Miért, egyben van? – hangzik rögtön a viszontkérdés. S ezzel máris kötésig állunk tajtékos napi vitáinkban. Mert már hogy lenne egyben, ha a széljobbon a „cigányok szaporodásának megfékezése”, egy ilyen gazemberfelvetés egyáltalán felmerülhet. S úgy látszik, maga a miniszterelnök is elgondolkodott egy külön kezelendő, „tyúklopásból élő” embercsoporton, ha országértékelő beszédében ezt így meg is fogalmazta.

A magyar politika szerkezeti problémája, hogy a tartós illeszkedési szakaszokat a kívülállók számára váratlanul ütközési szakaszok váltják. Ezek nem egyes politikusok, pártok személyes hibáiból, ideológiai korlátaiból következnek, hanem társadalmi kifáradásokból, megroppanásokból, intézményi kopásokból, leépülésekből, az erre reagáló politikai félelemből, idegességből és türelmetlenségből fakadnak.

Mit mutatnak a tények? A tények a valóságot mutatják. És mi a valóság? A valóság az, hogy Magyarországon rend van, béke van és kétharmad van. Ágálhatnak e valóság ellen a mindenféle vélemények, acsaroghatnak és hisztériázhatnak a véleményvezérek, véleménykufárok, véleménydiktátorok, a tény tény marad.

Mit tudnak a politikusok a társadalom működéséről? Ahogyan szemléljük az izgalmas napi híreket, úgy tűnik meglehetősen keveset. Biztosan vannak közöttük, akik ösztönösen megérzik, hogy mi a helyes következő lépés, és ha meg is teszik, nagy népszerűségnek örvendhetnek, legalábbis addig míg valóban hallgatnak az ösztöneikre.

Bárki láthatott már a Don-kanyari katasztrófa képeivel egyidejű képeket a Váci utcában kommisiózókról, vagy a Gellért fürdő pezsgőmedencéjében lubickolókról – és ezeket nemcsak különösnek, hanem egy kicsit botrányosnak is érezzük. De melyik kép okozza a botrány érzését: az orosz hómezőn botorkáló honvéd, vagy valamelyik pesti lokálban önfeledten foxtrottozó fiatal pár? Hát, a kettő együtt.

A Fidesz 2010-es túlgyőzelme, amelynek révén a magyar társadalom valamennyi rétegének többségi szavazatait begyűjtötte, lehetetlen feladatokat rótt az Orbán kormányra. Választóinak igénye volt arra, hogy a válságot ne az ő hátrányukra, ne rajtuk keresztül oldja meg, hanem találjon olyan megoldást, amivel javítható a helyzetük.

A biztonság elemi erejű emberi igény. Amióta világ a világ, az ember mindenekelőtt biztonságban szeretne élni. A biztonságigény együtt nő a védelemre szoruló közös és egyéni anyagi és kulturális javak tömegével, vagyis a civilizációval. Nem csoda, hiszen csakugyan minden javunk − életünk, környezetünk, szabadságunk, testi és lelki épségünk, lakásunk, vagyontárgyaink, megtakarításaink, munkahelyünk, nyugdíjunk − szüntelenül veszélyben forog.

Azt mondják, hogy vége a multikulturalizmusnak. Vége, ne tovább! De hát mit jelent ez a hosszú szó? Kik azok a multikulturalisták, és mit akarnak – vagy hát mit akartak?

„Cicero is (Octavianus) Caesart támogatta Antonius iránti gyűlöletében. Brutus emiatt szigorúan megrótta, s azt írta neki, hogy Cicerónak nem a zsarnokok ellen van kifogása, hanem csak attól a zsarnoktól fél, aki őt gyűlöli, s politikájával az emberségesebbnek látszó szolgaságot segíti elő, amikor leveleiben és beszédeiben Caesart derék embernek nevezi. 'Őseink – mondta Brutus – nem tűrték a jóságos kényurakat sem'” – írta Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban. Majd értően hozzáteszi: „Brutus a zsarnokságot utálta, Cassius pedig a zsarnokot gyűlölte.”

Az erkölcs nem az izgága hatalmat szolgálja, hanem a stabilitást, kaotikusan törvénykező időszakokban az erkölcsös viselkedés visszaszorul, és az ima itt már nem segít. Idősebb polgárok emlékeznek még, hallották a papájuktól, hogy azokban a „régi időkben” az emberek erkölcsösek voltak, sokszor írott szerződések se léteztek, csak egy kézszorítás, kimondott szó. És a szóbeli egyezségeket jobban megtartották, mint ma a törvényeket. Régi szép idők...

„Mi lesz a sorsunk, Tanár Úr?” Nem tesznek akárkinek fel ilyen kérdést. Amikor a kolozsvári egyetem egyik székelyföldi diákja ezt kérdezte Lengyel Lászlótól, nem egyszerűen kíváncsi volt, hanem bizalommal teli: olyan valakit kérdez, aki mer és tud válaszolni.

A nemzetközi elemzők a legújabb magyar fejleményeket egy általános európai, sőt világhullám részeként kezelik. Európában újnacionalista, populista, antiliberális és antimodernizációs hullámok csapkodnak – a magyar változások ebbe illeszkednek bele. És mivel e hullám, először a 2004–2005-ös „színes forradalmakkal” és a Kaczynski fivérek lengyel szuverenitási mozgalmával, majd Fico szociálpopulista kísérletével tarajozott végig, többé-kevésbé tudottak és elemzettek az okok, amelyek ilyen neonacionalista és szociálpopulista kormányzati/ellenzéki magatartásokhoz vezetnek.

A polinéziai törzs vezérének − mint etnográfusok feljegyzéseiből tudjuk −, elég egy tárgyat valamelyik testrészének nevével megneveznie, hogy ezzel annak urává váljon és halált hordozó energiával töltse meg.

Némelyek csodálattal, mások enyhe rémülettel állják körül a bűvészt, aki végre elkezdte a nyulakat kihuzigálni a kalapjából. Végül is minden politikus bűvészkedik. Választás előtt mindent elfedő színes leplek, varázsszavak, elegáns játék a pálcával, utána ugrik a nyúl. Tudtuk, tudjuk, hogy ez a fajta népszerű mágia a javak elosztásáról szól. A haza javait osztják persze, ezért is kell annyit a hazáról beszélni.

Sokszor kapnak hangot mostanában politikai okokból eredő félelmek a kormányhatalom megfélemlítőnek tetsző aktusai miatt. Ezek egy része verbális fenyegetés, mint például a választások következtében pozíciót vesztett politikusok elszámoltatás címen történő személyes fenyegetése, a bűnfeltárásra kinevezett kormánybiztosok időnkénti, feljelentésként megfogalmazódó nyilatkozatai és hasonlók.

Kérded, barátom, hová tűnt az a Magyarország, amelyről példát vettetek? Szomorúan jegyzed meg dunaszerdahelyi, kolozsvári, újvidéki magyarként, hogy ’82-ben vagy ’95-ben magyarnak lenni jó volt, ha az ember Pestre, Kecskemétre vagy Etyekre gondolt, ma szégyen. S hallom a sajnálat mázával leöntött káröröm hangsúlyát a szlovák, a román, a szerb, a lengyel vagy a cseh mondatokban: igen, igen, valaha, egykor, de mi maradt mindebből.

A modern állam manapság három alapvető feladatot lát el. Először is: a javak újraelosztásának központja, amelyben az állam urai, vagyis a hatalom gyakorlói meghatározzák az újraelosztás szükséges és elégséges mértékét, alapelveit és arányait: mely társadalmi csoportokhoz, illetve milyen „piacosíthatatlan” vagy „nem piacosítandó” közösségi szolgáltatásokra − magát az államot mint a szolgáltatások eltartandó szolgáltatóját is beleértve − milyen mértékben csoportosítanak át javakat, eszközöket, erőforrásokat a magánszférából.

Az evolúció sok mindennel felruházta reményteljes gyermekét, az embert. Remek új tulajdonságokkal: közösségi érzéssel, vezetők iránti tisztelettel és elfogadókészséggel, szociális tanulóképességgel, együttműködési hajlammal, nyelvvel, szabálykövető képességgel, a hit lehetőségével és varázsával, hogy csak a legfontosabbakat emeljem ki e bőségszaruból, ami az embert az állatoktól megkülönbözteti.

Milorad Merzluft hiába várta újvidéki lakásában, hogy kopogtassanak a kisebbségi választói névjegyzéket készítő aktivisták. Közben azt fontolgatta, ha netán feltűnnek, akkor melyikre iratkozzon fel. A németre vagy a magyarra? Vagy esetleg legyen szerb?