ELSŐ VITÁZÓ: Legutóbb felszólított, hogy bizonyítsam a magyar színház valóságkerülésére vonatkozó állításomat.

MÁSODIK VITÁZÓ: Nem feledkeztem el róla. Kíváncsian várom.

ELSŐ VITÁZÓ: Ami nincs, azt csak hiányérzettel lehet körülírni, konkrétumokkal nem.

MÁSODIK VITÁZÓ: A hiány nem elég konkrétum? Képzelje el, mi történne, ha egy napon nem lenne a boltokban kenyér! Soroljam a konkrét következményeit?

ELSŐ VITÁZÓ: Nyilván kitörne az elemi felháborodás. Ezzel mit akar bizonyítani?

MÁSODIK VITÁZÓ: Azt, hogy a hiány mérhető.

ELSŐ VITÁZÓ: Ha az, ami hiányzik, létszükséglet.

MÁSODIK VITÁZÓ: Olyasmivel még nem találkoztam, hogy a valóságfeltáró színház hiánya miatt tört volna ki felháborodás.

ELSŐ VITÁZÓ: Ebből két dolog következhet. Az egyik, hogy van valóságközeli színház, vagyis nincs mit hiányolni. A másik, hogy nincs, de azért nincs, mert nem létszükséglet, ezért kár lamentálni a hiányán. Melyik véleményt osztja?

MÁSODIK VITÁZÓ: Most azt hiszi, megfogott. Ha az első megállapításával értek egyet, fel fog szólítani, hogy hozzak példákat a valóságalapú, vagy mondjuk így, közvetlen politikai színházra. Ha a másodikkal, akkor alátámasztom a színházcsinálók és a közönség közmegegyezésen alapuló valóságelhárítását.

ELSŐ VITÁZÓ: Semmi ilyenre nem készülök. Legföljebb arra, hogy szokásunk szerint együtt járjuk körül a kérdést, hátha meggyőzzük egymást, vagy legalább tisztázni tudunk néhány fogalmat.

MÁSODIK VITÁZÓ: Így már jobban hangzik. Mindenekelőtt arról kellene beszélnünk, milyen a valóságközeli színház. Vagy ön szerint milyen lenne, ha lenne.

ELSŐ VITÁZÓ: Először is nem állítom, hogy egyáltalán nincs. Ez így túl általános.

MÁSODIK VITÁZÓ: Miért visszakozik? Legutóbb szó szerint azt mondta, hogy „a színház direkt kerüli a valóságot”.

ELSŐ VITÁZÓ: Ahhoz, hogy egy problémát tisztán lássunk, sarkítani kell. Vannak kivételek.

MÁSODIK VITÁZÓ: Akkor induljunk ki azokból. Hogy a meglevő kevésből következtethessünk a masszív hiányra.

ELSŐ VITÁZÓ: Érzem az iróniáját, de legyen. Itt vannak például a válságdrámák. A mai gazdasági világválság rímel a harmincas évek elejének gazdasági világválságára, ezért kerültek színpadra az akkor született, azt tükröző darabok.

MÁSODIK VITÁZÓ: Feltételezem, Ödön von Horváth színműveire gondol. Erős bennük az áthallás, mert hasonló a helyzet.

ELSŐ VITÁZÓ: Horváth nem a gazdaság, hanem az emberi kapcsolatok válságáról beszél. A társadalom szétesésének következménye az általános morális válság. A Kasimir és Karoline nyíregyházi előadása továbbírta a darabot, az összeverődött tömeg a ma nálunk divatos irracionális módon különféle társadalmi csoportokat vádol az összeomlásért.

MÁSODIK VITÁZÓ: Miért kell ehhez Horváthot megfejelni? Miért nem írnak róla mai magyar drámát?

ELSŐ VITÁZÓ: Köszönöm, hogy a javamra érvel. Erről van szó. Direkten senki sem vállalja, csak képes beszéddel.

MÁSODIK VITÁZÓ: Akkor jöjjön az ellentmondás ördöge. A közvetett, allegorikus ábrázolás olykor művészibb, mint a direkt publicisztikai. Nincs megtiltva ma sem. Emlékszik Fejes Endre Rozsdatemető jére? A csökött tudatállapotú Hábetlerek megjelenítése „uralkodó osztályként” a Kádár-korszak egyértelmű rendszerkritikája volt.

ELSŐ VITÁZÓ: Meg meri ma írni valaki ugyanígy, és el meri ma valaki játszani a politikai ideológiáktól elhülyített állampolgárt, aki képtelen felismerni a saját valóságos helyzetét? Horváth a maga idejében őt írta meg, és a Katona József Színház őt játssza el a Mesél a bécsi erdőben. És már a nácinak készülő ifjú is ott van a szereplők között. A hirdetőoszlopon pedig virít az uszító plakát.

MÁSODIK VITÁZÓ: Vagyis a színház arra bazírozik, hogy a néző maga gondolkozzon. Kapcsolja össze a dolgokat.

ELSŐ VITÁZÓ: Nyilván ezért játszsza az Örkény Színház is az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése című Brecht-parabolát, amelyben egy gengsztercsoport előbb felajánlja szolgálatait a (gengszterek által fenyegetett) védtelen lakosságnak, aztán a korrupció elleni demagógiával maga alá gyűri ellenfeleit, végül átveszi a teljes politikai, ügyészi és bírói hatalmat.

MÁSODIK VITÁZÓ: És mi ezzel a baj? Nem elég világos? Talán át kellene keresztelni a gengsztereket Magyar Gárdára? Vagy árpádsávos zászlókat kellene lengetniük?

ELSŐ VITÁZÓ: Pár éve lengettek a Bárka Színház Ahogy tesszük című előadásában. Spiró György és Másik János musicalje a rendszerváltás előestéjén született, és egy házasságról szólt, amelyet a totálisan elsivárosodott társadalom eróziója tett tönkre azáltal, hogy a válság lehúzódott az emberi kapcsolatok legmélyére. Abban jelent meg az apjától elszakadt fiú az előadás végén árpádsávos zászlóval, mintegy döbbenten jelezve, hová vezetett, hogy húsz évig „nem figyeltünk oda”.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ezt én erős és igaz jelzésnek gondolom.

ELSŐ VITÁZÓ: De egy húsz évvel korábbi darabhoz fűzött kommentár. Ahogyan a Horváth-allúziók is áttételesek. Nem a jelen közvetlen megfogalmazásai.

MÁSODIK VITÁZÓ: Akkor most én hozok példát. A Pintér Béla Társulat új előadása, a Szutyok egy házaspárról és két örökbe fogadott kislányukról szól, akik az intézetben elválaszthatatlanok egymástól, de egy év alatt nemcsak az ő kapcsolatuk bomlik fel, hanem az örökbe fogadó szülőkét is felbomlasztják.

ELSŐ VITÁZÓ: Én is láttam. A lányok „problémásak”, egyikük cigány, vonzza is az előítéleteket, okot is ad rájuk, másikuk pszichésen sérült, elvadul, gonosz dolgokat művel, piros-fehér sálja jelzi, kikhez igazodik.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ez az, amit hiányolt, nem? A személyes sorsokban megmutatkozó mai valóságot.

ELSŐ VITÁZÓ: Kétségtelen, hogy Pintér, mint mindig, a létező társadalomból indul ki.

MÁSODIK VITÁZÓ: Már ezzel is mások előtt jár.

ELSŐ VITÁZÓ: Egy percig sem tagadom, hogy a Szutyokban mint életjelenség megjelenik a „cigánykérdés” vagy a szélsőjobb eszmerendszer, ha a falusi színjátszókör ironikus ábrázolása nagyobb teret is kap benne. De Pintér legalább nem fut el a problémák elől, mint a mainstream drámaírók.

MÁSODIK VITÁZÓ: Vagyis a közvetlenül aktuális politikai drámákat hiányolja. A színházi publicisztikát. A Zeitstücköt.

ELSŐ VITÁZÓ: Azt is. Hogy a drámaíró bemutassa, hogyan roncsolja az emberi kapcsolatokat és magát az embert az intoleráns, kulturálatlan, pöffeteg politikai kurzus.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ezt szépen mondta.

ELSŐ VITÁZÓ: Nem én mondtam, szó szerint idéztem egy 1991-es kritikából, amely David Hare A titkos elragadtatás című, 1989-es drámájának Katona József színházi bemutatójáról szólt.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ha jól emlékszem, az a darab az angol hatalmi politikát bírálta.

ELSŐ VITÁZÓ: Egyik szereplője konzervatív minisztériumi államtitkár, férje pedig elnök a Keresztény Üzletembereknél, valamint az egyház etikai bizottságában, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy befolyással és tőkével üzérkedve mások rovására meggazdagodjanak. Azt mondják (Vajda Miklós fordításában): „Tudod, hogy én utálom ezt a kormányt. De más részről viszont, valljuk be, hülyeség kimaradni, és nem fölmarni a dohányt.”

MÁSODIK VITÁZÓ: Úgy látom, önt boldogítják az ilyen mondatok. Ettől lesz bátor, hatékony és politikus a színház?

ELSŐ VITÁZÓ: Tudom, hogy nem. De attól sem, hogy – ez konkrét példa – a Hamlet Claudiusa Gyurcsány Ferencre hasonlít. És ’91-ben egy színházi kritikában még újdonság volt leírni olyasmit, hogy „a kormányzás fennhéjázó önelégültsége, a keresztény morálba burkolt meztelen üzleti érdek, a kultikus pénzimádat mint a társadalom legfőbb mozgatója”.

MÁSODIK VITÁZÓ: Egy angol darab kapcsán… Ma már akkor sem díjaznám az ilyen mondatokat, ha egy hasonló típusú mai magyar dráma váltaná ki a kritikusból. Magát a darabot sem tekinteném komoly tettnek.

ELSŐ VITÁZÓ: Én is jobban örülnék, ha a kegyetlen politikai szembenézést olyan lelkifurdalásra késztető szövegek képviselnék, amilyeneket Elfriede Jelinek ír. Mint a burgenlandi romák 1995-ös meggyilkolásáról szóló Kézimunka, amelyet most nálunk is bemutattak.

MÁSODIK VITÁZÓ: Romák meggyilkolásából nekünk is jutott, csak Jelinekünk nincs.

ELSŐ VITÁZÓ: És ha volna, se mernénk előadni. Nem lenne rá néző. A Kézimunka is legföljebb az „alternatív” Trafóban játszható néhány alkalommal. Megnézném azt a hazai fogantatású előadást, amely a közönség képviselte társadalom lelkiismeretén kéri számon a romák iránti közömbösséget vagy gyűlöletet.

MÁSODIK VITÁZÓ: Úgy érti, a szándékával ellenkező hatást váltana ki?

ELSŐ VITÁZÓ: Pontosan úgy. Ma még csak kiürülne a nézőtér, holnap talán randalírozók meg is akadályoznák az előadás megtartását.

MÁSODIK VITÁZÓ: Ilyesmi a harmincas évek Németországában történt. Elég sötét képet festeget itt.

ELSŐ VITÁZÓ: Ne féljen, nem fog megtörténni. Ahhoz az kellene, hogy legyenek olyan szabad szellemű színházcsinálók, akiknek a kényelmes hazugságokat fölsértő mondanivalójuk van a világról, és megkockáztatják, hogy ki is mondják.