Kompleszk

kritika

Egyes feltételezések szerint létezett anno olyan kor is, mikor a Köz értette a költészetet. Voltak tehát olyan emberek, akik együtt közt alkottak és nem elolvasták, vagy megtanulták, hogy mi miért, hogyan és mennyire jó avagy nem jó, hanem nemes egyszerűséggel eldöntötték. Az ilyen, maradjunk ennél: mezei olvasók persze korántsem lehetnek ideálisak, tekintve, hogy olvasásélményük mögött nem áll többéves és több tízezer oldalas irodalomtudományi megalapozottság, és mivel műveltségük foka is egyéni természet szerint különböző, feltehetően nem minden intertextuális vonatkozást képesek beazonosítani és nem hivatkoznak mások által hivatkozott hivatkozásokra, mikor irodalomról beszélnek, csak úgy olvasnak. Mármint azért, mert egyrészt érdekli őket a szöveg, másrészt értik is azt (vagy érteni vélik, ez esetben egyre megy). Ehhez a rekonstruált, fiktív eszményképhez azonban szükségesek olyan versek is, amelyek referenciális pontjai nem valamilyen ködös masszába lottyadnak, hanem (démonikus szó!) egyértelműen meglelhetők. Magyarán szólva olyan versek, amiket meg tudunk érteni. Ez a meglehetősen földhözragadt nézőpont azonban ma már épp olyan szélsőségesnek, provokatívnak, mi több, korunk elvárási horizontjával a legélesebben szembenőnek hat, hogyha egy kritikus olyan költeményekkel találkozik, amelyeket egyből megért(eni vél), szinte a pillanat töredéke alatt undorodva hajítja el őket, már ha egyáltalán hajlandó kézbe venni ilyesmit. A kérdés adott tehát: mit kezdjünk Darvas László formabontó kötetével, amit (meggyőződésünk szerint) nem átallunk első szavától az utolsóig érteni és ezzel egy időben egyes részeit még kifejezetten élvezni is?

„Szólott a király: / te kis apród, / nincs véletlenül / egy kis apród? / Sok adóssággal / tipródom kint, / de majd megadom / apródonkint.”

Amennyiben abból indulok ki, amit a középiskolai (tehát államilag előírt) irodalomtanítás erőszakolt rám, a jó költészet az, ami önmagán túlmutat, egy dolgot nyelvileg, logikailag, satöbbiileg összekapcsol valami mással (ez még csak a költészet) és ez az akármi lehetőleg legyen valami globális, az általános emberi sorsra vonatkozó, igazán fontos dolog (na innentől jó az a bizonyos költészet). Ebből a nézőpontból szemlélve e kis, gusztusos és gyönyörűen (mi több, bájosan, szeretettel) illusztrált kötet szerzője, Darvas László dilettáns, pitiáner rímfaragó lenne, aki magasról tesz a globális, egyetemes emberi akármikre, tehát még az érdemi recenzióra is méltatlan. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a költészet (általánosabban: az irodalom, még általánosabban: a művészet) valami, amit magától olvas (/néz/hallgat/fogad be) az ember, ami elszórakoztatja, felfüggeszti az unalmát, jobb vagy rosszabb kedvre deríti, de legalábbis megváltoztat benne valamit, Darvas László Grotex című kötete (az én olvasásélményem alapján) rögtön más színben tűnik fel: többnyire vicces, szellemes, gyakran kiváló (bár nem egy ponton túlpolírozottnak, túl csengő-bongónak ható) verselésű ötletfolyam. Mivel ilyen kiélezett szembeállítás esetén (amit maga a kötet provokál ki fent emlegetett formabontó gesztusával) a kritikus önkénye kell, hogy döntsön a nézőpont felől, e sorok írója pedig, mivel általában igencsak szereti a játékosságot, mint olyant, pláne a rímeket és a bájos rajzokat, az utóbbi megközelítés mellett dönt.

Darvas László Grotex című kötete, bár magában foglal néhány, más, komolyabb kontextusban akár még hatásosabbá is tehető, mélyenszántóbb verset is, alapvetően komolytalan. Játékossága már-már zavarbaejtő, jó és rossz értelemben egyaránt blőd, és bár a versek többnyire igen rövidek (legtöbbjük egy-egy poénnál nem is több, bökvers, kroki), még ennek ellenére is igen töménynek hat. Ezzel egy időben pedig modernnek is, ugyanis a verscsokor szerkezete oldalanként komponált, így (eszünkbe jutattathatva korunk zenehallgatásai szokásainak átalakulását is) sokkal inkább szemezgetésre, azaz shuffle-üzemmódra ösztönzi az olvasót, mintsem A-tól Z-ig végigolvasásra. A Barlang Kiadó gondozásában megjelent versgyűjtemény már a borítóján is leszögezi: „verselményeket” és „rajzolmányokat” kínál a szerző és az illusztrátor „felnőtt gyerekeknek és gyermeteg felnőtteknek”. Ehhez képest némiképp értelemzavaró, hogy a hátlapon már „felnőtt képeskönyv” lesz a műfaji (ön)meghatározás. És ez talán a Grotexkötet legzavaróbb fogyatékossága is, nevezetesen, hogy bolsevik egyértelműséggel szögez le egyszerre két dolgot, a felnőtt és (hívjuk a gyermeteg felnőtt és felnőtt gyerek attitűdjét az egyszerűség kedvéért most így:) infantilis olvasási stratégiákat egyidejűleg generáló műfaji megjelelöléseket, ami látszólag még nem valami égbekiáltó hiba, azonban mélyebbre ásva egy általánosabb önellentmondásra hívja föl a figyelmet. A kötet ugyanis nem minden pontján rímel. És nem is minden egyes verse gyermetegen bájos, néhol a szerző nagyot kíván mondani, nagy, szomorú életigazságokat, napjainkra vonatkozó keserű reflexiókat, hol szellemesebb (pl. a Hátország című versben: „Hát... ország”), hol kevésbé szellemes formában (mint az EU, vagy a kifejezetten olcsó Hungaricum címűekben is). Ezek a művek megítélésem szerint nagyon is hullámzó, egyenetlen színvonalat mutatnak, és bár nyilván akad köztük jobb sorsra érdemes is („kockák, mackók, vackok, / papírzsebkendő-foszlány, / jancsibohóc-törmelék, / amputált végtagjai egy zöld / műanyag krokodilusmadárnak”), ebben a kötetben mégis tehertételként jelentkeznek, nagyjából úgy, mintha a Süsü valamelyik epizódjában ötpercenként felcsendülne Mozart Rekviemje. És bár a szerzői szándék (már amennyire rekonstruálható) a címből következtetve feltehetően valamilyen groteszk komplexitás (= grotex?) megteremtése lehetett, ez esetben az ellentétes megközelítések nem kiegészítették, hanem sokkal inkább csonkolták egymást, ezért fordulhat elő, hogy akár felnőtt, akár infantilis nézőpontból olvassuk a kötetet, mindkét esetben zavaróan soknak, túlméretezettnek, elhibázott kompozíciójúnak érezzük a válogatást (és elrendezést), ugyanis dacára számos (korábban részletezett) erényének; minél inkább tetszik valakinek a Grotex, önnön félresiklott grotexitásából fakadóan egyszersmind annál kevésbé is. (Barlang Kiadó)

Juncker már nem erőlteti annyira a menekültkvótát

Az Európai Unió egzisztenciális válsággal küzd — jelentette ki Jean Claude Juncker szerdán Strasbourgban az unió helyzetéről tartott értékelő beszédében. A bizottsági elnök azt mondta, hogy össze kell egyeztetni a menekültek befogadását ellenző és a közösségi szolidaritást követelő tagállamok érdekeit.

Tarzan már feni a fogát Putyin ellenségeire

Több mint hétszázezer embert vártak, de a szervezők szerint egymillióan vettek részt Groznijban azon a pénteki nagygyűlésen, amelyet Ramzan Kadirov csecsen elnök támogatására rendeztek. A mintegy 1,4 milliós oroszországi köztársaságban állítólag azzal biztosították a hatalmas tömeget, hogy az állami alkalmazottaknak és a diákoknak kötelezővé tették a részvételt, a regionális vezetőknek pedig kvótában írták elő, hány embert kell küldeniük a főtérre.

Meg akarják félemlíteni az erdélyi magyarságot?

Valóban beszéltek robbantásról a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi szervezetében, de tudták, hogy lehallgatják őket, és csak heccelték a román terrorelhárítást – állítja az egyik tag. Többen úgy vélik, hogy a hírszerzés a központi költségvetésből próbál nagyobb összegeket kiharcolni magának, és ezért nem átallja összeugrasztani a románokat a magyarokkal.