Hogyan is lehetne elfeledni a Majdant, a kijevi Függetlenség teret? 2004 végén a „narancsos forradalom” idecsődítette a világ szinte minden televízióállomását. Most újabb, de ezúttal más színű előadásnak volt a színtere: vörös és sarló-kalapácsos lobogókba burkolózott. 2007. május 9-én volt a „fasizmus feletti győzelem” 62. évfordulója.(1) Ukrajna pedig emlékezett. A térrel szomszédos Kresztyjatik sugárúton a Vörös Hadsereg és a partizánegységek veteránjai vonultak fel kitüntetéseikkel kidekorálva. A hangosbemondó az 1941-es felkelés híres-nevezetes himnuszát harsogta: *„Kelj fel, hatalmas nép a sötét fasizmus ellen, indul a népi háború, a szent háború!”*

Az első zavaró jelek úgy hatvan éve jelentkeztek. Az Egyesült Államok akkor deklarálta először, hogy ő a nyugati rendszer vezető hatalma. Noha a szuperhatalmi ambícióit egy percig sem leplező Szovjetunióval szemben a hidegháború hűvös nemzetközi légkörében föl sem merülhetett, hogy a gazdaságilag-katonailag megroppant Nagy-Britannia és Franciaország azonos súlyú partnere legyen a tengerentúli óriásnak, az érzékenységek hamar láthatóak lettek. Az európaiak az egyik kezével csokoládét, a másikkal cigarettát osztogató fölényes idegent láttak az amerikaikban, ők pedig lépten-nyomon a felszabadítókkal szembeni hálátlansággal vádolták szövetségeseiket.

Az északi államoknak számos olyan művészi tárgy van a birtokukban, amely az afrikai földrészről származik. Ezek a kincsek sokkal nagyobb számban találhatók Nyugat-Európában, mint azokban a társadalmakban, amelyekben megalkották őket. Utánközlés a Le Monde Diplomatique Magyarország engedélyével.

A cikk szerzője az utóbbi időkben Pakisztán törzsi területeiről, Délnyugat-Afganisztánból és Jordániából tudósított. Utánközlés a Le Monde Diplomatique Magyarország engedélyével.

Általában a dokumentumfilmes hagyomány, de különösen a politikai témájú, aktivista dokumentumfilm figyelemre méltó újjáéledését annak tulajdonítják, hogy Michael Moore filmje, a *Fahrenheit 9/11* (2004) páratlan kasszasikert aratott, az Egyesült Államokban több mint 120 millió dolláros, világszerte 200 milliós bevételt hozott.

Mondhatni, nagyon szép búcsúszertartás volt. 2006. december 16-án Olesegun Obasanjo, a leköszönő nigériai elnök volt a New York-i Waldorf Astoria nagytermében rendezett vacsora díszvendége. Miután egymás után két mandátumot is kitöltött a nyugat-afrikai ország élén, a „democrazy”(1) hívének felcsapó egykori tábornok a fogadáson néhány régi kedves baráttal is találkozott. Köztük az ország három legjelentősebb befektetőjével (Chevron, Exxon és Shell Nigeria), akik egyben szponzorai is voltak a fényes estélynek, amelyre nyolcszázötven neves személyiség kapott meghívót. Olesegun Obasanjo a 2007. április 21-én tartandó elnökválasztás után szándékozott búcsút mondani a hatalomnak.(2)