Magasztos és férfihoz méltó feladat a nemzet romlásáról elmélkedni, még ha nem is férfi az ember, és a nemzet sem romlik vala. De ha a kettő mégis találkozik, na, akkor aztán! előáll a pillanat, amely márványtalapzatú bölcsességeket teremt.

Ma már nem szociális zsákutca a veszprémi építők hajdani munkásszállója, a korábban pokoli toronyként emlegetett épület és lakóközössége. A Házgyári úti egykori szegregátumba szívesen költöznek új lakók, s vannak, akik több év után önállósították magukat, talpra álltak.

Először fordul elő az ázsiai szigetországban 1989 óta, hogy az idős bűnelkövetők többen vannak, mint a tinédzserkorúak.

Az ember kezd őszülni, mire rájön, nem fog sikerülni. Sose ér oda, ahová készül, s amikor odaér, úgysem fogja tudni, hogy na, most van ott. Nincs tökéletes állapot, amikor a szülők egészségesek, a gyerekeknek jól megy az iskola, és a munkahelyen is rendes a főnök.

A hátrányos helyzetű magyar vidékekről a munkaerő egy része Nyugat-Magyarország felé vándorol, ám érzékelhető egy ellenkező irányú mozgás is: a nyugat- és közép-dunántúli vállalkozások az Alföldön vagy Borsodban létesítenek telephelyet, különböző kedvezmények hatására helybe viszik a munkát – vázolja a jelenkori társadalmi mobilitás természetét Rechnitzer János professzor, régiókutató.

Arra, hogy miért kezd valaki öreg rádiókat gyűjteni, egyszerű válaszolni. Azért, mert sok minden mást – telefonokat, lámpákat, írógépeket, festményeket stb. – is gyűjt.

Félmilliárd forintból közel 700 férőhellyel bővítették a szombathelyi börtönt, ám a hazai fegyintézetekben jelenleg tapasztalható zsúfoltság megszüntetéséhez országos szinten még további több ezer férőhely kialakítására lenne szükség.

Másfél évszázada ugyanabba a kelepcébe sétálunk bele, időről időre hasonlóan önsorsrontó forgatókönyv érvényesül a társadalomban. Lassan jó lenne megfejteni, miért van ez így.

A héten bejelentették, 54 év után újra megnyitják az amerikai nagykövetséget Havannában és a kubait Washingtonban. A hidegháborús politikának vége. Kuba történetében egy hosszú korszak véget ér.

Good morning gentlemen! Jó reggelt, úriemberek! A köszöntésre a teremben heves vihogás tört ki, a Phenjani Műszaki Egyetem (PME) diákjai nem ilyen üdvözléshez voltak szokva. Suki Kim Amerikában biztosan nem így szólította volna meg tanítványait, de nem Amerikában volt. Hanem egy teljesen más világban.

A Tárki nemrég közzétette egy vizsgálatának eredményét, amely a hazai utónévadási gyakorlatot mutatja be. Az eredmény több mint meglepő volt. A lakosság legszegényebb és legtehetősebb rétegei adnak gyerekeiknek különleges, szokatlan, idegen hangzású neveket. Vajon miért? Sík Endre szociológussal, a Tárki vezető kutatójával beszélgettünk.

– A férjem a fél oldalára lebénult egy stroke miatt, nekem kell fürdetni mindennap. Mit csinálok vele, ha lekapcsolják a vizet a majorban? – kérdi Mezőhegyesen, a 18-as majorban Asztalos Sándorné, Zsuzsika néni. Ő a Szociális Kerekasztal helyi elnöke, a Vakok és Gyengénlátók Egyesülete körzeti csoportjának vezetője. Tizennégy éves volt, amikor a Ménesbirtok szolgálati lakásaiba bevezették a vizet.

Akinek még szemernyi kétsége lett volna afelől, hogy miért éppen Magyarországon keresztül tartanak Nyugat-Európa felé a menekültek, annak elég megnéznie a Gallup frissen kiadott a globális jóléti felmérését.

„Az áldozati szerep – bármennyire is furcsán hangzik – valamilyen szempontból egy jó pozíció is. Ha kicsi vagyok és védtelen, akkor sokkal több figyelmet és együttérzést kaphatok” – vélekedik Tamási Erzsébet kriminológus a nők áldozati szerepéről. A családon belüli erőszak témája kapcsán a társadalom általában a viták férfi szereplőit elkövetőként, a nőket áldozatként kezeli. A szakember szerint ennek az az oka, hogy egy személy nem lehet egyszerre elkövető és áldozat.

Filmek, híradók, reklámok – mindegy, hogy milyen tévéműsort talált. Erdei Renáta az 1990-es évek végén a képernyőre tapadva kezdett el angolul tanulni. Méghozzá Nagy-Britanniában, ahol a Sátoraljaújhelyről származó fiatal nő feketén dolgozott. Takarított, gyerekre vigyázott, minden munkát elvállalt.

Egy fontos matematikai egyenlet, egy kémiai reakció vagy egy fizikai törvény hallatán legalább a műveltebb olvasók, na jó, inkább csak a tudományos tárgyakból eminensek számára felrémlik egy-egy tudós neve. De hogy mindennap használt műszaki eszközeink, az életünket könnyebbé, biztonságosabbá tevő találmányok kinek köszönhetők, jószerével senki se tudja. Ezt próbálja orvosolni egy európai díj.

A helyszín egy jacksonville-i sportaréna, az időpont 2015. május. Egy extrémsport-bemutatón Ryan Williams élete nagy dobására készül. A huszonegy éves amerikai srác hóna alá csapta kicsi rollerjét, felsétált egy több emelet magas építmény tetejére, ráállt a törékeny járműre, és most várakozik.

„Egy faluban élünk, mégis itt vagyunk Zürich szívében” – mondja Daniel Schiesser, aki a Karthago nevű kollektív házban, vagyis cohousingban él kilenc éve. A házban szintenként egy vagy két nagyméretű lakás található, amelyekben több kisebb háztartás kap helyet, így nincs mindenkinek saját konyhája vagy nappalija. Jelenleg 55-en élnek így együtt, akad köztük diák, kisgyermekes család és nyugdíjas is.

Több embernek van mobiltelefonja, mint fogkeféje – ezzel a meghökkentő kijelentéssel jellemezte napjainkat Pintér Róbert, az e NET kutatásvezetője. Az viszont kétségtelen: 2020-ra az internetfelhasználók száma ötmilliárd lesz és tízszer ennyi eszköz kapcsolódik majd a hálózatra.