Kulcsár Szabó Ernő a hermeneutikai és recepcióesztétikai irodalomértés német iskoláinak módszereit, fogalomkészletét és egész fölfogását vitathatatlan sikerrel honosította meg a hazai irodalomértelmezői diskurzusban. Bezeczky Gábor tiszteletre méltó elmélyültséggel olvassa meg a Kulcsár Szabó-i életművet; a nyelvhasználat pontatlanságait s az irodalomtörténeti konstrukcióban rejlő ellentmondásokat gondosan megválasztott idézetekkel példázza. (Nem tér ki ugyanakkor a mások által rendszeresen kárhoztatott retorikai jellemzőkre: a hivatkozásokkal terhelt nyelvre, az idegen szavak sokaságára, a mondatszerkezetek tüntető bonyolultságára. Hogy nem tér ki, üdvözöljük: e sorok írója mindig kedvét lelte ebben a tudományos körmönfontságban, a retorika következetesen bonyolított játékában. S még inkább abban, hogy egyidejűleg olvashatjuk, mert egyszerre létezik érvényesen a Németh G. Béla-i klasszikus értekező prózai beszéd, a Balassa Péter-féle pátoszosan szép tudományos irály, a Szegedy-Maszák Mihály-dolgozatok elegáns purizmusa, vagy a Poszler György-eszszék meditációs filozofikuma. Ez, a teoretikus vonzalmakon túl, nyilván ízlés dolga. De miért ne lehetne egyaránt kedvelni és méltányolni Szerb Antal és Farkas Zsolt, Nemes Nagy Ágnes és Kulcsár Szabó Ernő írásmódját, irodalomképét, világlátását? Miért ne gyönyörködtethetne valóban a változatosság?)

Egy recenzió keretei között nincs mód mindenre kitérni. Így csak néhány fontosabb észrevétel – néhány elemi megjegyzés kapcsán. A záróoldalakon olvassuk: „A magyar irodalom története 1945–1991 főhőse a posztmodern irodalom. Elbeszélője pedig önmagát a rajta keresztül megnyilatkozó posztmodernség szócsöveként helyezi el a mesében.” (131.) Egyfelől nehéz elképzelnünk, hogy a posztmodernségben benne állván miféle más nézőpontot is választhat, aki a visszatekintő értelmezés szándékával fordul a történeti múlt felé. Másfelől különös, hogy ez az ironizálva egyszerűsítő olvasat másutt épp a posztmodern értésmód hiányát rója föl Kulcsár Szabónak. Bezeczky furcsállja, mert a koncepción kívülről érkező elismerésként olvassa például a Németh László vagy Nádas Péter művészetét dicsérő fejezeteket. Ezt a kétségtelen ellentmondást alkalmasint úgy oldhatjuk föl, ha megkockáztatjuk: talán mégsem a posztmodern a „főhős” Kulcsár Szabónál. Hanem sokkal inkább a nyelv és az esztétikum, más szóval: az irodalom.

Hasonló, talán bocsánatos egyszerűséggel oldhatunk föl két másik dilemmát is. Bezeczky jó érzékkel mutat rá: Szabó Lőrinc kitüntetett tárgyalását hatástörténeti jelentősége nem, csupán – az irodalomtörténész által vélt – művészi értéke indokolhatja. S ez az értékszerűséget a hatásban megragadó elgondolástól valóban meglepő lépés – volna. Akkor, ha nem tekintenénk természetesnek egyrészt az irodalomtörténet-írás mindenkori kánonalakító hajlamát és szerepét, másrészt a magyar irodalom történetét író gondolkodásmód idegen irodalmakon iskolázott, világirodalmi tapasztalatokból táplálkozó összetettségét. Szintén hangsúlyos kérdés, hogy az esztétikai beszédformák világában a személyiség és a személyesség háttérbe szorulását – elsősorban Nietzschére hivatkozva –nyugtázó gondolkodásmód miért beszél mégis szerzőkről, személyekről, individuális minőségekről. Válaszajánlatunk: Kulcsár Szabó fölfogása nem a személyiséget tagadja, hanem a személyiség én által uralható-alakítható voltát véli kétségesnek.

A kötet talán legsúlyosabb, több kritikus által is idézett állítása a következő konklúzió: „Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti vállalkozásának ellentmondásossága abban áll, hogy hamisítatlan fejlődéselvű logikával, referencialitást és egyetemes perspektívát alkalmazó, oksági viszonyokon alapuló, teleologikus elbeszéléssel állítja elő a fejlődéselvű logika, a referencialitás, az egyetemes perspektíva, az oksági viszonyok és a teleologikus elbeszélés tagadását.” (132.) Ez a végkövetkeztetés pontosnak és tárgyszerűnek hat. Más megközelítésben azonban mondhatnánk azt is (s ízlésünk szerint a Kulcsár Szabó-i alapállás – meglehet: gyakran türelmetlen keménységgel demonstrált – szellemében járnánk el ezzel): Kulcsár Szabó irodalomtörténete csak egy lehetséges olvasata (reflexív konstrukciója) a magyar irodalom történetének. Összhangban azzal, hogy –igényesebb változataiban – a posztmodern sem tagadja a történetelvűséget, csupán a „nagy elbeszélések” kizárólagossága ellen érvelve hirdeti a kánonok, olvasatok, elméletek békés pluralitását. Hogy Kulcsár Szabó következetesen egynemű nyelven beszél a következetesen önazonos perspektívából szemlélt irodalmi folyamatokról? S hogy a szerzőfunkció bizonytalansága dacára is szerzőnevek mentén tárgyalja a magyar irodalom történetét? A formabontás kényes művelet, ha az értelmező beszéd integritása a tét. Mindenesetre a Szegedy-Maszák Mihály irányítása alatt készült A magyar irodalom történeteivel ez irányban is jelentős lépést tett kortárs irodalomtörténet-írásunk.

A „szűkszavú, önismétlő írásmód” (69.), a „sokféleség redukciója” (85.) olvasástapasztalatának jogosságát nem kérdőjelezzük meg. Kérdezzük csupán: egy irodalomtörténeti kézikönyvben vajon nem szükségszerű eljárás-e az egyszerűsítés, a sűrítés, a tipologizálás módszertana? (A második kritikus kifejezés ráadásul egy interjúrészlethez kapcsolódik – nem véve figyelembe az interjú műfajának terjedelmi korlátait.) A „többszörös kódolás”, a „többértelműség” számos helyen megfogalmazott tapasztalata Bezeczky szerint elbizonytalanítja a dolgozat jelentésirányait, s merőben eltérő értésmódoknak egyidejűleg kedvez. Magunk úgy látjuk: nem zavaros többértelműségekről van szó, hanem józan, mértéktartó óvatosságról az ítéletalkotásban. A körültekintés óhatatlan bonyodalmasságáról. S olykor az értelmező bizonytalanságáról – amelyet a bírálók amúgy rendre számon kérnek…

Ugyancsak komolyan kell vennünk a kizárólagosságigény és párbeszéd-képtelenség –többek által régóta hangoztatott – vádját. Megítélésünk szerint Kulcsár Szabó fölfogása nem általában a másfajta elképzeléseket kicsinyli le, hanem a teória nélküli szakmaiságot kárhoztatja – tagadhatatlan, hogy nem egyszer bántó indulattal. Érdemes itt meggondolnunk, hogy a nyolcvanas években megalapozott irodalomtudományos fordulat kontextusa akkor egészen más volt, mint a mai diszkurzív tér; a Kulcsár Szabó-szövegek által ingerülten támadott fantomok egy része bizonyosan nem csupán fantom volt. S nem volna érdektelen azt sem megvizsgálni: a bírálók miféle saját irodalomképet s koherens irodalomtörténeti elgondolást (irodalomtörténeti kézikönyvet) állítottak szembe a bírált opusszal? (Megjegyzendő: önálló irodalomértői elképzelés Bezeczky könyvéből sem rajzolódik ki. Ez akkor is szembetűnő sajátosság, ha erről az igényről a kötet tudatosan mondott le.)

Üdítő, furcsa, eleven – s ellentmondásaival együtt is rokonszenves olvasmány ez a könyv. Még akkor is, ha nem látható tisztán a tétje. Miféle szándék s miféle célzatosság hívta életre? Egy több száz tanulmányból álló tudományos életműben rá lehet ugyan mutatni vitatható pontokra (a terminológiában, az argumentációban, az előföltevésekben és a következtetésekben), joggal lehet reflektálni tárgyi tévedésekre és helyenkénti felszínességre – ám ez nem föltétlenül ingatja meg az egész hitelét, illetve egyes – nem is bírált – részek érvényességét. S legfőképpen nem a hatásukat és hatékonyságukat. Szokás Kulcsár Szabó-iskoláról beszélni, ma már azonban látnunk kell: az irodalomtudós tanítványainak is tanítványaik vannak; ráadásul igen változatos és sokirányú ténykedés az övék. Értelmezői műhelyek és magános értelmezők beláthatatlanul szerteágazó tevékenységéről is beszélünk, amikor Kulcsár Szabó Ernő teljesítményét méltatjuk vagy vitatjuk. Bónus Tibor, Szirák Péter, H. Nagy Péter vagy Rácz I. Péter s a még náluk is fiatalabbak munkái stilárisan is, szemléletmódjukban s érdeklődési irányaikban is igen (és örvendetesen) különbözőek. Az irodalomértés más szintjein pedig azzal szembesülhetünk: a Kulcsár Szabó-i gondolkodás és szakszókincs immár középiskolai tankönyvekben ad használható mintát az irodalom tudatos befogadására.

Mindent egybevetve, leginkább a bírálat aránytalansága kifogásolható. Az Irodalomtörténet a senkiföldjén, miközben okkal-joggal illet komoly kritikával valóban ingatagnak tetsző részleteket, a szerző vélelmezhető szándéka ellenére egy jelentős tudósi életmű egészét kérdőjelezi meg. (A kezdeményezést önfeledten üdvözlő olvasatok horizontján mindenképpen.) Épp abba a hibába esik, amelynek okán a bírálat tárgyát is elmarasztalja: nem rajzol tágas kontextust, s nem hatol részletezően mélyre. Nem ad árnyalt képet. S mert nem disztingvál: csaknem inszinuációval ér föl. (Muszáj megismételnünk: a szerző vélelmezhető szándéka ellenére. – Az udvariasságig tapintatos beszédmód és a szoros olvasatok higgadtsága hallatlan erényei a könyvnek!)

A kötet alapvető szakszerűségét és vonzó szellemességét elismerve is fölvethető végül a kérdés: nem megkésett munka-e? S nem valaminő „belterjes” vitának ad-e újabb, esetleg immár haszontalan ösztönzést? Nem és nem: irodalomértésünk – így magyartanításunk s egész kulturális kondíciónk! – alapjait érinti s határozhatja meg hosszú évekre, talán évtizedekre, miképpen gondolkodunk – a nyilvánosság terében – irodalomról és irodalomtudományról, hogyan viszonyulunk a különböző irodalomtörténet-írói törekvésekhez – most éppen a Kulcsár Szabóéhoz.

A könyvnek már eddigi recepciója is figyelmet érdemel. A zsurnálkritika botránykereső fölszínességére (Bán Zoltán András – Litera, Bundula István – Magyar Narancs) s a szaktudományos kritika alaposságára (Havasréti József – Jelenkor, Sári B. László – ÉS, Takács Ferenc – Mozgó Világ) egyaránt hozhatunk példákat. Vita azonban, párbeszédek termékeny összjátéka alakjában, alighanem csak akkor fog létrejönni, ha az érintett s a vele rokonszenvezők is nyilvánossá teszik álláspontjukat. Ha létezik ez ügyben igazság, azt csakis a beszélgető felek közös jószándéka képes – Kulcsár Szabó-i fordulattal – „ki-dialogizálni”. Mert a hermeneutika, maga is történeti képződmény lévén, valóban ki van szolgáltatva az időnek, a felejtésnek, a mindig új teóriákat kereső korszellemnek. Ám a jóindulat hermeneutikáját azok sem nélkülözhetik, akik Gadamer, Jauss vagy Ricoeur munkássága iránt csak mérsékelt érdeklődést tanúsítanak. (Kalligram)