Ha egy felzárkózó országban intézményesül a vezér – király, elnök –, a parlament és a bürokrácia közötti konfliktus, mert az elitcsoportok kibékíthetetlen érdekellentétei miatt nem jöhet létre stabilitás, akkor a pretorianizmus rendszere következik – állítja Huntington a Political Order in Changing Society című 1968-as munkájában. A Balkánon, Latin-Amerikában, Afrikában ez a történelem természetes menete. A magyar, a lengyel, a cseh, a horvát fejlődés eltér(t) ettől.

Tíz évvel ezelőtt Oroszország területének 70 százalékát erdő borította. Az összes szárazföld egyharmadát elfoglaló mintegy három és fél milliárd hektárnyi erdőnek ez valamivel több mint egynegyede (851 millió hektár). Nehéz megmondani, pontosan hány millió hektárral csökkent az orosz erdőállomány az utóbbi tíz év alatt, de száz-százötvenmilliónál aligha kevesebbel. Az orosz erdő, ha nem is olyan félelmes gyorsasággal tűnik el a föld színéről, mint az Amazonas menti esőerdők, vészesen zsugorodik.

A Fidesz elringatózik még a választási győzelem hullámain. Ringatózhat kedvére, mert az ellenzék egyetlen pártja sem képes egyetlen értelmes ellenvetéssel sem élni. A kormánypárt nem ígért sokat, már ami tényleges közpolitikai tervnek lenne nevezhető, de az a néhány ígéret is olvadozik, kivéve persze a szimbolikus ügyeket, amelyekkel mindig ki lehet húzni egy fél évig – mondjuk az önkormányzati választásokon aratott teljes győzelemig.

A jó múltkoriban megdöbbenten olvastam egy felmérés eredményét, amely szerint a szerbiai egyetemistáknak kétharmada mérlegeli, hogy a diplomázás után Nyugatra távozik, ahol munkáját jobban megbecsülik. Rögtön a vajdasági magyar egyetemistákra gondoltam, köztük milyen ez az arányszám? Nem hiszem, hogy jobb, hiszen, más adatok arról tanúskodnak, hogy ez az elvágyódás még erőteljesebb.

Akárhányszor időztem nála, mindig bikavérrel kínált. Mivel a vasfüggönyön innen ez az ital a szocreál magyar vörösboraként funkcionált, tudatosan megvetettem, az ő kínálatához mégis mindig szótlanul simultam. Egyszer már durváskodtam vele, többször nem akartam, ráadásul ormótlan irodájának taszítóan szocreál berendezéséhez illett is ez a vörösbor. „Maga miatt tartom” – hangsúlyozta ismételten azzal a puha szeretettel, amellyel csak a régi jó lelkek tudnak megszólalni. Arcvonásait, rozzanékony mozgását ekkor már a proletár üresség és a rurális melankólia uralta.

A Fidesz (pontosabban a frakciótagok) által benyújtott törvényjavaslatot sok kritika érte már, és legabszurdabb részeit – például a válaszadás jogát – maguk az előterjesztők vonták vissza. Szalai Annamária meg is nyugtatta a minap a nézőket az MTV reggeli műsorában, hogy szó sincs itt pórázról – a „majd kidolgozandó” médiaalkotmány és a közszolgálati kódex, amelyre még többet kell majd várnunk, függetlenséget és szabadságot nyújt (végre) a szerkesztőségeknek és az újságíróknak. Hiszen ezentúl az alkotmány garantálja a véleménynyilvánítás szabadságát (azt eddig is garantálta) és a közszolgálatiságot! Lássuk akkor, mit jelent a közszolgálatiság.

Alsóörsön az első délelőtt összeomlott a laptopom, úgyhogy majdnem kézzel kezdtem írni ezeket az álcédulákat. Némi hitegetés után azóta is lefagy, kinyilvánítja a saját titokzatos akaratát, amitől ma is éppúgy dermedek meg, mint 1994 kora őszén, amikor egy brandenburgi kastélyban használni kezdtem életem első számítógépét, s egy óvatlan mozdulattal letévedtem a bekapcsolás-beleírógépelés-mentés-kikapcsolás csenevész ösvényéről. Hálával és nosztalgiával gondolok vissza arra az ormótlan szerkezetre, noha a töredékét sem tudta annak, amit a mostani gépem. Bár ahogy vesszük, ami az eszközön múlik, éppúgy tudta és teljesítette, mint e csodamasinák.

Néhány esztendővel ezelőtt, amikor a Vajdaságban újra szaporodni kezdtek a kisebbségi pártszervezetek, többen megjegyezték, hogy az új pártok, akárcsak a „régiek”, sorra a jobboldalon határozzák meg magukat. Jobbközép pártnak nevezte magát a kisebbségi közösségben immár tizenöt éve folyamatosan hatalmat gyakorló VMSZ, amely a budapesti vagy a belgrádi erőviszonyok hatására időszakonként váltogatta a hangsúlyt. Budapest hatása inkább a politikai diskurzus módosulásában játszott szerepet, vagyis ha szocialista kormány volt hatalmon, a jobbközép értelmezés háttérbe szorult, viszont ha a Fidesz került hatalomra, a meghatározás nagyobb jelentőséggel bírt.

Ami hosszú évtizedek, sőt talán egy egész évszázad láthatatlan munkálkodásának gyümölcseként jött létre itt, a Krisztinaváros e jellegadó pontján, e meghitten kisvárosi hangulatú, budai kerület gömbölyded belső terének egy darabkája, mely teljesen összenőtt a Krisztinavárosi plébániatemplom sárga épületegyüttesének látképével, már ahogy az a Várból a Zerge lépcsőn alászökdécselők szeme elé tárul: a Roham utca nincs többé. Neve megmaradt ugyan, de már csak mementóként: a Tabán szellemével átitatott, Krúdy világát idéző tér e darabkája pár nap alatt tűnt el a környék lakóinak szeme elől, az utcát két oldalról szegélyező, szépen lombosodó fasorral együtt.

A foci vb-n, a spanyol–német meccsen a spanyolok, legalábbis míg bírták, ott tartották a labdát a német csapat térfelén. A spanyoloknak drukkoltam, mert mindig annak drukkolok, akinek a fiam – anyai opportunizmus. De elgondolkodtatott a dolog.

Az idei szlovákiai választási kampányban senki sem hangoztatta, hogy forradalmat kellene csinálni. Egyetlen párt sem akarta hiteltelenné tenni magát ezzel a maszlaggal. Úgy gondolták, az euroatlanti közbeszéd elismeri, hogy a szovjet típusú kommunista diktatúrát Közép-Európából kisöprő forradalom nagyjából 1989 nyarától 1990 nyaráig zajlott. Vértelenül. Megjegyzem, a civilizációs folyamatokra máig gyakorolt hatása folytán igazából csak két eseménysor lenne forradalomnak nevezhető, az angol ipari és a francia polgári forradalom. Lényegüket tekintve az összes többi e kettő regionális folyománya. És akadtak puccsok is, amelyeket a diktatúrák forradalmaknak hazudtak.

Európa csendes, újra csendes. Mármint Kelet-Európa. Elzúgtak forradalmai. Immár az utolsó, a legádázabb, a választófülkék lélekmagányában megvívott magyar forradalom is elzúgott. De miként írva vagyon: utolsókból lesznek az elsők. Ha szabadságát a magyar nem vívta is ki, kivívta új rendszerét – a nemzeti összefogás rendszerét –, mely az impotensnek bizonyult régi rendszerrel szemben nekilát végre az emberpróbáló, nagy feladatnak, hogy a nemzetet a szabadság gatyájába rázza.

A derék oroszok is így tettek annak idején, de később roppant megbánták ezt a nagy rohanást, remélem, mi jobban járunk. Persze ránk figyel a világ, például egy egyszerű debreceni ember is képes a New York-i tőzsdét megrázni, ha nekiveselkedik csak úgy hullik a sok dollár. Ez ugyan még több forintba kerül, de nekünk megérte, láttuk hogyan mulat egy magyar úr. A magyar urak csinálják a forradalmat, nem?

Első kérdés: tartja magát a Bajnai-kormány vonalához? Válasz: nem, olyanok vagyunk, mint a görögök. Következmény: forintválság, tőzsde beomlása, nemzetközi botrány. Három nappal később. Elfogadom a Bajnai-kormány hiányszámát, adósságcsökkentő politikáját. Nem vagyunk görögök. Megnyugvás a piacon.

Szabad-e az egyenlőségről beszélni? Hát persze, szólásszabadság van, mindenki azt mond, amit akar. De mintha valahogy az egyenlőség szót a közbeszédben mindenki inkább csak kerülné. Az egyenlőség értékéről, sokféle, történetileg ellentmondásosan alakult formájáról és értelmezéséről bőven írtak már. Arról is, hogy a növekvő egyenlőtlenség – tekintet nélkül a gazdaság adott szintjére – mennyire képes megnyomorítani egy társadalmat.

Az új rendszer előbb hirdette ki a társadalmi szerződés megkötését, mint mielőtt a felek leülhettek volna. A társadalmi és gazdasági szereplők arról értesültek, hogy szándékuk már megvalósult a választásokkal. A társadalmi konzultáción kifejezhetik egyetértésüket. Már sorban várakoznak a törvénytervezetek a benyújtásra. A harmónia és a társadalmi béke megvalósult.

Az Állam – a köztársasági elnök személyében – sápadtan és kissé rosszkedvűen, de azért egy angol gentleman rezzenéstelen nyugalmával fogadta a rossz hírt az Országgyűlés alakuló ülésén, hogy egész politikai és jogi berendezkedését, egyszóval a régi rendszert megdöntötte a Forradalom, mely ezúttal egy szokványos parlamenti választás képében ugrott elő egyenest a szavazóurnákból, hogy új rendszert alapítson.

Eredetileg nem akartam őket bántani. Gondoltam a szoci múmiák ott ülnek majd szépen csendben a parlamentben és emésztik az emésztendőket, a háttérben baloldali köröket szervezgetnek, országjárásaikon elbeszélgetnek a nemzet háromnegyed részével, arról, hogy milyen balfogások is estek az elmúlt nyolc évben, milyen is a valódi baloldali politika, meg effélék. A baloldal nem egy párt, nem egy nosztalgikus, adaptálódni képtelen szervezet, hanem egy ideológia, egy véleményrendszer, amelynek alapján lehet megítélni dolgokat, még inkább tenni valamit az országért.

A Batthyány téren, a csarnoknál, előttem esett össze egy nő. Elterült a vizes aszfalton, mint egy rongybaba. A jobb kezében még égett a cigaretta, az egyik szeme alatt meglilult monokli. Negyven–ötven közötti, véltem, hajléktalan. Odaléptem hozzá, szólítottam, mondtam, mentőt hívok. „Nem, mentőt semmiképpen” – tiltakozott.