Takker a neve, mint megtudtam, annak a kárpitosi fűzőgépnek, amelyet senki nem hív fűzőgépnek, és amellyel Vojnich a vásznait rögzíti. Kíméletlen módszer. Ahelyett, hogy a vakkeretre hátulról szögelné, aztán a díszkerettel az egészet elrejtené, mint a régiek, vagy ahelyett, hogy hagyná a vakkereten pőrén, de rejtetten kifeszítve, mai módra, Vojnich Erzsébet a lécek látható homloklapjára erősíti az olajképet, nyilván géppel.

Ilyenkor illene kimutatni, hogy a tanítványok eredetibbek és elevenebbek, mint a mesterek, de ez nem volna igaz. Jovánovics a legelmélyültebb ezotériáját mutatja be, Maurer szokatlanul dús, már-már érzéki zsírkréta-kompozíciót, Gaál József fékezhetetlen és nem engesztelhető, Somorjai Kiss mestergrafikák helyett olajképekkel lep meg.

Nem tudni, mi készteti a magyar kiadókat sorozataik eltitkolására. Ugyanaz a méret, ugyanaz a terjedelem, ugyanaz a szerkezet, csak közös cím nincs, könyvkereskedők, könyvtárosok és recenzensek boldogtalanságára. Jelen leplezett vállalkozás esetében - amelyet a kiadón kívül a Nemzeti Galéria jegyez - még egy közös vonás: a színhű, reális reprodukciók.

Akárhogy is, ideje volna már egy Roskó Gábor-kiállításnak. A lassan ötvenéves művész közös kiállításokon, tematikus tárlatokon, esetleg zártkörű, kedvszegően előzetes bejelentést kívánó szalonokban villantja fel inkább egy-egy, mintsem háromnál több képét, és ad jelzést titokzatos, ironikus, szívet melengetően provokatív festészetéről.

Szögezzük le rögtön az elején, hogy Nemes Csaba produkciója a köré rendezett állami cirkusztól függetlenül jeles alkotás. Más kérdés, hogy a fent nevezett állami támogatás a mű kvalitásainak felismerésében sokat segített. Nemcsak a píárjának tett jót (ámbár annak sem ártott), hanem ennél értelmezőbb, mélyebb művészetszociológiai igazolással is szolgált: igen, erről, a mi irracionalitásunkról, képmutatásunkról és dezorganizáltságunkról van szó.

Néhány napja nyitották meg, és napokon belül bezár, de így is nagyon jó, hogy megrendezték Kiss Nagy András emlékkiállítását az Epreskertben. Kiss Nagy szobrászatát ugyanis csak kiállítóteremben lehet látni. Az eget éles szárnyakkal felhasító Nikét huszonhat centiméterben, a tragikus negatív űrökön pajzsos, domború formákkal erőt vevő Spartacust huszonháromban, a Kis harcos darabjait ökölnyi dimenziókban.

Azt mégsem írhattam címnek, hogy paplanművészet; olyan viseltes lett volna. De hát nincsen becsületes magyar neve a gyűjtőfogalomnak, a patchworknek sem, s gyenge vigasz, hogy az olaszban, a németben sincsen. Patchwork: úgy látszik, a "foltmű" nem hangzik jól más stilisztikákban sem, márpedig az angol terminus így fordítható, s ez is a lényege; foltokból varrnak textilkompozíciót a művelői, elég régóta.

Mindössze két kép és egy szobor látható az északi országok tárlatán, azok is egy száz évvel ezelőtti kiállítás darabjai, azok is egy koncepciózus mű alkatrészei. Van viszont színes fotó, falra írt szöveg, fény-, hangeffektus, film- és diavetítés a kortárs képzőművészeti bemutatón, mert van installáció, videoinstalláció, DVD-installáció, forgatókönyv és nyolcperces film.

Ha nem láttak még Otto Freundlich-képet, menjenek el a Kogartba; megéri. Freundlich a mai Lengyelországban született, Berlinben és Münchenben tanult, de megfordult a századelő Párizsában is. A német expresszionista avantgárdnak volt az erőssége, alapítója a proletárforradalmi Novembergruppénak, Bauhaus-tanárnak azonban Gropius sem tudta kinevezni; valami miatt a tantestület ellenállt. Freundlich aztán végképp Párizsba ment, bár nem szakította meg német kapcsolatait sem. Tagja volt a nevezetes Abstraction-Création csoportnak, amelynek, mint tudjuk, Martyn Ferenc is kiállítója volt, de életét torz, gyalázatos szimmetriaként ugyancsak lengyel földön fejezte be, a majdaneki lágerben kilencszáznegyvenháromban. Most látható műve az Abstraction-Création környékén, egész pontosan egy évvel a csoport megalakulása előtt, harmincban keletkezett; színpompás, eseménydús geometrikus kompozíció.

Egyszer azért jogfolytonos nemzetieknek is szembe kell nézniük azzal a ténnyel, hogy a megszállott baranyaiak mindent megtettek a visszacsatolásuk ellen. A képzőművészek már akkor, kilencszázhuszonegyben szembenéztek.

Üde naturalizmust képzelne el az ember, ha Gaál József ars poeticájának olvasásába belekezd. Árnyas-zöld erdőket, réteket kicsit impresszionistán, de legalábbis madarakat és kisrágcsálókat, amelyek illeszkednek a természetre hivatkozó gondolatokhoz. Ezzel szemben haramiákat lát Gaál új kiállításán, tumultuózus jeleneteket és kíméletlenséget. Figurákat, amelyeknek alakját már-már szétdúlja az ösztön és az indulat, jeleneteket, amelyeket szétporlaszt az erőszak, portrékat, amelyeket szenvedés és szenvedély szabdal össze.