Játék a tűzzel
A fiatal tehetségek iránt mindig is érzékeny Eszenyi Enikő Prágából hívta meg Lucie Malková t, a fiatal vendégrendezőt, hogy az ottani színművészeti akadémián jól sikerült darabot rendezze meg a Pesti Színházban is. Lehet, hogy az otthoni akolmeleg megvédte az alkotócsoport eredeti elgondolását. Az viszont, ami itt született, azzal a reklámmal, ami körülötte habzik, megállásra és elgondolkodásra késztetően figyelmeztető.
Megesik az máshol is, hogy fiatal színháziak fognak egy bevált művet, jelen esetben Zola Hölgyek öröme című, 1883-ban megjelent regényét, kicsontozzák, átszerkesztik, motívumait szétdobálják, szereplőit kicserélik, megműtik, s a maradékból összevarrt, új bajokba lökött alakok fölött újmódi Brechtként törvényt ülnek. Az alkotók hangsúlyozzák, hogy csak megtagadott figurákkal dolgoznak, játékukban nincs kivel azonosulni, s hogy mindehhez iróniájuk az iránytű.
Az irónia ugye, azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk azt, amit nagyon is jól tudunk. Ebből a munkából nehéz kideríteni, hogy mit tudnak rejtve vagy akár kibontva az ifjú cseh vendégművészek a világról. Az látszik, hogy ismerik a zenés színház kliséit. Látszik, hogy elég bátrak ahhoz, hogy leraboljanak egy művet, s megmásítva annak minden hangját, elhasználják azt. Ha ekkora a teremtő erő, írhattak volna saját darabot, akkor legalább odafigyelnének arra, hogy mit tesznek színpadra, s észrevennék, milyen megtévesztő módon ismertetik művüket. A számítóan piacvadász címadás mellett itt többek közt az a butaság történik, hogy nem a darab, hanem a regény cselekményére utal a reklámszöveg. Több hónapja a csapból is az folyik, hogy a párizsi luxusáruházban játszódó darabban „egy ártatlan vidéki lány öntudatra ébredését követhetjük nyomon”. A regényben – tényleg. Ám ez a színpadon úgy fest, hogy a vidéki lány (Bata Éva) bekerül romlott eladókisasszonyok közé (karvezető Kovács Patrícia), retteg és ügyetlenkedik, majd kitanulja a szakmát, összejön a nőfaló tulajdonossal (Sarádi Zsolt), s mikor annak gazdag szeretője (Hegyi Barbara) meglátja leleplező fényképüket egy lapban s ellenáruházat nyit, hogy tönkretegye őket, tesz róla (ő maga!), hogy a nyitás napján porig égjen a konkurens vállalkozás épülete. (Zola cselekményét alaposan össze kellett kuszálni, ott szó sincs ilyesmiről, tehát ez önálló találmány, önálló erkölcsi lecke.)
Szóval a darab szerint ez lenne az öntudatra ébredés. Kemény felismerés, rettentő távlatokkal. Valóban megrázó, s igazán radikális látlelet lenne a világról. Csakhogy ez nincs elmesélve. Mert ehhez egy Sen Te – Sui Ta tragédiája is kevés lenne, hisz jelen esetben nem megkeményedik, hanem merénylővé válik a főhős. Brecht, a költő, meg egy jó dramaturg segíthetne tán, de itt csak valami csökkentett üzemmódú celebszókincs alapozza az információkat. A prágai alkotók beletitkolták a szövegbe az ő bölcs Löw rabbijuk nevét, de a cseh minták közül inkább a Kisvakond és a buldózer című epizód dramaturgiai egyszerűsége lett a meghatározó.
A zene azt mondja magáról, hogy sokszor idéz, s azért teszi, hogy kicsúfoljon mindent, ami olyan musicales. Lehet, hogy ettől radikálisnak érzi magát, mindenesetre ritkán jó hallgatni. A magyar dalszövegeknél valami üzemzavar lehetett előállítás közben, hiszen Kiss Judit Ágnes a legműveltebb, legmuzikálisabb, legformatudóbb költőink közé tartozik, csak külső erőszaknak engedhetett, hogy ezek a keserves változatok kerültek színészi szájra. A mozgás (Duda Éva koreográfusi munkája) a kartáncoknál vehető leginkább észre, de azokat meg az alacsony termetű színésznőket testprotézisekkel és dinnyenagy parókákkal sújtó jelmezek miatt rossz követni.
A nyári előfellépések felvételein (Volt Fesztivál, Sziget Fesztivál) oldottabb a játék, s egységesebbnek tűnik a mű, hisz csak részleteket mutat magából. A nagy őszi vígszínházi bemutatók előkészületei között minden bizonnyal kevesebb figyelem jutott annak követésére, hogy tulajdonképpen mi is készül a Pesti Színházban. A gáláns szereposztáson nem múlott a siker. Bata Éva mint „vidéki lány” és mint célra tartó menedzserkisasszony átlép a megajánlott közhelyek fölött, s szép termete, jó hangja, sugárzó arca, remek ritmusérzéke szinte védő párát biztosít számára. Kútvölgyi Erzsébet mélységes munkafegyelme, kollegiális jósága csak ráadás az igazi díva mindent kibíró megbocsátó nagyvonalúsága mellé. S elképesztő az a könynyedség, ahogyan Hegedűs D. Géza megemeli ezt a dramaturgiai eszkábálás következtében létrejött szerep-kimérát, a megrontó-bácsivá torzított Jouve felügyelő alakját. Sarádi Zsolt, mint jó mozgású bonviván, bármelyik operettben megállná a helyét, arra azonban esélye sincs, hogy a gazdasági nagyvadat bemutassa. Kovács Patrícia, a kórustagok szörnyen elrajzolt szürke ruhájában, s piros parókájában vezeti az elárusítók hadát, diszkréten, pontosan. Hegyi Barbarára a magyar csikósok ruháját gondolták adni, megadóan viseli, mit rárótt a sors, a gorombán gazdag szerető szerepével együtt. Fesztbaum Béla lázadó kisembere, Kovács Martina gyászruhás szegény rokon lánya a közhelyes körvonalakat is képes emberséggel kitölteni. A divatnak megfelelően alakult meleg újságíró zsúrfiúkká Lajos András és Csőre Gábor két figurája. A színészekkel semmi baj, kitűnő bohóctréfákat mutatnak be időnként, csak ne kérdezzük meg, hogy mi végre. Napjainkban, mikor a pesti kamaszok jelentős része rokonszenvezik Gerébbel és egy részük a Pásztorokat tartja jó fejnek a Pál utca figurái közül, nem lehet majd azon csodálkozni, ha színházba vitt középiskolásaink az „öntudatra ébredés” előgyakorlataként szorosabbra fogják öngyújtójukat az előadásról kifelé haladva. Látták a problémák radikális megoldásának módját, a pusztítani merő győzelem eszközét: ott lobban a jel minden előadásban a Váci utcai színházban.