„Sosem tudom, hogy amikor a politikusok józan vita helyett papagáj módjára ismételgetik saját megmerevedett álláspontjukat, azért viselkednek-e így, mert tudatosan el akarják kerülni az érdemi vitát, vagy azért, mert nem rendelkeznek a szükséges információkkal és szellemi képességekkel. Gyakran megérzem viszont rajtuk azt a megnövekedett izgalmi szintet, élénkséget, amit abból nyernek, hogy változatlan érveik agresszív szajkózásával erős akaratúnak mutatják magukat. Ami a nyelvi durvaságot illeti, az – mintha ragályos lenne – lassan általánossá válik.”

A válságban elválik egymástól a nemzeti hitelesség és a nemzetközi bizalom. Nemzetek között, nemzetek felett azoknak van hitelük, akik tartják magukat bizonyos nemzetközi szabályokhoz, sztenderdekhez, illetve rugalmasan alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez.

A káoszokrácia − vagyis a káoszuralom − fogalmának nem sok köze van a matematikai káosz elmélethez vagy káosztudományhoz, sem e matematikai káoszfogalom történelmi és gazdasági folyamatokra való alkalmazásához.

Se szeri, se száma a válságról szóló cikkeknek, tanulmányoknak, ám arról alig esik szó, hogy mindez miként reflektálódik a nemzeti kisebbségek életében. Éppen ezért elgondolkodtató a Népszabadság tudósítása arról, hogy a finn jobboldali nemzeti populista párt, az Igaz Finnek parlamenti képviselője, Teuvo Hakkarainen azzal a javaslattal állt elő, hogy a melegeket a svéd kisebbség lakta Aland-szigetekre kéne telepíteni.

Mármint az a mesebeli kék madár, amit – mint a boldogságot – hiába űzünk. Se szeri, se száma azoknak az ötleteknek és próbálkozásoknak, amelyek a vitákat, konfliktusokat és az egyezkedéseket – vagy ha úgy tetszik, a viszályokat, ellenséges gyűlölködéseket, undorító kompromisszumokat – egy-egy megváltónak látszó ötlettel kiiktatnák egy ország irányításából. Úgy stabilizálnák a politikát, hogy kivonnák belőle, ami lényege.

Ha az ellenséged sérteget – idézte De Gaulle tábornok Malrauxnak az arab mondást –, ülj csak le az ajtód küszöbére: látni fogod, hogy arra hozzák a holtestét. Az Orbán-kormány minden társadalmi csoportot megsértett. És most ülünk az ajtónk küszöbén. Várunk.

Ha körülnéz az ember a mai világban, mindenhol csak kínos, megoldandó problémákat lát. Itthon, Európában, a világban. Pénzügyi válság, adósságcsapda, recesszió. Nekem úgy tűnik, a problémák valamiképpen összefüggnek, különösen ha nemcsak közgazdasági vagy politikai szempontok alapján közelítünk hozzájuk, hanem valamiféle lazább, humánetológiai ihletésű rendszerszemlélettel.

Egy orosz ellenzéki tüntetésről készült fotón transzparens emelkedik a magasba: rajta Oroszország birodalmi címerállata, a − bizánci eredetű, de attól kissé eltérően szárnyait nem leengedő, hanem felemelő − kétfejű sas Putyin és Medvegyev arcával néz kétfelé.

A horvát újságok tele vannak a volt kormányfő, Ivo Sanader elleni korrupciós vádakkal és a jelenlegi kormánypárt, a nemzeti irányultságú HDZ (Horvát Demokratikus Közössége) fekete alapjairól szóló jelentésekkel, s mindez alapvetően befolyásolja a közeljövőben megtartandó horvát parlamenti választásokat.

A hogy tüzet adtam neki, két kézzel emelte a szájához a cigarettát, mert a kezei össze voltak bilincselve. Az őr engedélyezte, hogy rágyújtson. Görnyedten állt. Eszembe jutott ott akkor a régi jelenet, amikor az ügyeletes tiszt az éjszakai ellenőrzésen a pokróc alól kilógó derékszíja végével megemelte.

„Nem értem, minek üti a döglött lovat, nem fog attól vágtatni” – mondja a benzinkutas. „Ha egyszer, szerinte, tíz évig válság lesz, akkor mi a fenének erősködik?” „Attól, mert nekik, a bankoknak rossz, nekem még nem lesz jobb.” Ennyi rövid kommentárja a miniszterelnök beszédéről.

Nincs börtön, amelyből nehezebb a szabadulás, mint a hatalom börtönéből. Nem arról a börtönről beszélek, amely a szó legtágabb értelmében vett legitim hatalomgyakorlás büntetőpolitikai eszköze, hanem a hatalomról mint börtönről, mint a fogvatartás és elzárás helyéről, ahová maga a hatalom embere zárja be magát. Minél osztatlanabb, minél korláttalanabb a hatalom, annál vastagabbak e börtön falai, annál kevésbé lehet normális úton − a hatalomban letöltött „büntetési idő” leteltével − szabadulni belőle.

Nagy a korrupció? –Meg kell fékezni. – Túl korai a nyugdíjazás időpontja? – Fel kell emelni. – Sok felesleges ember van a közrádiónál és tévénél? – Jó néhányuktól meg kell válni. – Túl nagy az ország adóssága? – Csökkenteni kell. – Kevés a munkahely? – Növelni kell a számukat stb. stb. Az itt csak kiragadott problémákra a Fidesz-kormány is rákérdez – és intézkedve válaszol.

Senki által se vezetett világban élünk. Nincs kollektív gazdasági biztonság a globalizált világban. Nouriel Roubini és Ian Bremmer szerint ez nem a G20 világa, mert az országok érdekei széttartóak. De nem is az Amerika–Kína kettősé, mert „Pekingnek nem érdeke, hogy magára vállalja a nemzetközi vezetés terheit”.

A szuverén nemzeti sportállamban egyetlen stratégiai ágazat létezik: a sport; egyetlen alaptörvény: a sporttörvény; a nagy nemzeti célok pedig sportcélokként körvonalazódnak és csapatgyőzelmekben valósulnak meg: az uniós bajnokságon két vállra kell fektetni a pénzügyi válságot, vereséget kell mérni az eladósodásra, le kell mosni a pályáról a költségvetési hiányt. Az uniós csapatok között jelenleg a megújult Kárpát-medence vezeti a harcot és a cseh Érchegység felel neki.