Az Időjós. Rendező: Gore Verbinski, forgalmazza: UIP Dunafilm

"Azt mondd meg nekem, mi értelme van ennek az egész kortárs zenének? Hallgatni nehéz, csinálni még nehezebb, mire való akkor ez a sok marhaság?" Mit válaszolhat erre az ember? A vállát vonogatja.

Fura, de csak a film végén kapcsoltam, amikor már majdnem mindennek vége, és amikor kiderül, hogy a szerelem lényege az emlék.

A 2. sorszámot viselő filmekről nagyobb kockázat nélkül meg lehet mondani, hogy "de legalább jobb, mint a 3. rész", de a második Üvegtigris ennél trükkösebb. Mintha hozzáforgatták volna a harmadik, negyedik, ötödik epizódot is, olyan nehezen telik el a másfél óra.

Fogalmam sincs, miért maradtam Jean-Efflam Bavouzet zeneakadémia-beli hangversenyének második részére is ott. Súlyos inzultus volt a hangverseny eleje, Beethoven Hammerklavier szonátája, amit csak akkor illik előadni, ha a zongoristának nyomós oka van rá.

Nem nagyon eredeti észrevétel, de azért kimondom: a magyar film rettenetesen hasonlít a magyar futballra. Értelmetlen, fölösleges, pénzpocsékolás, amit csak tehetetlenség tart életben, meg a közönség értelmetlen reménykedése. Ha fölszántják és bevetik a pályákat, soha nem születik meg az új Albert Flórián. Ha abbahagyják a filmgyártást, nem jön el az új Huszárik Zoltán. Bár egyelőre se Albert, se Huszárik körvonalait nem lehet látni.

Igazából nem kisasszony, hanem aszszony Diana Krall, Elvis Costello felesége, és talán ez az egyik legkellemetlenebb ma benne: az éneklése mostanra már teljesen olyan, mint Elvis Costellóé, jellegzetes fáradt nyöszörgés, hagyjatok már békében alapon. Amit azelőtt mondtak róla, hogy mézben oldott whisky, de lehet, hogy fordítva, abból ma már csak a whisky igaz.

Aki érti, érti (szerintem kevesen), aki nem, annak viszont nem érdemes elmagyarázni, hogy miért az a film címe: Nesze neked, Pete Tong.

Kicsit mintha el lenne kanászodva a Fesztiválzenekar. Haydn-Mozart-sorozatuk legutóbbi hangversenyén nem pont azt a vonóshangzást kaptuk tőlük, amihez hozzászoktattak, a hegedűsök mintha löttyedtebben húzták volna, az indítások sem voltak annyira együtt, az eljátszott műveket kidolgozták, de nem polírozták, maradt egy kis esetlegesség a zenélésben. Ami természetesen csak akkor baj, ha valami mással is gond van.

Csak azért mondom ezt, mert minden okunk megvan arra, hogy szeressük a Danubia Zenekar Dohnányi lemezét, és... - egyelőre maradjon befejezetlen a mondat. A zenekar jelenleg az életéért küzd, és nem kegyelmet kér, hanem bizonyítja az élethez való jogát. Szépen muzsikál a vonóskar, a szólóhoz jutó zenekari tagok mind nagyszerű zenészek, az oboista, a klarinétos, az első csellista joggal lehet büszke magára, ha ezt a lemezt hallgatja. Héja Domonkos zenekara mintha az előző lemezük óta is fejlődött volna, nincs viszonylag, és nincs ahhoz képest; első osztályúan játszanak. De mit?

Susogva, halkan, hangosabban mindenki a csalódásról beszél.

Valahányszor elmesélték, hogy Esa-Pekka Salonen nemzetközi karrierje 1983-ban egy beugrással kezdődött, amikor a Philharmonia Orchestra élén Mahler 3. szimfóniáját vezényelte, csak somolyogni kellett. Ugyan, ugyan. Lehetetlen. Egy beugrással nem kezdődik semmi, odaáll egy másik hadonászó, a zenekar játssza, amit kell, és szerencsés esetben gond nélkül végigevickélnek a művön. A többi a menedzserek és a média munkája.

Kicsi a program, de erős. Rost Andrea kétszer három áriát ígért a Zeneakadémia javára, ami úgy ránézésre nem tűnik soknak, de próbálná csak valaki utánacsinálni.

A klasszikus mondás szerint ha valami olyan ostobaság, hogy elmondani nem lehet, akkor eléneklik. Mundruczó Kornél Johanna című filmjét látva ebből a szempontból biztosan klasszikus.

Múlt hét végén Cecilia Bartoli-koncertet közvetített a televízió, és amikor az énekesnő bejelentette a ráadásszámot, Vivalditól az Agitata da due venti kezdetű áriát, a közönség fölhördült. A hördülés nyilván a virtuóznak szólt, aki a hosszú hangverseny legvégére tette a legnehezebb és leghúzósabb áriát, amit száz énekesnőből száz képtelen lenne így elénekelni, de állj. Ha tíz évvel ezelőtt jelentette volna be valaki ezt a művet, mit szólt volna a publikum? Nyilván üveges tekintettel mered maga elé: Vivaldi áriákat is írt, nem csak a Négy évszakot?

Volt idő, amikor az első film még sokat jelentett. Amikor ott volt a rendező félkészen, éretlenül, és várta, hogy mikor jön a perc, az ő pillanata, amikor végre megmondhatja, elmondhatja, megmutathatja.

Derűs, ősz úr. Egyszerre hangsúlyozottan polgár és fellegekben járó, Beethovennel társalkodó muzsikus. Vagy ha pontosabban kell meghatározni, akkor idemásolom a névjegyét: Komlós Péter, kétszeres Kossuth-díjas, kiváló művész, a Bartók Vonósnégyes vezetője, a Zeneakadémia tanára. És ami nincs a névjegyen: ma hetvenéves.

Jó, hát nem most jöttünk a hat-húszassal, tudjuk, hogy mit lehet várni egy Gruberova-fellépéstől, és azt el is várjuk.

Be kell valljam, Scarlett Johansson titkára egyelőre nem sikerült rájönnöm. Nyilván vannak, akik megőrülnek, ha egy fiatal nőnek mandaringerezd alakú az ajka, de az ember azt hinné, hogy a filmszínészséghez ennél több is kell.