Nehéz egy tagadó, programját titkoló, háborús ellenzéki pártnak igenlő, programját megértető, ellenfél nélküli kormánnyá lennie nyolcéves kihagyás után. Nehéz egy reformellenes önazonosságú mozgalomnak, amely népszavazásokat indított a reformok ellen, reformokat kiötölnie és véghez vinnie.

Volt egy este, majdnem két hete, amikor érdekes élő adás ment a tévében. Mindegyik tévében. És – amennyire meg tudtam ítélni – mindegyik rádióban is. Felfogás kérdése, hogy mulatságosnak találta-e az ember, azért esőben nem annyira mulatságos.

Jelentős események nálunk ritkán fordulnak elő botrányok nélkül, így volt ez a mostani választáskor is, de szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a pici, bár kellemetlen adminisztratív gubanc pontosan tükrözte a demokrácia honi jellegzetességeit. Elsősorban azt, hogy szépen, lassan meghonosodik a demokratikus közgondolkodás a bürokráciában és a médiában,másod-, bár nem utolsósorban azt, hogy a jogalkotás egy szakma, amely kevesebb politikust és több szakembert igényelne.

Hallják már a csendet? A kampánycsendet. Én hallom. Akkora már, hogy szinte ropog. Jólesik ez a csend a politikai lármától elcsigázott állampolgári füleknek. Úgy hat, mint hűvös borogatás vad politikai lázaktól kihevült homlokon. Úgy hat, mint gyógyító kenet a seben. Úgy áll be, kegyelemszerűen, mint adáskimaradás a televízióban. Ahhoz hasonlít, mint amikor nagyvárosokban egy-egy hétvégén leállítják az autóforgalmat. Beáll a csend. Csend van és levegő. Lélegezzünk mi is minél nagyobbakat az éltető csendből. A kampánycsendből. Amíg lehet. Nem sokáig fog tartani.

Második összeomlás. Amikor 1991–92-ben a munkanélküliség a soha nem látott 12 százalékos csúcsra ért, a kádári kisember életformája és értékrendje összeomlott. Olyanok vesztették el tömegesen az állásaikat, akik az előző évtizedekben szilárdan hitték, hogy munkával minden elérhető, a több munka több jövedelmet hoz, és csak a lógósok, a csavargók nem dolgoznak, és nem boldogulnak. A munka világa alapján különböztették meg a tisztességes és a tisztességtelen szegényt, választották el egymástól a felvéget és az alvéget, a tulajdonost és a nélkülözőt.

A Jobbik nemcsak a Fidesz hátán púp, hanem mindnyájunkat görnyeszt. A választási győzelemért versengő pártok meg akarnak bennünket menteni, miközben viaskodva hajlamosak ellenfeleiket merő hataloméhséggel vádolni.

Túl vagyunk egy relatíve békés március 15-én, és most már tényleg a választásokra kéne koncentrálni. Választási programnak nevezett írások is előkerültek a különböző pártoktól, és ezeket lapozgatva az ember azon töpreng, hogy egy magát demokráciának képzelő rendszerben hogyan lehetne a választókat, meg persze a pártokat is, olyan elemi ismeretekkel ellátni, hogy ezeket az írásokat valamennyire értékelni legyenek képesek. Természetesen nem azt képzelem, hogy bárki, legyen az társadalomtudós esetleg, képes lenne az ország helyzetét objektíven értékelni, a lehetséges fejlődési irányokat elfogadható valószínűséggel felvázolni.

Háromféle ember él ma szerte a világon: aki volt már lehallgatva, aki lesz, és akit éppen lehallgatnak. A lehallgatás csak egyik módja az ember célzatos megfigyelésének, amely ma már korántsem az állam monopóliuma. Mióta a megfelelő technikai apparátusok viszonylag könnyen és olcsón beszerezhetőek, a lehallgatás is demokratizálódott. Ha a bőség kosarából nem is, lehallgatókészülékből mindenki egyaránt vehet.

Három öreg című igen régi cikkemben írtam, hogy a magyar társadalom hosszú politikai és társadalmi ciklusokhoz szokott az elmúlt százötven évben. I. Ferenc József, Horthy Miklós és Kádár János hozzászoktatták nemcsak a tartós tekintélyelvűséghez, hanem ahhoz a ciklushoz is, ami véres megtorlással, az egész nép bűnösként, rebellisként való megbélyegzésével kezdődik, majd a fenséges megbocsátással, a társadalmi karaktert formáló kisebb-nagyobb kiegyezésekkel, alkukkal, intézményes konszolidációval folytatódik, a gyilkosból jó királlyá válással tetőződik, hogy azután külső behatásra megsemmisüljön és mégis tovább éljen.

Ha a magyar gazdaság letérne a helyes útról, a piacok azonnal és keményen megbüntetnék érte – szól a fenyegető figyelmeztetés a majdani új kormánynak is. Nagyon helyes! Még időben figyelmeztetni kell őket, nehogy elkanászodjanak. Csakhogy ez a fenyegetés nekünk, mindnyájunknak szól elsősorban, nehogy sóvárogjunk valami „osztogatás” után, nehogy javuló életkörülményekben bizakodjunk.

Nyögve-nyelve elindult a kampány. A Fidesz békésen üldögél, és még talán ő sem tudja mit forgat a fejében. Reméljük, Orbán tudja. A szocik nem varázsoltak elő egy tisztességes baloldali értékeket tükröző programot, ki kéne takarítani ehhez a pártot, és ez sokkal egyszerűbb lesz a nagy megfogyatkozás után. Az ijesztgetés már teljesen hatástalan, és még az sem segít sokat, ha az ellenzéktől átvesznek bizonyos erkölcstelen kommunikációs taktikákat, például a differenciálatlan mindenttagadás eszközét.

Hát annyi könyörgés, unszolás, sürgetés után, úgy látszik, eljön a szabadság is, hogy ő szüljön végre rendet Magyarországnak. Egy egész ország ég már a vágytól, hogy lássa, hány kilóval (vagy mázsával?) fog világra jönni és kire hajaz majd a kicsike. Őszinte bömbölése és toporzékolása miféle régi rendes (s egyben rendies) idők, miféle állami aranykorok édes emlékét idézi majd föl jólesően a magyarban? Egyelőre csak azt tudhatjuk – mert ennyit már tudattak az arra érdemesekkel, akik kezdettől fogva hitték, kérték és remélték –, hogy az új rend erős lesz, mint a tigris, kemény lesz, mint a német acél és szívós, mint az orosz agár. Valóságos vasgyúró.

Előttünk a jelenet. A győztes bejön a tapsoló és ünneplő hívek között. Kiáll az újságírók elé. A BBC vagy a FT tudósítója kérdi: – Elnök úr, folytatják az előző kormány, az IMF és az EU által elfogadott növekedési pályáját vagy sem? A teremben néma csend. A válasz nemcsak az elkövetkező hetek, de az egész ciklus sorsát eldönti. Magyarország sorsát. Nem lehet nem válaszolni. Nem lehet „igen, de”, „nem, de” választ adni. És az ország szempontjából van, a győztes politikus szempontjából nincs jó válasz.

A cigány fiatalok társadalmi karrierje ritka, mint a fehér holló. De most nem erről van szó, hanem a gyereket, fiatalt, fickót jelentő romani szó, a csávó karrierjéről.

Ha az ünnepi médiaapály nyugalmában gondol vissza az ember az elmúlt esztendő eseményeire valamivel élesebben tűnik fel néhány alapvető probléma. Eluralkodott a csalódottság, az emberek többsége kiábrándult a demokratikus intézményekből, és ennek csak részben az az oka, hogy az idesorolható intézmények nem működtek tökéletesen, én a legnagyobb gondnak azt látom, hogy a társadalom nem értelmezi megfelelően a demokrácia fogalmát. Ezért a tavaszi választásokig sokat kéne erről beszélgetni.

Budapest felett az ég? Hát van egyáltalán ég Budapest felett? Budapestről sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy bármiféle összeköttetésben állna az éggel. Budapestnek úgyszólván nincs vonatkozása az égre. Soha nem is volt. Tökéletesen hiányzik belőle mindenfajta spiritualitás. A polgári élet apró örömökkel tarkított és nagy, szürke gondokkal barázdált prózája Budapesten az égig ér.

„A történelem úgy néz ránk, mint a postamester, amint épp kijelenti: »Nincs ló«.” Nyikolaj Gogol: Holt lelkek

Érdekes, hogy a szocik stratégái mennyire nem reagálnak a világ változásaira. A baloldali mozgalmak annak idején nagyon erős közösségi kapcsolatokat ápoltak a szavazóikkal. Miután a rendszerváltás a munkahelyekről valamennyire száműzte a politikát, komoly erőfeszítéseket kellett volna tenni a személyes kapcsolatok fenntartására. Ezt elhanyagolták, bezzeg a Fidesz a polgári körökkel nem. A választók most már csak a fakuló emlékek alapján tartják kapcsolataikat a baloldali pártokkal. Ez kevés lesz a tisztességes vereséghez.

Arthur Miller a második világháború idején térdsérülése miatt nem lehetett katona, s egy hadihajókat javító dokkban dolgozott. A később világhírű drámaíró keresetét rádiójátékok írásával egészítette ki. A megrendelő reklámcég a nagyvállalatok nevének fényesítését – tekintettel a háborúra – hazafias és erkölcsnevelő célokkal kötötte össze. A határidők rövidek voltak, megesett, hogy egy-egy rádiójátékot két-három nap alatt kellett összeütni. A reklámcég ezért sokszor nyersanyaggal szolgált, megküldte valamilyen érdekesnek tűnő történet dokumentált adatait. Az író aztán ezt tömörítette drámai dialógusokba.

A magyar középosztály az egymásra halmozódó válságok – a múlt év őszén kirobbant világgazdasági válság, a külső és belső eladósodási válság és az akut politikai hatalmi válság – okozta általános csalódottság és levertség légkörében egyfelől a kijózanodás és észhez térés, másfelől a rációvesztés és az előpánik jeleit mutatja. Kétségtelen, hogy ezek a jelek ez idő szerint nem egyformán erősek.