Esszé helyett. Polémia

A belső forma miatt nem véletlen, hogy a magyar esszéhagyomány tekintetében főként ott találjuk a kimagasló szövegeket, ahol az esszéíró szépirodalmi formában is műveli a nyelvet – eklatáns példaként a Mohai által többször is megidézett Kosztolányinál. Annak kifejtése persze, hogy mit kell pontosan értenünk ezen a „belső formán”, hosszabb okoskodást igényelne, azonban talán így is belátható, hogy a posztmodernnek nevezett nyelvi fordulat nem pusztán a műfajok külső formáját zavarta össze, ellenkezőleg: az „alanyban és állítmányban való gondolkodás” eleve megkérdőjelezhetővé tette, hogy beszélhetünk-e érvényesen belső formáról. Ez a fordulat nem maradhatott hatás nélkül az esszére sem, s ez meg is látszik – természetesen leszámítva néhány zseniális teljesítményt, pl. Balassa Pétert – a jelenlegi esszéirodalom minőségén, amely nem volt képes megújulni. Mindenesetre az esszé, ha van még, ma már nem biztos, hogy a belső forma kihívásával néz szembe, hanem – talán –utalásrendszerének tömörebbé, szimbolikusabbá tételével. Azt gondolom – s ez merőben szubjektív, sőt esszéisztikus kitétel –, hogy az esszé ma könnyen gyanúba keverhető mint afféle kultúrfiliszterkedés, vagy mint egy korszerűtlen esztétikai formalizmus konzerválása. Mindez ugyanakkor azt is jelenti: az esszé radikális megújításra szorul – s mint mondtam, van, akinek sikerült is ezt megtennie, noha véleményem szerint ez ma még elszigetelt jelenség.

Különös túlzásnak tűnhet az esszé problémájának ma ekkora feneket keríteni, ahelyett, hogy gyanútlan olvasóként beszámolnék Mohai V. Lajos esszéiről, aki egyébként rendkívül széles tájékozottsággal és érzékeny elemzői tollal idézi föl a magyar irodalom legjelesebbjeit. Mégsem tartom fölöslegesnek, mivel azt gondolom, a „forma fogalma”, amivel „esszémet” kezdtem, itt nem pusztán egy műfaj jegyeit írja le, hanem egy sajátos életforma, esztétikai norma, sőt politikai attitűd tükröződése – éppenséggel Mohai V. Lajos köteteiben is. Hozzávetőlegesen ilyen szavak jutnak eszembe az esszé által megszólaltatott szemantikai mezőből: polgár, értelmiségi, művész, „polgári liberalizmus” (ezt Mohaitól idézem), esztétizmus, élmény, etikai pátosz, urbánus (kontra népi –persze!). Mohai, noha mindig személyekről, művészekről és irodalomról, művekről ír, nem elvi problémákról, szövegeinek szókincse valamiképpen mindig ezt az esztétista polgári liberális hagyományt idézi meg – tegyük hozzá, nem kevés nosztalgiával. Írásainak elvi (akár politikai, akár morális, akár esztétikai) üzenete persze sohasem marad el, mivel az esszéhez, a „művészpolgárhoz”, a polgári liberalizmushoz mindig sui generis hozzátartozik egyfajta elvi öntudat, a humánum, az emberi méltóság és az erkölcsi felsőbbrendűség tudata. Ez a humanitás, talán mondhatnám így, a „műveltek vallása”, nem akármilyen európai történetre tekint vissza mondjuk Cicerótól és Quintilianustól Gadamerig, de ugyanakkor éppen az utóbbi évszázadban radikálisan meg is kérdőjeleződött, gondoljunk csak az utolsó világégést követő két európai csúcsfilozófus, Sartre és Heidegger vitájára és a Humanizmuslevélre. Úgy vélem, az esszé, az urbanitás, a polgári öntudat, az etikai pátosz és esztétizmus jelenlegi, sőt 20. századi formái lényegében ennek a nagy hagyománynak az asztaláról lehullott morzsák, s még nem látjuk bizonyosan, hogy ez az asztal, amely körül a felvilágosult európaiság mára már kissé sápadtnak tűnő szellemei, az „európai magyarok” vagy a „magyar európaiak” családiasan helyet foglalnak, megvan-e még, vagy a semmibe támasztják könyöküket. Heidegger nyomán a radikálisabb kérdés azonban az: szükséges-e, hogy meglegyen még ez az asztal, jó-e nekünk ez a humanista hagyomány? Nem éppen az ebben való naiv hit vezette félre a 20. századi történelmet? Nem lenne-e szükség radikálisan felülvizsgálni a fogalmakat, amelyekkel a lehető legtermészetesebben élünk, mivel ezek a fogalmak – éppen Kosztolányitól, Mohai kedvencétől tudjuk – magukkal hozzák a történelmet, s ennyiben a nyelv maga is szimbólum, nem pusztán szimbólumokkal él?

Éppen ezért tartott Mohai egyik legsikerültebb szövegének a Mészöly-esszét (Mi változott volna? A világ?), amelyben olyan telitalálatok vannak, mint: „Mészölyre a földi világ revelációként hat.” (114.), vagy az a megjelölés, ami számomra is megnevezte a Mészöly-próza egyik fontos jellemzőjét: „archaikus, archiváló prózavilág” (116.). Éppen az a szabadság a vonzó itt, amelynek jegyében a szerző megengedheti, hogy az érzéseire hallgasson. Ugyancsak ide tartozik az az érzékenység, amelynek köszönhetően Mohai a nyelvi emlékezet „posztmonarchiás” érzésvilágát azonosítani tudja Kosztolányitól Krúdyn át egészen Mándyig, s szóhasználatával nemcsak leírja, hanem szimbolizálni is tudja azt a régi világot. Számára az esszé elsősorban ez: bensőséges, intim viszonyban lenni az irodalmi nyelvvel, s ezen keresztül a kulturális emlékezettel. Esszéinek nosztalgikus felérzései talán éppen ebből is adódnak: egy elveszett múlt archivált nyomait kutatja bennük. A Mohai-esszé így nem állít (s talán ezért nem is polemizál), hanem emlékezik, s ennyiben magára az esszé „régi dicsőségére” is emlékezteti olvasóját. És mindezzel arra figyelmeztet, hogy az esszényelv megújításának a követelése csakis az archívum megismerése és a folytonosság továbbvitele által történhet. Ugyanezt tükrözik témaválasztásai is: az elfelejtett Szini Gyuláról ugyanúgy vagyunk kötelesek megemlékezni, mint a most legnagyobbaknak tartottakról: Esterházy Péterről vagy Nádas Péterről. S mindezt kelet-közép-európai kitekintéssel, figyelemmel Hrabalra, Ota Pavelre, Václav Havelre.

Tisztában kell tehát lennünk vele, hogy amit mondunk, sohasem mentes a nyelv emlékezetétől. A „radikális felülvizsgálat” egy új hagyományértelmezést fog óhatatlanul lehetővé tenni – hacsak nem akarja szándékosan elrejteni, amiből vétetett. Amikor az esszé helyett a „polémia” szót emeltem ki a címben, magam is erre a hagyományra utaltam, mivel magam is rá vagyok utalva erre. A humanizmus nem lehet meg a vita nélkül – és itt szándékosan használom a „humanizmus” szót a Mohai által kedvelt „polgári liberalizmus” helyett, mivel előbbi számomra nem csak más, mint a liberalizmus, hanem azzal, hogy egyfajta liberalizmust is magában foglal, egyúttal jóval több mindent is fölidéz. Ami azt jelenti, hogy nem Mohai V. Lajos esszéit szándékoztam vitathatóaknak beállítani (hiszen alig beszéltem róluk), hanem magát az esszét mint formát, s mindazt, amit a forma emlékezetéből a magam számára, s némileg ad hoc módon fel tudtam idézni. Ennyiben persze Mohai V. Lajos esszéi is vitathatóak a számomra, de csak úgy, hogy egyben a vita alapját is képezik. S úgy tűnik, számunkra éppen ez az esszéforma: valami, ami éppen úgy tárgya, mint ahogyan megalapozása is egy polémiának. Néhány bekezdésben persze lehetetlen komoly polémiát folytatni. Én inkább úgy fogom föl, hogy esszémmel emlékeztettem egy vitára, amely nemcsak az irodalomértés, hanem mondjuk a politikai attitűd szempontjából is érdemes a fölemlítésre – a politikán értelemszerűen valami tágabb és fontosabb dolgot értve, mint a polititizáló esszéizálást, például magát a „közéletet”, amelyben valamiképpen mindannyian részesek vagyunk – s polémia ide vagy oda közös pályán kell játszanunk. (PRAE.HU)

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.