Kilátónak legalábbis rendhagyó az olyan építmény, amelyről nemhogy panoráma nem tárul az ember szeme elé, de őt magát is szinte lehetetlen fellelni a bozótosban. Márpedig aki a Kauzál kilátót keresi a Nagykovácsi melletti Zsíroshegyen, pontosan erre az élményre készüljön fel.

Mondhatni, elég furcsán festett a száris öregasszony anyámék esküvői képein. A szigorú öltönyök és festői kalapok, a hatvanas évek elején szokásos tupírok között – pontosabban mellett, a csoportkép szélére húzódva – egy indiai lepelbe bújt, sarus nő, aki simán hátrafésülte az őszülő haját. Kisgyerekként sokszor megkérdeztem, ki ő, de a válasszal nem igazán tudtam mit kezdeni. Az Eta néni. A család tele volt nénikkel, bonyolult ágak-bogak a családfa távoli hajtásain, lélekben odatettem hát őt is a többi közé.

„Tessék megszerezni a fasiszta-könyveknek immár két füzetben is megjelent jegyzékét. Ez azért fontos, mert azt akarja bizonyítani, hogy ők sokkal kevesebb könyvet tettek indexre és senkit a lakásán ilyesmiért nem háborgattak."

„Az egész Hűvösvölgy környékét uralja az impozáns méretű kupola, amelyen mint a Golgotán, három kereszt áll. A templom falát óriási mozaik díszíti, amelyen a Szentföld első felszabadítóinak képét látjuk. A kápolnák fölött nyolc méter magasságú freskószalag vonul végig, amely a Biblia főbb jeleneteit szemlélteti, párhuzamosan az alattuk lévő kegyhelyekkel. A ferencrendi atyák a hívek áldozatkészségével, valamint a Pro Terra Sancta akcióval valósították meg a szép tervet."

A modern háziasszony, már ha hallgatott Szabóné Nogáll Jankára, 1910-ben boraxszal főzte hófehérre a fehérneműt, aztán selyemmel bélelt, illatos szekrényben tárolta.

A barkochbát világpolitikailag is semleges néven, „igen-nem”-ként ajánlotta célcsoportja figyelmébe a Szórakozások megszervezése a kultúrotthonban című 1952-es szakmunka szerzője.

„Aki magyar kenyeret eszik, Besülje meg a magyar nyelvet!” (Egy c beszúrva az e és az s közé.) Amikor Kováts Éva harmadik elemibe járt a Práter utcai iskolába, decemberig még úgy-ahogy megtartották a tanórákat. Zavarórepülések idején persze az egész osztály levonult a pincébe, vagy – ha előre így beszélték meg – Éva futásnak eredt a körút mögötti kis mellékutcákban: félúton találkozott az édesanyjával, aztán együtt szaladtak a József körút 58. óvóhelyére.

Két litván fiú fellépése aratta a legnagyobb sikert Gödöllőn, a második altábor tábortüzénél 1933. augusztus hatodikán, vasárnap este.

Kőbányát bízvást képzelhették afféle alpesi kurparknak mindazok, akikhez eljutott a Természetes Gyógyintézet részvénytársaság 1901-ben kinyomtatott ismertetőfüzete. Hiszen a részletes leírást tartalmazó, pompás fényképekkel komplettált kiadvány meggyőző szavakkal ecsetelte: a főváros tizedik kerülete nemcsak magasabban fekszik, mint Budapest összes többi beépített területe, hanem az alapját alkotó sziklákat tiszta homokréteg is fedi, így a talajból „nem áramlanak ki az egészségre ártalmas földpárák”.

Napok óta, mióta csak észrevettem a könyvben a tétova, halovány, ceruzás aláhúzásokat, azon gondolkodom, milyen lehetett az a nő, aki annak idején megvásárolta Megyery Sári De uraim…! című művének harmadik kiadását. Mert nő kellett legyen a tulajdonos, ez egészen biztos, annak ellenére, hogy az alkotás – alcíme szerint – „könyv a férfiaknak”.

Az emlékkönyv láthatóan kifejezetten fiatal leányoknak készült. Zöld bársonyborításán még egy nyitott kötet előtt merengő ifjú hölgy domborművű képét is elhelyezte a gondos iparos, igaz, a később divatba jött pántnak és lakatnak ezen a darabon nyoma sincs. A harmincas években, amikor a karcsú kis könyvet Kincsi számára valaki megvásárolta Győry Istvánné Lipót körút 12. alatti papírkereskedésében, valószínűleg föl sem merülhetett, hogy egy bakfisnak olyan titka legyen, amelyet lakattal zár el az illetéktelen tekintetek elől.