Az ifjúság helyes nevelését és az egész közoktatásügynek intézését a józan erkölcsű népek mindenkoron olyan nagy fontosságúnak tekintették, hogy benne látták országaik legfőbb sarokkövét és az általános jólét alapját – a magyarországi oktatásügy első átfogó szabályozása, az 1777-es Ratio Educationis kezdődik ezzel a mondattal.

Fekszik. Maga elé néz a sötétben. Tűzoltó. Harminchét éves, és majdnem megbénult egy ostoba balesetben. Eddig 91 ezret kapott kézhez. Két gyerek. Bölcsődei gondozó feleség, 84 ezerrel. Most mi lesz? Nincs semmink. Rokkantnak nem lehet menni – ezek nem hagyják. A tűzoltókat is megvetik – ezek. A rokkant tűzoltó rosszabb a cigánynál. Az ember nem ember – ezeknek. Hajnali négykor ezek nyugodtan alszanak. Csak mi nem alszunk. Nekem persze könnyű. Öreg vagyok, ezek békén hagynak. Az ápolónőt ezek cseszegethetik – ő megy. Az orvosom öreg, ezek le se szarják, az alorvost ezek norvégra tanítják. Senki se olvas újságot. Senki se néz híreket. Senki nem beszél a politikáról. Csak mi vagyunk itt. És valahol kint, ki tudja, hol, ezek.

Kísértet járja be Európát, a kaszárnyakapitalizmus kísértete. A szociális piacgazdaságra épülő demokratikus kapitalizmus jóléti modellje eredetileg a nyugat-európai szociáldemokrácia válasza volt a kelet-európai államszocializmus kihívására. Mert egykoron ilyen kihívás is létezett!

Belgrádi rendezvényen léptem fel, ahol újra találkoztam a város egyik neves orvosával, akit pár évvel ezelőtt egy magyarországi fotóművész ottani kiállításán ismertem meg. Időközben nyilatkozott a belgrádi televíziónak abból az alkalomból, hogy orvostudományi munkásságáért nagy nemzetközi elismerésben részesült. A tévének adott interjúját hallgatva észrevettem, hogy magyar akcentussal ejti ki a szerb szavakat. Nincs ebben semmi különös, a magyar akcentus kísért bennünket, mint az árnyék.

Alig egy év telt el a súlyos választási vereség óta, a Fidesz több mint 52 százalékot kapott, és már ébredezik a baloldal is. „Nagyjából minden úgy van, ahogyan volt, ilyen szörnyű helyzetben nem is kéne rajta változtatni, fő az összetartás, most aztán igazán” – mondogatják. Egyébként meg mindennek Gyurcsány az oka!

„A politikai rendszernek feltétlenül meg kell védenie a társadalmat azoktól, akik túl sok dologban biztosak.” Pawel Jasienica, lengyel szerző sorai ezek, amelyeket halála előtt, az 1960-as évek végén írt. Mondandóját kora és hazája problémáiról – tekintettel akkori körülményeire – áthelyezte a francia forradalom idejére. Magyarul mindez a rendszerváltozás idején jelent meg Elmélkedések a polgárháborúról címmel, 1989-ben. Régen tehát, még a múlt században.

1985 júniusában, a monori kempingben gyűlésező ellenzékiek mindaddig békésen beszélgettek, amíg föl nem merült a cigánykérdés. Ordítozni kezdtek a felhevült értelmiségiek között: hogyan kezeljük a cigánykérdést? Én már akkor is azt gondoltam, hogy a megoldás az amerikai feketék kérdéséhez hasonlít legjobban.

Innen, Dunaszerdahelyről kérdezem, vajon befuccsolna az egységes magyar szellem, ha Felvidék helyett Szlovákiának hívnák SZlovákiát?

Az ember úgy van megalkotva, hogy amije már van, kevesebbre becsüli annál, amije még nincsen. Ami az övé, amihez bármikor hozzáférhet, ami körülveszi, ami mindennapi életének szerves részévé vált, kevesebbet ér a szemében, mint ami nem az övé, hozzáférhetetlen vagy csak ritkán van része benne.

Különös jelenség, amikor egy politikai csoportosulás nem hajlandó megkülönböztetni a valóságot a saját kommunikációs stratégiájától és ezzel nemcsak a társadalomban kelt zavart, hanem a saját hosszú távú érdekeit is sérti.

Henry David Thoreau különös ember volt. 1845 tavaszán például kölcsönvett egy fejszét, s egy kalyibát épített magának az erdőben – ahogy erről Walden című esszénaplójában beszámol –, ahol aztán két éven keresztül remeteként élt együtt a madarakkal és szemlélte a levelek zöldellését és hervadását.

Kísértet járja be a Magyarországot – az alkotmányozás kísértete. Ezzel vezeti be hétvégi mellékletünkben írását Lengyel László. Aki szerint "az alkotmány szelleme ott lopózkodik éjszakánként a parlamenti folyosón. Ijesztget."

Eredetileg kizárólag a fociról akartam írni. A magyarról és a szlovákról. Meg arról, hogy éppen tíz éve tanácsoltak el a lasztitól. Addig mindkét válogatottnak szurkoltam, mindkét bajnokságot követtem. Egymáséi voltunk. Bundázások, nagyzolások, erőszak, politikai kotnyeleskedések dacára.

Minden alkotmány − földre szállt csoda, ha persze ma már nem is vallási, hanem csak politikai értelemben. Ismeretes, hogy egykoron az emberek számára követendő normákat, parancsokat és tilalmakat tartalmazó törvénykönyvek az égből hullottak alá isteni adományként (Tóra, Korán). Ma a politikai égből hullanak alá az efféle adományok, de ezt az eget nem Isten, hanem a szuverén politikai közösség − a nép − tartja. Már ameddig képes tartani.

Tudom én, hogy a szimbólumok fontosak a társadalom életében, legfőképpen akkor, ha világos, mindenki által elfogadott komplex fogalmakat képviselnek. Mindenki alatt persze nem a szavazók ötvenhárom százalékát, hanem a felnőtt lakosság legalább nyolcvan-kilencven százalékát kéne érteni. Ügyes politikus az, aki ezt a többséget egy döntő ügyben, mint most az alkotmányozás, meg tudja szerezni.

Mivel már több helyen elismeréssel említették a Tárki legutóbbi Társadalmi riportját, én is elolvastam, és sokat tanultam belőle. Vége-hossza nincs a sok hasznos információnak, és többek között a társadalmi kohézió elemeiről, a bizalom, az igazságosság hazai felfogásáról is készült egy tanulmány: arról, hogy milyenek a magyarok.

Az európai peremországok 2008–2011-es válságai sikertörténeteket zártak le. Írország bejutott a centrumba, Spanyolország jelentős gazdasági és politikai hatalommá vált, Portugália és Görögország megkapaszkodtak az euróövezet szélén, Szlovénia, Szlovákia és Észtország nemcsak az Európai Unióba, de az euróövezetbe is beverekedték magukat. Lengyelország a németek és a franciák stratégiai partnerévé nőtte ki magát. Románia és Bulgária az utolsó pillanatban felugrottak a mozgó európai vonatra.

A kontroll a politikai uralom elengedhetetlen része. Aki politikai értelemben kontroll alatt tart valamit, az uralkodik fölötte. Az önkontroll hiánya még a köznyelvben is azt jelenti, hogy valaki nem képes uralkodni magán. Önkontroll és önuralom − szinonimák. Kontroll nélkül nincs hatalom, hatalom nélkül nincs kontroll. Ellenőrizni és ellenőrizve lenni − erre épül minden hierarchikus hatalom, csúcsán a végső kontroll birtokosával, a Világellenőrrel, vagy legalábbis valakivel, aki annak képzeli magát.

A rend az nagyon különös és összetett fogalom. Az én szobámban például nagy rend van, mert a különböző irat-, könyv- és CD-, valamint cédulakupacokba nem összevissza kerülnek az odatartozó dolgok, hanem hosszas, több másodpercig tartó megfontolás után.