dokumentum-monumentum és a fiktív önéletírás tele van görög mitológiai motívumokkal, és ez nemcsak azt jelenti, hogy Orestés-figuráját s vele a hozzá szervesült tettét mind az intencionalitás és a polémikusság, mind a spontaneitás és a magától értetődőség narratívája képes alkalmazni, hanem azt is, hogy Nietzsche tévedett, amikor a mítosz alkonyáról beszélt.57 Orestés, Riviere és Aue karaktere 58 univerzális tartalmi és formai érvényességgel bír: együttesen igazolják az anyagyilkosság örökkévalóságát a jóakaró európai kultúrában.

JEGYZET

1 Richard Quinney: Bearing witness to crime and social justice. State University of New Yrork Press, Albany, 2000. ix.p.

2 Csepeli György szerint „(a) bűnök királynője az anyagyilkosság, melyet az apagyilkosság követ. Egyre csökkenő súllyal következnek a rokonsági fokok szerint osztályozható gyilkosságok, melyek után az ismerősök, majd az idegenek megölése jön. A skála másik végpontján a háború van, melyben az ölés dicsőség.” lelekespolitika.luxerik.hu/blog/anyagyilkossag/517/

3 Michel Foucault közzétételében: Én, Pierre Riviere, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet. Egy XIX. századi szülőgyilkosság. Jószöveg Könyvek, Budapest, 1999. 318 old.

4 Jonathan Littell: Jóakaratúak (Eumeniszek). Magvető, Budapest, 2009. 1179 old.

5 A görög nevek írásánál Kerényi Károlyt követem. Természetesen, ha más műveket szöveghűen idézek, akkor lehetnek ettől eltérő írásmódok.

6 Kerényi Károly: Görög mitológia (Ford.: Kerényi Grácia). Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1997. 118.old.

7 Aiszkhülosz drámái. (Ford. Devecseri Gábor, Jánosy István, Kerényi Grácia, Trencsényi-Waldapfel Imre. Bev. Trencsényi Waldapfel Imre, jegyzettel ellátta Devecseri Gábor, Ritoók Zsigmond) Budapest, 1962; Szophoklész drámái. Élektra (Ford.: Devecseri Gábor); Euripidész válogatott drámái. Válogatta és utószó: Falus Róbert. (Ford.: Élektra. (Ford.: Devecseri Gábor), Iphigeneia a tauroszoknál (Ford.: Devecseri Gábor), Oresztész (Ford.: Devecseri Gábor) Budapest, 1961.

8 Thorwald Dethlefsen: Oidipusz, a talány megfejtője. Magyar Könyvklub, Budapest, 1997, 123 old.

9 Hegedüs Géza szerint „Aiszkhülosz egyre nagyobb hírű harcos volt. Marathonnál – ahol mellette bátyja hősi halált halt –kitűnt bátorságával és rátermettségével. Amikor azután Themisztoklész szervezni kezdte az athéni hajóhadat, Aiszkhülosz mellette volt a vezérkarban. A szalamiszi diadalban az egyik hadihajó parancsnoka volt, egy híradás szerint Themisztoklész mellett ő volt az altengernagy. Állítólag Plataiainál is kivette részét a végső diadalból, mint az egyik gyalogosalakulat parancsnoka. Amikor kétségtelen volt a győzelem, szemben Szalamisz szigetével, a tengeri diadal partján nagy örömünnepet tartottak. Tudjuk, hogy Aiszkhülosz ott ült a lelátón, Themisztoklész mellett, a győzelem vezérei között. A drámatörténet nevezetes napja ez a győzelemünnep. Aiszkhülosz ott ült a díszlelátón. Odalent a füves réten az ifjúság tánc- és énekkórusát az akkor 16 éves Szophoklész – hamarosan a kor legnagyobb tragédiaköltője – vezette. És szemközt, Szalamisz szigetén egy pincemenhelyen az ütközet közepette született Euripidész, a harmadik halhatatlan görög tragédiaíró.” Hegedüs Géza: Aiszkhülosz. In.: Világirodalmi arcképcsarnok I. Trezor kiadó, Budapest, 1994. 254.old.

10 Kerényi 137. old.

11 Michel Foucault közzétételében: Én, Pierre Riviere, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet. Egy XIX. századi szülőgyilkosság. Jószöveg Könyvek, Budapest, 1999. 9. old.

12 i. m. 13. old.

13 Sylvere Lotringer (szerk.): Foucault live: Collected Interviews 1961–1984. Semiotext(e),New York, 1996. pp. 204. old.

14 Littel, véleményem szerint tudatosan, még azt is megkockáztatja, hogy a holokaszuszt relativizálásával vádolják meg, mondván, terjedelmes munkájában pusztán a díszlet funkcióját társítja a zsidók szisztematikus és üzemszerű likvidálásához. Csak egyetlen példa az ilyen értelmű interpretációk azonnali megszületésére: „Hire some nice young people. Tell them to copulate. Take a picture and you’re a pornographer. But add a caption and you’re a documentarian. Better yet, frame the picture and voilá! you’re an artist. Best of all, turn that picture into half a million words, slap on a cover and you’re a writer. Jonathan Littell’s expansive and repulsive first novel – an award-winning bestseller in France, where it was originally published – is part literature, predominantly documentary and most memorably pornography.” Melvin Jules Bukiet: A Leering Look at the Holocaust. The Washington Post , Saturday, March 7, 2009.

15 Kerényi 344. old.

16 Erről lásd: Agárdiné Malek Zsuzsanna: Oedipusz és Élektra komplexusa. A két alapkonfliktus múltja és jelene Szophoklész három drámájában. http://www.c3.hu/~thalassa/200023/muhely/10-malek.htm

17 Kerényi 345. old.

18 Aiszkhülosz: Áldozatvivők (fordította: Devecseri Gábor).

19 Aron Gurevics: A sagák személyiségképe. In.: Az individuum a középkorban. Atlantisz, Budapest, 2003. 67. old. Bácsfi Diána az „ölés szakralitásáról”, a „szent őrületről”, a „szent dühről” beszél: „az ilyen, a szó szoros értelmében véve szent állapot egyértelműen felette áll a törvények és értékítéletek egyébként kötelező érvényű szabályainak; ez az öldöklés tehát nemhogy nem bűn, de számos hős esetében a siu generis héroszi egzisztencia eksztatikus kiteljesedése”. Aranykormítoszok és visszatérés. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2003. 88–89. old.

20 Homérosz utalása csupán ennyi az apagyilkosságról a Tizenegyedik énekben (Neküia):

„S Oidipusz anyját is láttam, gyönyörű Epikasztét, őt, aki rettenetes dolgot tett balgatag ésszel:

nőül ment a fiához; az ifjú megölte az apját, és így vette el; ámde az istenek ezt fölfedték.

S ő szeretett Thébájában gyötrődve uralgott kadmoszi népe fölött; vészt mértek az istenek őrá: anyja a zártkapujú Hádész házába suhant el, mert kötelet kötözött fel a terme magas tetejére és a nyakába vetette: fiának hagyta a sok kínt, édesanyáért bosszút állva mit ád az Erínüsz.”

Homérosz: Odüsszeia. Fordította: Devecseri Gábor. Magyar Helikon, Budapest, 1974.

21 Euripidész: Oresztész. Devecseri Gábor fordítása.

22 Michel Foucault: A diskurzus rendje In.: A fantasztikus könyvtár. Válogatott tanulmányok, előadások és interjúk. Pallas Stúdió – Attraktor Kft. Bp., 1998. (50–75. o.) Fordította: Romhányi Török Gábor.

23 Michel Foucault közzétételében: Én, Pierre Riviere, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet. Egy XIX. századi szülőgyilkosság. Jószöveg Könyvek, Budapest, 1999. 6. old.

24 i. m. 63. old.

25 i. m. 108. old.

26 i. m. 114. old.

27 i. m. 72. old.

28 i. m. 82. old.

29 Sylvere Lotringer (szerk.): Foucault live: Collected Interviews 1961–1984. Semiotext(e), New York, 1996. pp. 205. old.

30 Michel Foucault közzétételében: Én, Pierre Riviere, aki lemészároltam anyámat, húgomat és öcsémet. Egy XIX. századi szülőgyilkosság. Jószöveg Könyvek, Budapest, 1999. 118–119. old.

31 i. m. 17–18. old.

32 Mostohaapja

33Jonathan Littell: Jóakaratúak (Eumeniszek). Magvető, Budapest, 2009. 638. old.

34 Francia rendőrök, akik a gyilkosság ügyében nyomoznak. Aue őket is meggyilkolja.

35 Littell 1001. old.

36 Littel 1170. old.

37 Littel 1171. old.

38 Littel 1178. old.

39 Vojtech Zamarovsky: A görög csoda. (Ford.: Varga Erzsébet) Madách, Bratislava, 1980. 28. old.

40 Az interpretációk többségében Élektra bosszúvágya kéjes: karakterében a vérbosszú motívumát a testvérszerelem, a vérfertőzés motívuma kíséri.

41 Szerb Antal: A világirodalom története. Gondolat, Budapest, 1962. 37. o.

42 G. S. Kirk: A mítosz. (Fordította: Steiger Kornél) Holnap, Budapest, 1993.

43 Erről lásd: J. J. Bachofen: A mítosz és az ősi társadalom. Gondolat, Budapest, 1978.

44 Jonathan Littell Lés Bienveillantes című, franciául írt könyvét The Kindly Ones címmel fordították angolra. A magyar kiadás belső címlapján, a Jóakaratúak cím alatt lévő alcím: (Eumeniszek).

45 Kerényi 26. és 34. old.

46 i. m. 34. old.

47 Kerényi 316. old.

48 i. m. 50. old.

49 i. m. 60. old.

50 Kerényi egy esetben nem „jóakaratúakról”, hanem „jóakarókról” szól (i. m. 213. old.). Meglátásom szerint a „jóakarók” kifejezés mind tartalmában, mind stílusában precízebben tükrözi a bosszúistennőkről szóló képzeteket. Ezért is választottam az utóbbi fogalmat tanulmányom címéül. (Akarhat valaki jót egy adott pillanatban, még akkor is, ha, általában véve, nem nevezhető jóakaratúnak.) A Mitológiai ki kicsoda 84. oldalán egyébként a következő meghatározás található az „Eumenidészek (Eumenidák) címszó alatt: „Óvatos görög eufemizmus a Furiák elnevezésére: azt jelenti: ’a kedvesek’”.

51 Kerényi 34. old.

52 i. m. 216. old.

53 i. m. 314. old.

54 i. m. 20. old.

55 Foucault, 108–109. old.

56 i. m. 134. old. A vérfertőzés sajátos legitimitáshoz jut Sade-nál, aki a francia köztársaság hirdetett elveit így parafrazálja: „Az egyenlőség a lopást, a testvériség a vérfertőzést igazolja, a rágalom, a szentséggyalázás, prostitúció, házasságtörés, szodómia, gyilkosság pedig vagyis az öszszes ’sületlenség’, amelyet egy republikánus kormányzatnak be kellene tiltania –szerves része a forradalomból következő korlátlan szabadságmozgalomnak. Chantal Thomas: Sade. Magyar Könyvklub, Budapest, 2003. 201. old.

57 „A tragédia alkonya volt egyúttal a mítosz alkonya is. Mindaddig a görögöknek mindent, amit csak átéltek, önkéntelenül is nyomban a mítoszaikkal kellett összefüggésbe hozniuk, sőt csakis ennek az összefüggésnek a fényében értették meg az átélteket: miáltal még a kézzelfogható jelent is rögtön sub specie aeterni bizonyos értelemben időtlennek kellett látniuk.” F. Nietzsche: A tragédia születése. (Fordította: Kertész Imre) Európa, Budapest, 1986. 140. old.

58 A Reich és az Fromm szerint „az adott társadalomra jellemző karaktervonásokat az adott társadalom sajátosságai alakítják ki. A karakterfejlődést pedig elsősorban a család határozza meg.” Lásd erről: Lust Iván: Vágy és hatalom. http://www.mtapi. hu/thalassa/9923/-tanulmny/01lust.htm.