„Vörös fény / tört keresztül / a spaletta fekete rácsain”, ezekkel a sorokkal adja meg kötetének és egyaránt pályája első szakaszának is rezignált, elhaló alaphangját a szerző. Kántás ugyanis, bár – mint a könyv fülszövegében Payer Imre is megjegyzi – bőven merít a neoavantgárd és a posztmodern hagyományából, elsősorban konzervatív költő: lírája első (mi több, második) ránézésre (is) tárgyias, szenvtelen, töredékes, versei leginkább lecsupaszított, kiérlelt megállapítások a világról, azonban nem univerzális közhelyek, hanem apró jelenségek, tárgyak, figurák, díszletek és szereplők zavarbaejtően, a legapróbb részletekre is kiterjedő vizsgálatának formájában. Kántás egyszerűen fogalmazva (mint a költők többsége általában) igen rosszkedvű pasas, lírai énje legalábbis mindenképp, akinek szenvedélye kissé mintha szenvtelen, pátosza pedig enyhén szikár lenne. Látásmódja egyértelműen egy fotóművészé, színei, fény-árnyék játékai, beállításai elsődlegessé emelik versei vizuális összhatását, mozaikszerű nyüzsgését.

Spirálok, határok, rácsok, fények és árnyékok (egy másik kötetének címét idézve:) éntelen ének, céltalanul bolyongó félholt (s félig élő) lények verseinek visszatérő alakjai, azonban mégsem főszereplői. Ahogy furcsamód nem is az a bizonyos lírai én, már csak azért is, mivel Kántás Balázs lírai énje mintha nem is egészen az övé lenne. Versbeszédében meggyőződésem szerint nem valamiféle kámzsás, félfiktív énkreálmány szól az olvasóhoz (sőt, néha nem is hozzá, csak úgy bele az üresen és kihaltan kongó nagyvilágba), hanem maga a beszéd. Maga a diskurzus, a beszédszituáció, a történés szól hozzánk Kántás sorain keresztül („A létezés fekete / szféráin titokban / átvágtató szekér – / raja utaznak / azok, akik most épp / nem illenek az egyenletbe”), a klasszikus, egyes szám első személyben megszólaló lírai én csak meglehetős ritkán jut szóhoz és ilyenkor is elsősorban az öndefiniálás lehetetlenségével bíbelődik: „Feketén alálógni magamból, / magamból kihullni / (…) Kihullni / magamból, míg a hollótestek halványfeketén levetkőznek mindent, ami valaha voltak”.

A vékonyka kötet első felének komorabb, sötétebb tónusú két verscsokrából (Az ablaküvegek közötti tér, Ördögűzés) egyértelműen kiemelkedik a Félfeltámadás című vers, amelynek felütése, a (későbbiekben is visszatérő) Lázár-motívum adja a legpontosabb (és ettől talán nem teljesen függetlenül, a legköltőibb) állapotjelentést Az ablaküvegek közötti tér világképéről: „Valahol skizoid, / félig feltámadt Lázárok sétálnak, / akiknek senki nem mondta / egy szóval sem, / hogy keljenek fel és járjanak”.

A kötet abszolút csúcspontja azonban mégsem ez, hanem a Sör tanszék ciklus darabjai. Itt mutatja ugyanis a legjobb formáját a költő, Derridát (egyszerre szimbolikusan és direkt módon) csipkedő sorai a leghomogénebb és legkiegyensúlyozottabb verscsoportot alkotják, Kántás pedig néhol már erőltetettnek, vagy épp egyhangúnak ható csalhatatlan komolyságát sajátosan bájos és megnyerő játékosságra, könnyed, kocsmai díszletek közt játszódó bölcsészhumorra cseréli, felszabadultsága pedig az olvasóra is átragad, legalábbis az „Agyamon kattant görény fut át” sorokhoz hasonló apró gyöngyszemeket értékelni képes olvasókra.

Ebben az elszigetelt terek, szimbolikus és fizikai határok, testek, ruha- és bőrrétegek közé szorult, mikroszkopikusan felnagyított, állóképszerű, ritkás levegőjű szimbolikus térben kutakodik tehát a szerző, mint egyfajta pszihénehézbúvár, keres, kutat minden után, ami csak egy kicsit is emberi (szinte ironikus, hogy mindezt egy teljes ridegségében is meglehetősen antropomorf költői világban teszi), belekapaszkodván jóformán bármibe, ami fogódzót jelenthet, és bár missziója (egész költészetének egyik alapélményét nyújtva) eleve reménytelen, már a kutakodás, a merülés maga is bőven elegendő élményt biztosíthat az ígéretes életmű további állomásaihoz. (Búvópatak Könyvek)