A közép-európai szociáldemokrácia

A közép-európai új szociáldemokrácia pártjainak lehetőségeit, helyét, mozgásterét az 1989 utáni rendszerben alapvetően három tényező határozta meg:

a) A rendszerváltás fokozatossága vagy egyszeri drámája. Lengyelországban s Magyarországon már az 1989. évi kerekasztalokon kialakultak a békés átmenet különféle változatai. A többi országban 1989 őszén-telén a régi rendszerek összeomlottak. Közülük az egykori NDK elitjének az állam megszűnésével tűnt el a politikai szerepe (bár a PDS-sel természetesen nyílt számukra az új keretek között is valamilyen szimbolikus szerep). Az 1989 utáni Csehszlovákiában a korábbi politikai elit szervezeti, politikai szereplését jogi eszközökkel is kizárták. Az összes többi országban – viták után, de nem. Így a szociáldemokrata baloldal újjászervezése a korábbi állampártok reformereinek vagy legalábbis technokratáinak kezébe került. Természetesen a korábbi pártállami rendszerek szerkezeti s stílusbeli különbségeiből következően e politikuscsoportok „reformersége” országonként mást jelentett. Másmilyen volt felkészültségük a demokratikus politizálásra, s eltért jelenlétük elfogadottsága is az 1989 utáni közvéleményekben.

b) Autentikus szociáldemokrata folytonosság vagy annak hiánya, emigrációban vagy „túlélő” politikuscsoportokban. A régió korábbi szociáldemokrata pártjainak mozgástere 1948–49-ben megszűnt. Elitjeit beolvasztották a kommunista pártokba, majd pacifikálták, kiszorították, esetenként fizikailag is kirekesztették a nyilvánosságból. A csehszlovák párt formailag működött az emigrációban. A magyar 1956-ban az országban is újjászerveződött, majd emigrációban létezett. Így léteztek a Szocintern peremén más közép-európai csoportok is. Reális befolyásuk később – a csehszlovák párt kivételével – a hazai eseményekre nem volt. Az ellenzéki mozgalmon belül léteztek elvben szociáldemokratáknak minősíthető csoportok, de azok egyfelől nem nevezték magukat szocdemeknek. Másrészt 1989 után is inkább liberális pártokat alakítottak. Kivétel volt a lengyel ellenzék egy szerényebb csoportja, amely megalapított egy szociáldemokrata pártot is. Az egyénileg, pártkeretektől függetlenül „áttelelő” egykori szocdem politikusok vagy igen idősek vagy önálló politikai munkára alkalmatlanok voltak. Talán csak Nyers Rezső, 1948–49 előtti magyar szociáldemokrata számíthatott kivételnek. Ő azonban már igazán nem ilyen minőségében, hanem a kádárista reformerek vezetőjeként lett az új magyar párt elnöke. Egészében ezek a csoportok, vagy pártocskák nem játszottak komoly szerepet az 1989 utáni közép-európai szociáldemokrácia profiljának meghatározásánál.

c) Ebben a metszetben is fontos volt a nemzetállam-építés – mindenekelőtt a balti államokban, a jugoszláv utódállamokban s Szlovákiában. Ott ahol a nemzetállam-építéssel kezdődött az 1989–91-es korszak, más lett a szociáldemokrácia szerepe is. Szlovéniában s Litvániában a szociáldemokratáknak a nemzetállam megteremtésében s megerősítésében szinte a kezdetektől volt fontos szerepe. Más politikai rendszerekben azonban csak annak stabilizálódása után juthattak komolyabb szerephez. A Szerb Szocialista Párt 2000–2001-ig nem is minősíthető még utódpártnak sem. Így azután a 90-es évek a kelet-európai transzformációt leíró politikatudományi dolgozataiban kiemelt témának minősültek az „utódpártok”, vagyis azok a szociáldemokrata, szocialista, vagy neokommunista politikai formációk, amelyek az 1989–1991 közötti állampártok átalakulásából, vagy összeomlásából nőttek ki. E párttípusok leírásával több szerző és műhely éveken át rendszeresen foglalkozott. A 90-es évek végétől azonban ezek a dolgozatok ritkulni kezdtek, az utolsó években pedig a téma a kelet- és  középeurópai komparatív pártkutatás peremére került. A 90-es évek kiemelt érdeklődésének meghatározottságai magától értetődőek.

Először is e pártok könnyen megfigyelhetőek voltak, vezetőik általában nem az ismeretlenségből bukkantak elő, hanem – ha nem is az első vonalban, de már 1989 előtt is valamilyen szerepet játszottak a politikai rendszerben. Profiljaik valamennyire ismertek, könnyen beazonosíthatóak voltak az elemzők számára. Az új politikai szereplők és a nyugati elemzők oldaláról e csoportokkal és személyekkel szemben ugyanakkor élt egyfajta bizalmatlanság is. Vajon hogy megy végbe az ő személyes szerepátalakulásuk? Képesek-e őszintén elsajátítani az új demokratikus politizálás viselkedési szabályait? Hogyan hatnak magára az új politikai rendszerre azzal, hogy abba maguk is betagozódnak? S mert ezek a politikusok keresték is a nyilvánosságot, hogy bizonyítsák, ők mennyit, s milyen gyorsan tanultak, s ráadásul amúgy is rutinosabbak voltak a médiamunkában és a nyilvánosság kezelésében sok friss politikai játékosnál, végül is könnyű volt őket elérni, megszólítani. A szociáldemokrata pártok esetében ezt az általános bizalmatlansággal vegyes érdeklődést a napi nemzetközi politikában is megjelenítették a nyugat-európai szociáldemokrata pártok, illetve a Szocialista Internacionálé. Számukra nem elméleti kérdés volt az átalakulások őszintesége, illetve mélysége. Végül is dönteniük kellett arról, hogy milyen gyorsan, milyen próbaszakaszokkal és esetleg kiket kizárva engedik be ezeket az új politikai formációkat maguk közé, saját fórumaikra.

Másodszor, minden nyilvánvaló különbség ellenére is ezek a pártok országos szervezettségűek voltak, kiépített háttérintézményekkel rendelkeztek – még ha ezek a szervezetek a korábbi rendszerváltás előtti előképeiknél nagyságrenddel kisebbek, szerényebb létszámúak voltak. De míg sok új politikai formáció inkább még csak papíron vagy vezetői fejében létezett nemzeti szervezetként, ezeket az „utódszervezeteket” valóban meg lehetett figyelni és szociológiai eszközökkel feldolgozni is. Más minta híján egyébként ezek a struktúrák gyakran erősen hatottak politikai ellenfeleik szervezeti megoldásaira is. Egyfelől azok saját céljaikra is olykor olyan „átállt” korábbi pártmunkásokat, vagy aktivistákat alkalmaztak, akik a korábbi állampárt környékén tanulták a politikai managementet. Másfelől akik mégsem innen jöttek, azok sem tudták kikerülni azokat a megoldásokat, amelyeket a szervezetek vezetésében az előző évtizedek rutinként kínáltak.

Harmadszor, e magukat szociáldemokratának nevező pártok és mozgalmak kapcsolatban voltak a formálódó új gazdasági elitekkel és a korábbi államapparátusok technokrata és szakértői csoportjaival is. Következésképpen, pillanatnyi parlamenti politikai súlyuknál lényegesebben erősebben hatottak a gazdasági átalakulásra és a kezdődő állami reformokra is.

Az utolsó években, a már említett szünetet követően, ezek a mozgalmak ismét komparatív elemzésre érettekké lettek. A rendszerváltást követő húsz évben ezek a pártok (azok, amelyek ezekből kinőttek) a régió legtöbb országában többször kormányoztak, és meghatározó játékosai maradtak ellenzékben is a politikai rendszernek.

Most már nem az az érdekes, hogy honnan jöttek ezek a mozgalmak, hanem az, hogy hová érkeztek, mi lett belőlük, milyen szerepet játszanak az egyes országok politikai kultúrájának, új nemzeti kormányzati stílusának kialakulásában. Most már nemcsak az az érdekes, milyen a belső szerkezetük, tagságuk, pártelit rekrutációjuk, hanem a következő problémák is:

Milyen a szociáldemokrata/szocialista formációk mai helye a pártrendszerben? Hol, miért és milyen hatékonysággal épültek fel olyan új baloldali formációk, amelyeknek már nincs közük az 1989–91 előtti állampártokhoz? Miért nem sikerült ezeknek (Csehország kivételével) tartósan meghatározó politikai erővé válniuk? Milyen túlélő kapacitással bírtak – mellettük vagy velük szemben – a baloldalon az állampártok által tulajdonképpen üldözött vagy betiltott, s most újra életre kelő történelmi szociáldemokrata formációk? S végül ezeknek hogyan alakult viszonyuk az „utódpártokhoz”?

a) Hogyan illeszkedtek be mára az európai szociáldemokrácia transznacionális trendjeibe? Ideológiáik, vezetési stílusuk, társadalmi mobilizációs technikáik mennyire szinkronizálódtak a „régi EU” szociáldemokrata megoldásaival? Hol s milyen körülmények között vettek át konkrét technikákat, szervezeti vagy agitációs megoldásokat? S hol milyen mértékben s milyen körülmények között utasítottak el ilyeneket? Milyen hatással volt rájuk a 90-es évektől a „harmadik út” reformstratégia, s kezdtek-e egyáltalán vitát róla?

b) Hogyan alakult e pártok kormányzóképessége vagy inkább a közvélemény felfogása kormányzóképességükről? Hogyan alakultak kötődéseik régi s új szakértői csoportokhoz? Egyáltalán, különböztek e fontos metszetekben egymástól a szocialista s a „polgári” szakértők? Hogyan alakut a szociáldemokraták s a köztisztviselői kar viszonya? Eltérően alakult-e az igazgatási munka a szociáldemokrata városházákon – a más színű önkormányzatokhoz képest?

c) Milyenek uralkodó kormányzati stílusaik? Milyen határozottan használták a reformretorikát? Kötöttek, s ha igen, akkor milyen személyi paktumokat a vezető köztisztviselői karral? Hogyan foglaltak állást három kérdésben: az állam nagyságában s akciórádiuszában, az államhatalom összpontosítása s regionalizálása kérdésében, végül az állam s a civil társadalom kapcsolatának vonatkozásában?

d) Van-e más pártoktól megkülönböztethető parlamenti stílusuk, vitakultúrájuk, diskurziv vonalvezetésük?

e) Kimutathatóak-e nemzeti vagy regionális sajátosságok az egyes országok helyi, „pártállam előtti” szociáldemokrata hagyományainak felélesztésében, megragadásában? Vagy az időtávok már ehhez túlságosan nagyok voltak? Sikerült-e valahol a hidegháborús emigrációban, a kommunista állampártokba ékelődve vagy másképp túlélő  szociáldemokrata vezetők, aktivisták bekapcsolása az új mozgalmakba? Sikerült, s ha igen, hogyan, a pártállam által üldözött más baloldali áramlatok reprezentánsainak beillesztése az új szociáldemokráciába? Végbe ment-e valami hasonló a szakszervezetekben?

f) Milyen szerepet játszottak ezek az új szociáldemokráciák az „European Social Model” diffúziójában? Hogyan foglaltak állást az EU utolsó éveinek foglalkoztatáspolitikai vitáiban? A nyugati szociáldemokrácia saját foglalkoztatási érdekeit követő európai vitákban kinek az oldalára álltak? A nagy szakszervezeti federációk saját munkaerő-védelmi programjaival voltak szolidárisak saját vállalkozóik a „keleti” munkaerőnek is piacot szerző próbálkozásaival szemben, vagy a „új tagállamok” nemzeti érdekhálóit kezelték elsőrendűként a nyugat-európai munkaerőpiacok védelmével szemben?

Európai hatások

A közép-európai baloldallal kapcsolatos írások egy újabb vonulata […] a nyugat-európai szociáldemokrácia szerepét elemzi e pártok, mindenekelőtt az „utódpártok” „európai szocdemekké” válásában. E megközelítések szerint a nyugat-európai hatás különösen jelentős volt. Voltak helyek, szituációk s időpontok, amelyekben aktívan szervezték az ideológiák, a politikai management, esetenként a kampánytechnikák s a szélesebben vett szocdem politikai kultúra átadását. Volt, amikor mindezt nem ők képviselték, hanem a közép-európaiak. De ebben az esetben is tudás s intézmények forrásaiként szolgáltak. Mi itt nem állítjuk, hogy e kelet-nyugati kapcsolatok nem léteztek, azt sem állítjuk, hogy a közép-európai baloldal nem tanult belőlük. Azt azonban állítjuk, hogy ez a szerep mellékes, de semmiképpen sem perdöntő volt. Hogy alapvetően legitimáló belpolitikai szerepe volt. Hogy a felmutatható kapcsolatok, különösen a 90-es évek első felében-közepén az egyes országok belső közvéleményének voltak hivatottak bizonyítani, hogy az utódpárti szocdemek már „igaziak”, már valóban demokratikusak, nem álruhás kommunisták, hiszen nyugati testvérpártjaik is befogadták őket a családba. S ha már jók a német, osztrák vagy francia szocialistáknak, akkor miért ne lennének jók a saját politikai rendszerüknek? Ezen „igazoló pecsétek” azért is fontosak voltak, mert a tranzit nemzetközi patrónusai a 90-es években még igen nagymértékben – különösen az első szakaszban amerikaiak voltak. S ők a konzervatív és liberális pártcsaládokon kívül mást nehezen tudtak elképzelni a régióban. Ráadásul a 90-es évek első felében komolyan figyelték, nehogy valamilyen „visszarendeződés” menjen végbe, vagyis nehogy a „régiek” valamilyen álruhában ismét a kormányrúdhoz jussanak. S amikor 1993–94 táján a szocialista pártok elkezdtek választásokat nyerni, s most már demokratikus mandátummal kormányozni, akkor sok amerikai elemző komolyan veszélyt jelzett. A Szocintern-mandátumoknak és a nyugat-európai pártkapcsolatoknak ebben a helyzetben komoly szimbolikus értékük volt. Jelezték, hogy e félelmek indokolatlanok, hogy ezt a baloldali politikusgenerációt már ki lehet engedni a karanténból.

Ugyanakkor szó sincs arról, hogy az erre az igazolásra váró pártok s politikusok között komolyan szelektáltak volna. Hogy valakiket a „demokratikus politikai vizsgákon” megbuktattak vagy visszaminősítettek volna. Nem voltak jól látható pótvizsgák sem. A kemény diktatúrákból érkező utódpártoknak, mondjuk, többet kellett valamivel várniuk, mint a posztkádárista magyar szocialistáknak. De a különbségek mai szemmel már nem tűnnek igazán jelentősnek. A sajtóban nem találtam nyomát annak, hogy nyugati szocdemeket láthatóan, hallhatóan kritizáltak volna valamilyen nekik nem demokratikusnak tűnő lépésük miatt. Ezért tényszerűen igaz, hogy a nyugati szocdem pecsét nélkül, egyetlen utódpárt sem minősülhetett otthon sem „igazi” szociáldemokratának. De mert egyetlen ilyen minősítést megszerezni kívánót sem zártak ki a játékból, s aki akarta a minősítést, nagyobb nekifeszülés nélkül megkapta, ezt az igazi transzfert azért nem becsülném túl. Minden „keleti” nagyon hamar megtanulta, mikor mit kell mondania. S ha a megfigyelhető „keleti” hivatalos diskurzus hasonlított a nyugati szociáldemokratára, s ráadásul az esetlegesen hatalmon levő helyi szocdemek néhány gazdaság- és külpolitikai kulcstémában is néhányszor legalább formálisan egyetértettek valamelyik éppen hatalmon levő nagy „nyugati” szocdempárttal, kikerülhetetlenül a „család” tagjai lettek.

A 90-es évek végétől a keleti bővítés előkészítésének éveiben felmerül a közép-európai pártok „europaizálódásának” kérdése. Sőt, elemzők beszéltek külső és belső europaizalódásról is.

Hatalommegosztás

Mindezeken túl fontos szervezetszociológiai kérdések is előbukkannak:

1. Van-e különbség 1989 után döntő pontokon azon pártok között, amelyek 1989–90-ben paktumokon keresztül osztották meg a hatalmat az ellenzékkel, és biztosítottak maguknak szabad elvonulást, és azok között, amelyek 1989 őszén különböző típusú radikális események után mondtak le a hatalomról? A „békés átmenet” valóban különleges feltételeket biztosított az egyéni életpályák folytatásának is 1989 után, vagy az először „kialkudott” kompromisszumok nem is tartottak olyan sokáig?

2. Kik szabályozták, hogy az 1989 előtti szocialista elitekből kik léphetnek át az új életbe? És hogyan történt ez a szabályozás? Bizonyára voltak belső szabályozók, vagyis a korabeli párteliteken belül folyt harc a kiszorításért és a bennmaradásért. Ebben szerephez juthattak különböző korosztályokhoz tartozó csoportok. Vívhattak technokraták és agitproposok, voltak olyan helyzetek, amelyekben a pártelit egy része megkísérelt egyes ellenzéki csoportokkal különalkukat kötni. Végül volt, ahol a harc a hatalmi ágak között bontakozott ki igazán. Itt a pártapparátus, az államigazgatók és a belügyesek országonként eltérő forgatókönyvek szerint egyeztek meg, vagy szorították egymást ki. És természetesen működtek olyan csoportok, amelyek külső, környezeti szabályozóként hatottak ezekre az életpályákra, megjelentek különböző lusztrációs programok, illetve ellenkezőleg, működhettek bizonyos válogatások-félrokonszenvek ellenzéki oldalról is, amelyekkel megengedték, vagy kizárták valamelyik egykori pártvezető vagy aktivista átállását is. Egyes külső elemzők az 1989 előtti személyi kapcsolatok, ismeretségek továbbéléséből, a hálózatok életképességéből vezettek le 1989 utáni politikai akciókat vagy szövetségeket a baloldalon. Mások ellenkezőleg, a részleges amnézia fontosságát hangsúlyozzák ebben az esetben. Az emberek ugyan ismerik egymást, de le nem írt, ki nem mondott szabályok szerint részlegesen felejtenek. Itt a belső körben, ha te nem emlékszel arra, hogy én miket mondtam 1989 előtt, akkor én sem emlékszem arra, hogy te miket állítottál. És működik egy külső „átigazoló mechanizmus” is az egykori ellenzéki oldalon vagy a frissen színpadra lépő politikai erők között. Ha te hozzánk igazoltál, ha a mi oldalunkat erősíted kapcsolataiddal, szervezési tapasztalatoddal, más erőforrásaiddal, akkor mi fedezünk téged. Ha egy velünk ellenséges új csoporthoz csatlakoztál ugyanígy, akkor nincs bocsánat. Örökké elő fogjuk adni, hogy ’89 előtt mennyire kártékony voltál. Végül, volt ennek a mozgásnak egy kollektív szintje is. Olyan helyeken, például Lengyelországban és Magyarországon, ahol világos, magukat elvileg is nem baloldaliként definiáló ellenzéki csoportok működtek és bontottak most már önálló profilú pártként is zászlót 1989 után, ott az 1989 előtti pártállam technokratái a váltás után nem foglalhattak el tetszőleges ideológiai pozíciókat (mint ahogy például ilyeneket elfoglaltak Oroszországban, vagy Ukrajnában). Ebből következően, bár világnézetileg esetleg inkább liberális, vagy nemzeti konzervatív nézeteket képviseltek volna, ezt nem tehették meg, mert ezekre a pólusokra az azokat már korábban elfoglaló csoportok nem engedték oda őket. Így azután, bizonyos értelemben, itt „kényszer-szociáldemokratákról” beszélhetünk. Olyanokról, akik nem szabad választásukból, hanem az adott politikai rendszerben még elfoglalható helyekre tekintettel váltak ismét vezető politikussá. És voltak olyan csoportok is, amelyek már 1989 előtt is tevékenyen részt vettek a pártállam „elszociáldemokratizálásában” vagy legalábbis közelítésében eurokommunista felfogásokhoz.

Tömegpártok?

A tömegpártok kora 1990 után Közép-Európában a formális tagságot tekintve minden bizonnyal véget ért. A pártok tagságai néhány ezerre, legfeljebb néhány tízezerre csökkentek – tulajdonképpen valamennyi politikai oldalon. Az aktivisták egy része még párttag, a rokonszenvezők általában már nem. Igen nagy többségben csak azok válnak formális párttagokká – különösen a 90-es évek második felétől, akik valamilyen szinten pártokhoz kötött karriereket is elképzelnek maguknak (városházákon, minisztériumokban s nem feltétlenül csak a nemzeti s regionális parlamentekben). Leginkább ez alól az utódpártok a kivételek, amelyeknek 1989 előttről maradt egyfelől valamilyen értelmiségi holdudvara. Másrészt ezeknek általában maradtak helyivárosi, sőt esetenként még valamilyen falusi szervezeteik is – amelyek ugyan meg sem közelítik szervezettségükben az 1989-es összeomlások előtti létszámokat, de egyáltalán léteznek. A többiek, az új pártok ugyanis gyakran – az 1989–91-es évek romantikus mozgósítottságát követően néhány nagyvárost leszámítva jelenlétüket is csak a választások előtti szakaszokban manifesztálják, helyi szervezettségük nagyjából formális. Ezekhez képest a szociáldemokraták mégis – legalábbis a 2000-es évek közepéig – megőriznek valamilyen országos szervezeti struktúrát. Azt követően, a korábbi tagság kiöregedéséből következően ez a struktúra fogyni kezd, illetve lazulásával fokozatosan a többi pártéhoz közelit. Ebben az értelemben aligha lehet a 90-es évek szociáldemokrata formációit tömegpártoknak minősíteni. Természetesen, elvben vitatkozni lehet azon, mekkora szervezett pártnagyságtól számítva nevezünk valamilyen pártot tömegpártnak. Senki sem gondolta, hogy a több százezres, sőt milliós 1989 előtti párttagságok – ugyan most több párt között elosztva – megmaradhatnak. De az 1989 utáni tömeges menekülés a formális tagságtól – a szociáldemokratáknál s a többieknél – nyilvánvalóan valamilyen negatív reakció a korábbi formális mozgósításra.

Ugyanakkor azonban létrejöttek olyan formák, amelyek többféle társadalmi miliő megszólításával, eltérő regionális, kulturális, társadalmi rétegződésbeli, sőt politikai hagyományok egyidejű felmutatásával szavazóbázisukat illetően kétségtelen néppártszerű képződmények voltak. Ennek a modellnek a meghonosításában, kiépítésében Kelet-Közép-Európában kétségtelenül a szociáldemokraták – ha nem is kizárólagos, de – a legfontosabb újítók voltak. Az új polgári pártok, mindenekelőtt a nemzeti konzervatívok és a liberálisok – különösen a 90-es években még ideológiai formációk voltak. Világosak voltak programjaik. Többnyire ezek nem nyugati pártcsaládoktól átvett csomagok voltak, hanem a (fél)ellenzéki értelmiség által otthon vagy az emigrációban még a 80-as években megálmodott programok. Amelyeket azután nyugati tanácsadók a 80–90-es évek számtalan a rendszerváltóknak szervezett külföldi tanulmányútja s persze, a megfogalmazódó államvezetési konkrét feladatok még tovább formálták, alakították. A 90-es években a régió szocialistái/szociáldemokratái ezekkel szemben látszólag ideológiamentesek voltak (de erre még külön visszatérünk). Bizonyára országonként eltérő mértékben, de aktivistáit más formálódó pártok vezérkarához képest lényegében nem emelték be a személyes utaztatás, közvetlen tapasztalatcsere a nyugati oldalakon megnyíló lehetőségeibe. Ha az országban léteznek nem „utódpárt típusú” képződmények, akkor persze azok megkapták mindazt az intellektuális támogatást, mint a többi új politikai erő. De az utódpártok a rendszerváltás legtöbb kívülről inspirált politikai technológusa számára egyaránt, nagyobbrészt váratlanul életképes, s nem igazán szívesen látott aktoroknak tűntek. Akikkel inkább csak muszájból érintkeztek. De ahol az egyenlő bánásmód kikerülhetetlen volt, kétségtelenül ide is terítettek ismereteket, képzési formákat, valamilyen kapcsolatokat. 1993–94-től, amikor ezek a pártok néhány országban ismét kormánytényezőkké váltak, kapcsolataik intenzitása a nyugati külvilággal kétségtelenül gyorsan javult. A régi/új baloldal viszonylagos karanténja idején a 90-es évek elején nyilvánvalóan különösen fontosak voltak az európai szociáldemokráciával és a Szocinternnel kiépülő kapcsolatok. A viszonylagos vákuumban ezek felértékelődtek. De a valóságos együttműködés, tapasztalatátadás koreográfiairól empirikus történeti feldolgozások lényegében nincsenek. A kor sajtójában pedig ezek viszonylag ritkák. Így nyitott, további kutatásra váró kérdés annak tisztázása, hogy mekkora volt a közvetlenül átadott nyugat-európai szociáldemokrata tapasztalat átadása Közép-Európába. A rendelkezésre álló, rosszul szisztematizált benyomások szerint ez a hatás a maga konkrétságában gyenge s esetleges volt. Intenzitásában mindenképpen elmaradt az új polgári eliteknek kínált együttműködési formától. A Szocintern kapcsolathálója, az új pártoknak kínált próbaideje, ideiglenes tagságai s más együttműködési formái – akármennyire kevés konkrét tapasztalatátadási csatorna is kísérte őket, igen fontosak voltak a régi/új pártok „westernizációja” szempontjából.

Rendszeralkotás

Mindeközben igen fontosnak tűnik azoknak a legitimációs eszközöknek az áttekintése, amelyekkel az új szociáldemokrata pártok biztosítottak maguknak helyet a születő politikai rendszerben. Nem a jogi mandátumokra gondolunk, ezek a plurális térben adottak voltak. De ezek nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy e pártok 1993–94-től ismét meghatározó szerephez jussanak, legalább néhány országban. Ehhez legalább két szempontból a közvéleményben áttörést kellett elérni. Elvben a választók többségét meg kellett győzni arról, hogy az utódpártok, illetve ami talán még fontosabb volt, elitjeik most már „demokraták”. Tehát, ha hatalmat kapnak, akkor azt nem az 1989 előtti viszonyok rekonstrukciójára fogják használni, hanem ők is az új demokratikus rendet építik tovább. A közvélemény egyes csoportjában ennek megítélése mindmáig kérdéses, de a többség ezt azért a 90-es évek közepére elfogadta. A másik annak bizonyítása volt, hogy ezek a pártok olyasmit tudnak, amit más politikai erőktől nem, vagy hiába várnának a választók. Itt az 1991–94-es váratlan gazdasági krízis hatásainak kezelése szinte magától kínálkozott. Egy szocialista/szociáldemokrata párttól szinte természetesen elvárható lett volna, hogy másoknál több, jobban kiszámítható vagy egyszerűen csak jobban megalapozott szociális biztonságot kínáljon. De ezeknek a pártoknak az akkori elitjei még túl közel voltak az 1989 előtti világhoz. Így azután azt nem tudták volna (nem is akarták) elhitetni magukról, hogy a tömegek érdekeinek kipróbált s hiteles védelmezői. Azt azonban igen, hogy az új politikai aktoroknál jobban értenek a kormányzáshoz. Hogy higgadt kezű és tapasztalt tengerészek, akikről hihető, hogy a viharzónából a rájuk bízott hajókat nagy valószínűséggel hazahozzák. Később mindkét alaphiedelem előjele többször változott. De az indulószakasz meghatározottságai – akár meghaladandó kiindulópontként – mindenesetre később is fontosnak bizonyultak.

A magunk részéről lényegesebbnek tartjuk e faktorokat azoknál, amelyeket a 90-es évek dolgozatai e tekintetben megfogalmaztak. Ezeket annak idején internalista s externalista magyarázatokra osztották. Az „internalisták” úgy vélik, hogy e pártok sikereit (legalábbis a 90-es években) mindenekelőtt szervezeti megoldásaiknak köszönhetik. Ezek tették lehetővé, hogy jobban adaptálódjanak az új környezethez, az új feltételekhez (Ishiyama, 1997, Ágh, 1995). ’89 előtti technokrata erőforrásaikra építve politikai vetélytársaikhoz képest gyorsabban s hitelesebben voltak képesek reformokat hirdetni, intézményi reformokat ígérni.

Egy másik megközelítés ezzel szemben a „nosztalgia”-faktor erejét hangsúlyozza. Az aktuális helyzetet a választó kellemetlennek, sőt nehezen elfogadhatónak érzi. S az állampárti múltat aranykornak hiszi, s a mai szocialistákkal asszociálja. Ez a megközelítés általában nem tudja kezelni modelljében azt az elemet, hogy ha van is ilyen választó, az a mai pártoktól nem hallja, hogy nekik ahhoz a világhoz közük lett volna. Azt meghallhatja, hogy vizsgáljuk alaposabban a ’89 előtti éveket, azoknak voltak saját puhább s keményebb, jobb s rosszabb szakaszai, s hogy az nem volt a Sötétség összefüggő birodalma, ahogyan azt liberálisok s nemzetiek zöme állítja. Hogy akkor is voltak az emberek – mindennek ellenére – boldogok, neveltek gyermekeket, építettek családokat stb. De ugyanakkor azt is hallja, hogy az új szociáldemokrata pártok nem „utódpártok”, hogy itt a törés óriási, hogy az a rendszer nem volt demokratikus, ők pedig most már igen. A 90-es évek második felében pedig felszívódik a válság, elindul a növekedés, majdan megjelenik „Európa” mint az Új Kánaán. A nosztalgiának, ha létezett is bizonyos választói csoportokban, „Európa” alakjában erős s rendkívül komoly médiatámogatást kapó ellenfele támad. A retrospektív utópiát prospektív váltja fel, mégpedig sokkal szélesebb körben, mint amilyenben az első egyáltalán létezhetett a 90-es évek elején.

A jövőnek s múltnak ez a kiemelt használata különböző együttesekben, kétségtelenül jelen lehetett a 90-es években, de perdöntőnek mégsem tűnik. A magunk részéről fontosabbnak tartjuk, hogy egy ideig a szociáldemokraták kormányzati szakértelme vitathatatlan volt, mert az ő időszakjaikban indult meg a gazdasági növekedés, sőt igen aktívak voltak az európai tagság megszerzésénél is. Ellenfeleik nem is ezeket a pontokat támadták, hanem a közben jelentkező korrupciót, illetve s a szocialista politikai elit „nem demokratikus” eredetét hangsúlyozták.

Pozíciók

Igen fontosak azok a pozíciók, amelyeket a szocialista/szociáldemokrata pártok az új pártrendszerekben képesek voltak megszerezni. Itt három elemet hangsúlyoznánk. Az első, hogy viszonylag korán megindul az 1989 után fragmentált pártrendszer integrálásáért, nagy tömbökbe rendezéséért a küzdelem. Ez nagyon gyorsan a 90-es, 2000-es évek meghatározó politikai versenyévé válik a régióban, s itt a szocialisták sokáig – egyes helyeken mindmáig – a tömbösödés legfontosabb előmozdítói. Más politikai oldalaknál korábban képesek a baloldalon tömbképzésre, így mozgósítják a másik oldalon is a hasonló politikai blokkosodást. Végül is, taktikailag országonként eltérő módokon de végbemegy a politikai oldalak stabilizációja. Továbbra is viták folynak arról, mennyire szilárdak ezek a formációk, de ez most nem e tanulmányunk témája. Elképzelhető, hogy a nagy blokkok építkezési/bomlási szakaszai azonban az egyes országokban is mások. A 90-es évek elején-közepén a szocialista blokk már létezik, s ehhez hasonló jobboldali néppárti formációk csak egy-másfél évtizeddel később jelennek meg. Miközben ezek megerősödnek, a baloldali viszonylagos egység megbomlik, s a baloldali tömb bomlani kezd.

Léteznek politikusvélemények, melyek szerint a baloldali tömböket az elitben nagymértékben az 1989 utáni időszakban az új politikai erők karanténkísérleteire, együttműködés elutasítására lehet visszavezetni. A baloldali utódpártok egyedül maradtak, az új pártkezdemények megkísérelték elszigetelni őket. Amint azonban a karantén megszűnt, s a baloldali tömbből volt kivel kint összeállni, a legkülönfélébb ideológiai kötések, helyi szövetségek jöttek létre, egyre többen átállásokkal, aktorok átcsábításával próbálkoztak. Először a tömbök felületén indultak meg pluralizálódási folyamatok, később a törésvonalak mélyültek. Esetenként korábbról megmaradt, de betemetett kulturális vagy személyi idegenkedéseket hoztak napvilágra.

Lényegében érdektelenül, különösebb verseny nélkül folyt két évtizeden az új szociáldemokraták s más baloldali pártok együttélése. A hagyományos radikális baloldalt Közép-Európában (különböző kommunista s munkáspártokat) lényegében az 1989-es váltás maga alá temette. Csehország kivételével nem kerültek be a parlamentbe, 2-4%-os támogatottságuk kevés önkormányzati poszton kívül semmire sem volt elég. Az egykori nagy pártállami lapok mindenütt a szociáldemokrata pártokat választották, a hagyományőrző radikálisok lényegében komoly sajtó- és médianyilvánosság nélkül maradtak, s ez helyzetüket tovább rontotta. Csehország kivételével sehol sincsenek olyan helyzetben, hogy a szociáldemokratáknak akár egyes pontokon is ad hoc szövetségesként különösen figyelni kellene rájuk.

Egyes felfogások a szociáldemokraták kezdeti sikeres pozíciófoglalását a közép-európai baloldalon leegyszerűsítve azzal magyarázzák, hogy itt mindmáig hiányoznak erős radikális baloldali vetélytársaik – a tér szabad volt. Míg a posztszovjet térségben, ahol ilyenek szinte minden államban léteznek, a mérsékelt baloldal lényegében gyenge, sőt elhanyagolható maradt. A különbségek a két régió között valóban szembetűnők. S a pártok szervezeti meghatározottságai itt aligha döntőek, de azért nem is elhanyagolhatóak.

1998-tól az államszocialista elitekben mindenütt – a szovjet pártban, illetve Közép-Európában heves küzdelem kezdődött a pártokon belül akkor magukat progresszívnak s inkább a hagyományos hatalomgyakorláshoz kötődő szárnyak, frakciók között. Lengyelországban s Magyarországon már 1989-re egyértelműen a progresszív szárnyak győztek (részben ezért is lehettek sikeresek a kerekasztal-tárgyalások). Az egykori Csehszlovákiában a pártot vagy annak utódszervezeteit nem engedték be az új politikai nyilvánosságba, szervezeti erőforrásainak egyszerű felhasználása nem volt lehetséges. A Balkánon a hagyományos politikuscsoportok kiszorítása – igen eltérő ösvények mentén – csak az 1989–90-es összeomlás után indult meg, mindazonáltal ezekben az országokban a progresszíveknek sikerült kiszorítaniuk pártjaikból ellenfeleiket. Az egykori Szovjetunióban a késői Gorbacsov-korban épp ellentétes folyamatok mentek végbe. Ott a progresszívek lényegében feladták pozícióikat az állampártban, s nagyobbrészt ki is vonultak onnan formailag is. Úgy vélték, az állampárt felszámolásának, funkcióvesztése felgyorsításának legegyszerűbb módja, ha ők szakítanak, s kilépnek abból. Ebből következően e pártok erőforrásaikkal, szervezetrendszerükkel a konzervatív [kommunista] baloldal kezében maradtak. Közép-Európában ugyanezek a mozgósítható eszközök a progresszívek kezébe kerültek, s egy évtizedig azért minden korlátozás ellenére is biztosították a működés feltételeit. Szerbiában a háborús körülmények között egy inkább a (poszt)szovjet változathoz közeli minta működött a 90-es években.

Szervezeti erőforrások

A baloldal megújulásának terét a két posztkommunista régióban egy további fontos elem legalább a szervezeti erőforrások különbségének intenzitásával határozta meg. Oroszországban a peresztrojkaértelmiségből meghatározó politikai vezetők nem nőttek ki, illetve nem tudtak tartósan a hatalom környékén maradni. Az egész játéktér – nem is olyan rövid időre – reformpolitikusoké maradt – tulajdonképpen az 1990-es évek második feléig. Azok szabadon választhattak maguknak ideológiai jelmezeket – lényegében nem vagy alig volt versenytársuk. A szovjet párt és állami elithez vagy nomenklatúrához tartozó csoportokon kívülről első osztályú politikusok nem bukkantak elő. Következésképpen a peresztrojka elit, korábbi kötődéseitől függetlenül, eldönthette, hogy liberális, konzervatív, nemzeti vagy csak egyszerűen antiszovjet akar lenni. A lényeg, hogy a jelmez minél messzebb legyen a korábbi szovjet rendszertől. Hogy minél kevésbé emlékeztessen viselője előéletére, korábbi vagy legalább ifjúkori kötődéseire. Kihívója lényegében nem volt. Miért választotta volna akkor épp a szociáldemokratákat? Ha az újabb felfogások szerint a Birodalom, az orosz történelem érték önmagában is, s ha a baloldali fogantatású 1917-es forradalmak megroppantották a Birodalmat, akkor miért kellene e rétegeknek a mensevikek valamilyen rokonaival rokonszenvezniük? Hiszen a baloldal konzervatív oldalról nemzetietlennek, liberális oldalról pedig korszerűtlennek, a 90-es években divatos atlanti modernizációs modellekbe nehezen illeszthetőnek tűnt. A helyzetet nem felismerőknek vagy nehezen adaptálódóknak ott maradtak a kommunista jellegű pártok, mozgalmak.

A közép-európai reformeliteknek ekkora szabadsági fokuk nem volt. Egyrészt, a szovjetektől eltérően sikerült megőrizniük szervezeti erőforrásokat. Másrészt az új politikai mezőben rekonstruálódó polgári csoportok, egykori disszidensek vagy az átalakulás nyugati patrónusai által képbe hozott akár véletlen helyi kliensek nélkülük is elkezdték a helyek kiosztását, a jelmezek lefoglalását. S ebbeli legitimációjukat maga az átalakulás biztosította. Mindegy, hogy milyenek voltak, lényeg az, hogy ne legyenek „korábbiak”. Első osztályú szereplőknek az előző struktúrákból az 1988–92 években alig sikerült ezekbe az új politikai erőközpontokba átigazolnia. Később is legfeljebb egyesével, személyes megfontolásokból, s hosszú távúnak egyébként nem bizonyult paktumokat kötve. Tehát nem volt hova menni. Így azután bizonyos értelemben kénytelenek voltak szociáldemokraták maradni. Függetlenül attól, hogy bizonyos kérdésekben értékeik, felfogásuk szerint 1989 előtti mintákhoz, másokban pedig radikális liberális felfogásokhoz álltak közelebb.

A történeti-emigrációs kötődésű antitotalitárius és újjászerveződő szocdem formációkkal – már ahol voltak – sem folyt látható harc. Ezek (ismét Csehország kivételével, ahol a lusztrációs törvény helyzetbe hozta őket) igen gyengék maradtak, de ezzel együtt – néhány helyen, mindenekelőtt feltehetően külső, Szocinternes inspirációra – a nagy utódpártok belső szövetségesei lettek (tőlük parlamenti férőhelyeket, szakértői s igazgatási pozíciókat kaptak).

Neobaloldali formációk a 90-es években ugyan sokfele megjelentek a színen, de tömegtámogatottságuk elhanyagolható, parlamenti, de igazán városházi szerepük nincsen. Legfeljebb médiajelenlétük (mint például Lengyelországban) említésre méltó. A zöld mozgalmak számos színpadon élénkek, de parlamenti szerepük nincs, vagy éppen minimális. E pártok a nyugati zöld formációkhoz képest inkább ökológiai s nem életviteli alternatív formációk. Komoly szövetségesként a baloldal számára általában nem jönnek szóba. Így azután komolyan veendő s egymással viszonylag kiegyenlített kapcsolatban álló háromosztatú (szociáldemokrata–kemény baloldali s alternatív zöld) szövetségek igazán sehol sem jöttek létre. Viszont alakultak inkább alkalmi s a parlamenti számtan pillanatnyi igényeiből következő szövetségek agrárius s liberális, sőt esetenként etnikai pártokkal is (Lengyelországban, Magyarországon, Romániában). Ezek közül igazán tartósnak a magyar szocialista–liberális szövetség bizonyult. A három cikluson át tartó kormányzati szövetségből – nagy szocialista parlamenti túlsúly mellett is – a reformretorika, de az általános politikai stílus erősen liberális kötöttsége következett.

Jóléti állammodellek

A régió szocialista/szociáldemokrata pártjai számtalanszor előadták, hogy ideológiailag a ’89 előtti pártállam lebontása után kis létszámú s hatáskörű, a társadalmi-gazdasági önmozgásnak teret engedő liberális köz- és államigazgatást akarnak. Mindeközben persze, jóléti államot is szeretnének, az abból következő elkötelezettségekkel s olyan újraelosztási politikákkal, amelyek a rendszerváltás terheinek legalább egy részét leveszik az egyenlőtlenségek által leginkább sújtott rétegek vállairól. E két vektor iránya nyilvánvalóan a gyakorlatban nagyobbrészt ellentétes volt. Ráadásul ebből az érvelésmódból inkább az következett, hogy az ilyen fogantatású szociálpolitika a tranzició kísérőjelensége. Ha a régió társadalmai közelebb kerülnek az „európai mainstreamhez” (most hadd ne elemezzük, milyen is az), akkora az aktuálishoz hasonlóan kiterjedt szociális háló már nem is lesz majd szükséges.

Az önjáró piac s az újraelosztás kölcsönös viszonyáról, a lehetséges és kívánatos változatokról általánosabb érvényű szocialista dokumentumok ez idő alatt sem születtek. A viták ugyan folyamatosak voltak, de pillanatnyi politikai erőviszonyokból s erőforrás-mennyiségekből következtek. Az mindenesetre biztos, hogy a nyugati pártok „Európai Szociális Modell” diskurzusa ezekben minimálisan vagy egyáltalán nem hatott. Azt azonban a 2000-es években legitimációs célokkal, az európai jóléti modell távlati célként elképzelt változataként hivatkozási alapként a médiában Közép-Európában is használták.

Az 1989–90-ben átvett jóléti-újraelosztási sémában a GDP viszonylag magas hányada az állami újraelosztásba került. Az arány nem önmagában volt magas, hanem ezen országok gazdasági fejlettségéhez képest. Ezen országcsoporton belül is a kádári magyar állam újraelosztási vállalásai a többi hasonló rendszerénél magasabbak voltak. Legalábbis az összevetések szerint (Haggard–Kaufman, 2008) 1990-ben Magyarországon a GDP 49,8%-át osztja el az állam. Lengyelországban csak 39,7-et, Csehszlovákiában 36,1%-ot, Causescu Romániájában csak 33,5%-ot. A társadalombiztosításba akkor az állami kiadásoknak Magyarországon 37,2%-a megy, Lengyelországban 29,8, Csehszlovákiában 26,2%-a. Akárhogy is történt, Magyarországon a 60–80-as években államszocialista szomszédjaihoz képest egészében magasabb s kiterjedtebb volt a nyugdíj, és sokkal szélesebbek voltak a születéseket, a kisgyermeknevelést támogató programok. Oktatásban, kórházban, lakásépítésben ilyen magyar előny lényegében nem volt. Annyiban persze, a szociálpolitika történetileg kondicionált, hogy ez a különbség nagyjából fennmaradt a legutolsó időkig.

Ezt a sajátos „magyar anomáliát” többféleképpen értelmezhetjük. Azért alakult így, mert megijedtek ’56-ban. Vagy, mert a többieknek keményebb diktatúrájuk volt: több közvetlen elnyomással, kevesebb szociális elosztással. Vagy, mert tudták, hogy a rendszert növekvő szociális ráfordítások nélkül nem lehetett lazítani. Esetleg mindezt azért is tehették, mert „eurokommunistaként”, hidegháborús keleti mintaországként könnyebben juthattak nyugati fejlesztési forrásokhoz.

A közép-európai szociálpolitika az induló különbségeken túl is tele van az 1989–90 utáni ideiglenes megoldások jólrosszul konzervált romjaival. Ebben az értelemben, ellentétben azzal, ahogy mostanában sokan érvelnek ellene, mai formájában már egyáltalán nem „kádárista”, „husakista”, vagy „gierekista”. A rendszerváltás korai költségeinek szétterítésénél s az első nagy privatizációs hullám idején még számítani lehetett egy a mainál papíron sokkal jobban szervezett munkásság szervezett tiltakozására is. Az akkori társadalompolitikát – ennek tudatában – külföldi tanácsadók is segítették abban, hogy különböző, egymástól elkülönülő, magát más-más logika mentén megfogalmazó érdekcsoportokra bontsa a potenciálisan elégedetleneket. S hogy a veszteseket, a luzereket megpróbálja a többiekről leválasztani.

Így akkor Magyarországon és Lengyelországban, hogy a magas munkanélküliséget valahogy kezelni tudják, radikálisan megkönnyítették a korai nyugdíjba vonulást. Ebből következően például Lengyelország ma a nyugdíjakra a legmagasabb GDP-hányadot fordító OECD-állam. Románia ekkor ellenkező irányba mozdul el, az inflálódó, sőt elmaradó nyugdíjakat nem kompenzálja.

Egyébként a 90-es években a szociális gondoskodás a régióban mindenütt különösen sokat foglalkozott a munkanélküliséggel. A tanácsadók szeme előtt láthatóan a „weimari” precedens lebegett. Hiszen a munkanélküliek ott másoknál sokkal hamarabb vonták meg bizalmukat a demokratikus politikai megoldásoktól. Sokan most is tőlük féltették a demokrácia konszolidálódását.

S amikor azután a 90-es évek közepén szinte mindenütt baloldali kormányok jöttek, amelyeket „posztkommunistaként” sem a kor liberális értelmisége, sem a külföldi patrónusaik igazán nem szerettek, s további megerősödésük korlátozására napirendre kerül a szociálpolitika rekonstrukciója. Mindenesetre ezekben az években a régióban a Világbank szociálpolitikai programjaira biztosított összegek ugrásszerűen nőnek. Szinte a terület valamennyi részpolitikájához hozzányúltak, de talán legátfogóbban a bank a nyugdíjrendszerekkel kezdett foglalkozni. Az 1994-es átfogó koncepció egyébként sok tekintetben a 80-as évek eleji chilei nyugdíjreform felvizezett változatait ajánlotta itt is a politikai tervezőknek. 1994–2004 között azután végül is némileg eltérő módokon s hangsúlyokkal, de 11 posztszocialista államban került sor a nyugdíjrendszer különböző mélységű s szerkezetű átalakítására.

Mindebből következően, amikor a régió szociáldemokrata pártjai a 2000-es évek második felében a jóléti állam védelmét hirdetik, akkor azokat az intézményi s szabályzási megoldásokat védik, amelyeket vagy örökségként kaptak 1989 előttről, vagy a 90-es évek hirtelen átalakulási kínjait kezelendő – épp a baloldal lehetséges, tovább növekedő befolyásainak potenciális korlátozására – nemzetközi források s tanácsadók ajánlottak.

Generációváltás

A 90-es évek elején kialakult ideológiai, választói támogatói szerkezetek és a pártelitek összetétele a 2000-es évek elejére-közepére szükségszerűen lemerevedett, mélyreható átrendeződésre szorult. Láthatóan az alulról jövő, fokozatos, organikus átalakulás itt nem ment. E pártokat még mindig nagymértékben felülről szervezett, 1989-et együtt megélő, egymásban valamelyest mégiscsak bízó vagy legalábbis egymásról nagyon sokat tudó reformerek ellenőrizték. Közéjük nehezen tudtak valakik kívülről-alulról vagy a következő generációból beékelődni. Amikor ilyesmi mégis valakiknek sikerült, akkor ahhoz többnyire gazdasági vagy kormányzati válságok kínáltak lehetőséget. A 90-es évek elején kialakult korporatív rendszerek hatásfoka mindeközben csökkent, az akkor kötött paktumok az új gazdasági aktorokkal s a választókkal közben érvényességüket veszítették. Ez a rigiditás, ez a „beleragadtság” 1989-be s azt követő évekbe korántsem csak a szocialistáknak/szociáldemokratáknak volt sajátja. Más okokból, de ugyanilyen erősen szenvedtek tőle a „polgári” rendszerváltó pártok is. 1989 élményét láthatóan nem tudták átadni a következő politikai nemzedéknek. Az akkori paktumok túlságosan személyesek voltak, azokba később érkezők már nem vagy csak nagyon nehezen fértek be. A poszt-1989-es jelmezekhez tartozó ideológiák karbantartására még csak volt valamennyi energia, továbbfejlesztésükre azonban már semmi. Így a 1989 után stabilizálódónak tűnő pártok a 2000-es években országonként eltérő koreográfiák szerint, de fokozatosan válságokba jutottak, osztódni kezdtek vagy el is tűntek a politikai színpadról. Ebben az átalakulásban a szociáldemokrata pártok egy ideig a többieknél állandóbbnak, viharállóbbnak tűntek. A többi 1989-es párt hamarabb s könnyebben kapott léket, süllyedt el. De a 2000-es évek közepén-második felében már a szociáldemokratákat is szinte minden metszetben egzisztenciális válságok gyötörték. Elitjük s szavazóik elöregedtek, ideológiáik régimódinak tűntek. Politikai stílusuk különösen messze került a fiatalság divatjaitól. Az 1989 utáni „keleti” szociáldemokrácia 2003–2006-tól kezdődően sok szempontból egy olyan típusú válsággal került szembe, amellyel a „nyugati” a 70-es években találkozott. De míg ott az Újbaloldal színrelépése, az ökológiai mozgalmak politizálódása, a német Zöld Párt megjelenése, a baloldali társadalomkritika reneszánsza – ha a szociáldemokrácián kívül is, de – a baloldal életképességét bizonyította. Addig itt mindez hiányzik, vagy csak halványan jelentkezik. A 70-es években a szociáldemokrácia válsága nem jelentette automatikusan a baloldal válságát (még ha pártaktivisták azt akkor úgy is hitték). Annak vitalitása egyszerűen részben más színpadokon jelentkezett. De ilyen komolyan veendő alternatív baloldali színpadok a „keleti” szocdemek környékén a 2000-es évek végén egyelőre nem látszanak.

Az elitek – stílusok – ideológiák – választók rendszerének megújulása nyilvánvalóan nem egyidejű. A viszonylag kisméretű politikai színpadokon ráadásul a megújítási kísérletek gyakran egyetlen erős politikus színrelépéséhez köthetőek (korábban pl. Kwiatkowskiéhoz, később ugyan ellenkező előjelekkel, de Gyurcsányéhoz vagy Ficóéhoz). Az ő személyes sikereik, kudarcaik így szinte automatikusan pártjaik sikereivé és kudarcaivá is válnak.

Ehelyütt csak két elemet hangsúlyoznánk. A médiapolitizálás hatását a pártrendszerre és az ideológiai dilemmákat.

Közhely, hogy az újabb politikacsinálás kevésbé használ mozgalmi elemeket s a néppárti szervezeteket, s jobban függ a médiahatásoktól. A közép-európai politikai osztályok hitei ezekről az összefüggésekről az utolsó másfél évtizedben sokat változtak. A 90-es évek a politikai televízió felfedezésének időszaka. Erős médiaszemélyiség politikusból viszonylag még kevés van. Az újságírók, műsorkészítők autonómiája s tekintélye is még viszonylag magas. Az új politikai pártok kiszolgáltatottnak érzik magukat a médiának. Az 1989 utáni médiaelit a legtöbb közép-európai országban – legalábbis azt akkor úgy hiszik – lényegesebben erősebben liberális kötődésű, mint ahogyan az akár a parlamenti erőviszonyokból, akár az aktuális közvélemények irányaiból következne. Következésképp a szocialista s konzervatív pártok úgy érzik, a média elszigeteli őket potenciális választóiktól. Így azután elkeseredett küzdelem indul a média ellenőrzéséért, „saját újságírók” helyzetbe hozásáért. Sőt, esetenként saját média alapításáért is. Az 1989 utáni médiaelit nagyobbrészt valóban idegenkedik a szociáldemokrata (utód)pártokról. A korabeli politikai újságírás részben magát nem a rendszerváltás krónikásának, hanem társkivitelezőjének, sőt kezdeményezőjének tartotta, s magát a korábbi nomenklatúra ellenfeleként modellezte. Részben a 90-es években még maga is igen nagy részben ebből a nomenklatúrából származott, s ezért különösen fontosnak érezte, hogy azt megtagadja. S újabb függetlenségi deklarációit ily módon a konzervatív s szociáldemokrata pártokkal szemben fogalmazta igazán meg. A 90-es évek szociáldemokrata választási sikerei többnyire a média ellenében születtek meg. De talán éppen ezért a szociáldemokrata elitek szemében a média demonizálódik, vagy legalábbis indokolatlanul felülértékelődik. A 2000-es években új szociáldemokrata vezetők azután megtanulnak bánni a kommunikációval, de a kiválasztás logikájából következően kifejezett médiaszemélyiség csak véletlenül bukkan ezekből a pártelitekből elő. A káderpárti-néppárti szervezeti keverékek vezetői előremeneteleiben a médiaretorika általában nem szempont.

Ideológiák

Az ideológiai változásoknak láthatóan három fontos eleme van. Ezek a poszt-1989-es pártok valahogy fel szeretnék szívni a nyugati szociáldemokrácia ideológiai újdonságait (vagy azt, amit legalábbis annak tartanak). Reagálniuk kell az állammal, a nemzettel kapcsolatos vitákra, hiszen e kérdések országaik közvéleményeit rendkívül erősen, időszakonként szinte rögeszmésen foglalkoztatják. Végül modernizációpártiként is tisztázniuk kell viszonyukat, demarkációs vonalakat is meghúzva a liberálisokhoz s általában a piacépítőkhöz.

A kor szociáldemokrata elméleti újdonságai közül a Harmadik Út-féle ideológiák tűntek Közép-Európából nézve a legfontosabbaknak. Különböző módokon és intenzitással ezeket – több-kevesebb késéssel – valamennyi párt észlelte. Deklaratívan – tudtunkkal – azt egyik párt sem utasította el. Rokonszenvet ezzel kapcsolatban azonban eltérő módokon fogalmazta meg. Leginkább egyértelmű elkötelezettje – elsősorban a Harmadik Út blairista, neolabourista változatának – 2004–2007 között a magyar szocialista párt volt. Egészében a Harmadik Út percepciójának két problémája tűnik fel. Az első maga a megkésettség. Amikor a Közép-Európában népszerűvé vagy inkább kormányzati stílusmintává válik, az Nyugat-Európában már túljutott csúcspontján, vezető képviselői meggyengültek, vagy már távoztak is a hatalom csúcsairól. Másodszor, fontosaknak bizonyultak a társadalomszerkezeti különbségek. A későiparosítás körülményei között, amikor Közép-Európában inkább a modernitás kiteljesítésének feladatai tűntek központinak, a Harmadik Út „új középréteg” koncepciója nem tűnhet igazán relevánsnak. Persze, itt is megjelentek az információs  társadalom alapjai is, és a rendszerváltás polgári pártjai is központi társadalomépítési feladatuknak tekintettek egyfajta új „középosztály” minél gyorsabb kialakulását. Mindazonáltal egyfelől ennek kialakulását először a 90-es évek elejének transzformációs válsága, másodszor pedig a 2000-es évek végi globális gazdasági válság/recesszió nagymértékben lelassította, illetve szűkebb csoportokra korlátozta.

Másrészt a mégiscsak kialakult ilyen csoportok politikai képviseletéért a „harmadik utas” szociáldemokratáknak versenyezniük kellett a liberálisokkal s a nemzeti konzervatívokkal. Hiszen ezek szintén itt szerették volna progresszív társadalmi profiljukat felépíteni, s akik egyébként a szocialistákhoz hasonlóan társadalmi bázisproblémákkal küzdöttek.

A 2000-es évtized végére a Harmadik Út a régióban is viszszaszorult, de mert közben a szociáldemokraták keveset foglalkoztak hagyományos társadalmi bázisukkal, s még kevesebbet olyan, a politikai nemzet peremén létező csoportokkal, akiket lényegében eddig ők sem, de más sem szólított meg, az ebbe az ideológiába beleszerelmesedett pártok szavazóbázisa legyengült.

Külön elemzésre méltóak talán a szociáldemokraták válaszai a poszt-1989-es évtizedek régióbeli legfontosabb elméleti politikai kérdésére: a nemzet s a nemzetállam problematikájára. Némileg leegyszerűsítve itt kétféle polarizált válasz született. Egy erősen nemzet és nemzetállam-párti és egy hangsúlyosan globalizációpárti vagy kozmopolita. A válaszok időszakokon s pártokon belül is eltértek. Ha volt belső ideológiai küzdelem az egyes pártokban, akkor az a „nemzeti” értelmezése körül zajlott. A 90-es évek elején, amikor a nemzeti problematika amúgy is az érzelmi politizálás központi kérdése volt, igen erősek voltak az egyes pártok baloldali nacionalista, vagy szocialista-nemzeti szárnyai. Egyes pártokban ezekben az években többségbe is kerültek. Olyan összefonódásra, mint amilyent a 90-es évek posztszovjet kommunista pártok nemzeti programjaiban látunk, itt kevés a példa, de azért a kapcsolat intenzív. De hamarosan mindenütt az ideológiamentességet hirdető technokraták kerülnek előtérbe, s a nemzeti-etnikai érzelmi hullám csillapodásával a választók honorálják is ezt az érzelemmentességet. Ez a folyamat lassabb az új nemzetállamokban, de azért ott is elkezdődik. Közép-Európában ennek a 90-es évekbeli nemzeti hullámnak talán a 2000-es években egyetlen megkésett sikeres képviselője a SMER, a szlovák szocialisták. Mindazonáltal a 2000-es években a globalizációra adható válaszok megfogalmazásánál ismét előtérbe kerül a nemzetállam kérdése azokban az országokban is, ahol az régóta megoldott ügynek számított. Ismét megerősödnek, ha nem is feltétlenül a 90-es évek etnikai nacionalizmusait használva a nemzeti konzervatív pártok és a szociáldemokraták is – többnyire meg ügyetlenül – megkísérelnek ismét valamit mondani erről a problémáról. De ott, ahol az utolsó években magukat elsősorban a kozmopolita modernizáció politikai képviselőiként pozícionálták – e kérdésben nem tűnnek a közvélemény többsége számára igazán hitelesnek.

A szociáldemokrata modernizációs programok számára a régióban – számos, később tárgyalandó okból – mindvégig igen fontosak voltak a liberális elemek. Egyes metszetekben – mindenekelőtt a gazdaságpolitikákban és a jogi reformoknál – ezek a pártok a 90-es évek óta hangsúlyozták, hogy ők a rendszerváltás motorjai s így rájuk maradt a pártállam még létező szerkezeteinek leépítése, átalakítása is. S ehhez a liberális eredetű politikai elemek elengedhetetlenek. Ugyanakkor azok a projektek már ebben a helyzetben nem liberálisok, hanem egyszerűen a modernizációs programok alkotórészei. A szocialista törzsszavazók, különösen a kevésbé iskolázott rétegekben e programpontokat nem fogadták szívesen, de nagyjából a 2000-es évek közepéig, a globalizációs válság kezdetéig hajlandók voltak retorikai kompromisszumként elfogadni. De akkortól már – annak gazdasági logikájától függetlenül – az már nehezen akceptálhatóvá vált. Mindebből különböző jellegű belső pártválságok is támadtak. Az e vonatkozásban kialakult helyzet nem ideológiai elemei közül két elemet azért itt is aláhúznánk.

Az első a korai szociáldemokrata elitek nyugati elfogadtatási folyamata. A másik e pártok belső értelmiségi  közvéleménybeli elfogadtatásának problémája.

Mint bemutattuk, a régió szociáldemokrata elitjeinek többsége az 1989 előtti elitekből, ha nem azok első vonalából érkezett. A rendszerváltás külföldi patrónusai, mindenekelőtt amerikai szakértői érzelmileg nagyon nehezen fogadták el ezt még akkor is, amikor pedig már új demokratikus választási mandátumaik hibátlanok voltak. Következesképpen, ennek a rétegnek különböző módokon bizonyítania kellett, hogy benne már megbízhatnak. Mindenekelőtt ortodox piacpártinak kellett lennie, legalábbis szavakban maximálisan üdvözölnie illett a külföldi tőke megjelenését, s keveset kellett beszélnie a társadalmi szolidaritásról. Adott korlátok között persze, cselekedhetett másként, de ezek az ideológiai statementek elengedhetetlenek voltak. Hasonlóképpen, léphetett az elmúlt 20 év bármilyen politikai irányultságú kormánya bármit, első nyilatkozatában hangsúlyoznia kellett, hogy elkötelezett a reformok iránt. Azt már ebben az erőtérben nem kellett igazán tisztáznia, hogy milyen reformokról van szó. Ezzel nem állítjuk, hogy a „keleti” szociáldemokraták nem kívánták a piaci reformokat s az állam modernizációját. Azt azonban igen, hogy a külső várakozásoknak verbális szinteken meg kellett felelni, s hogy ez a „kényszerliberalizmus” ráfagyott a párteltek arcára. S helyenként az őszinte politikai megújulás gátjává is vált.

Ennél a pontnál nem kevésbé fontosnak tűntek a szövetséges keresési próbálkozások a nemzeti politikai mezőkben. Esetenként ezt a parlamenti számtan is kikényszerítette. De mi itt nem ezekre a szakaszokra gondolunk, hanem azokra a pillanatokra, amikor a szociáldemokrata elitek megkíséreltek visszamenőleges ideológiai fegyverszünetet kötni értelmiségi ellenfelekkel. Ezeknél a nagyobbrészt magyar s lengyel próbálkozásoknál a korábbi ellenzéki balliberális csoportjaival kerülhetett (került) valamilyen kiegyezésre sor. Ilyenkor elengedhetetlenek voltak a szocialista oldal szimbolikus liberális állásfoglalásai is. Mindebből következtek ugyan taktikai szövetségek, de az ezekben részt vevő liberális csoportok támogatottsága – más okokból következően egyébként gyorsan csökkent. Így stratégiai szövetségek itt nem jöttek, nem is jöhettek már létre.

 

Tamás Pál
Tamás Pál
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.