Emlékszem még az első megdöbbenésre, amikor valaki azt mondta, hogy megy a csehszlovák filmklubba, ahol éppen Vera Chytilová filmjét fogják vetíteni. Hová és kiét?

Az ember hajlamos mindent az ördögtől valónak mondani, ami az M1-en történik, pedig nem minden. A Dal például nem. Akkor sem, ha a zsűrit éppenséggel jobban is át lehetett volna gondolni. Igazából mindegy, hiszen a végén a közönség szavazott, és arra szavazott, akit a legjobban ismert, mert már többször látta a kereskedelmi televízióban.

Itt volt egy zenekar hetvenéves énekessel. Fáy Miklós elment miatta a Papp László Sportarénába, hogy elmondhassa, mi is a Deep Purple.

Nyolcvannégy éves korában elhunyt Ferrari Violetta Jászai Mari-díjas színésznő.

2010-ben mutatták be Eötvös Péter Die Tragödie des Teufels (Az ördög tragédiája) című operáját Münchenben. Annak Lucifer volt a főszereplője. Tavaly októberben Bécsben volt az új változat (Paradicsom újratöltve) ősbemutatója, aminek középpontjában Lilith áll. A bécsi előadás szerepelt tegnap a Művészetek Palotája színpadán. Fáy Miklós megnézte.

Fáy Miklós megnézte tegnap a bemutatót a Jurányi Házban, és megírta a véleményét a HOPPart és a Neuköllner Oper közös produkciójáról

Nagy muzsikus volt, mindannyian életünk Mahler 9. szimfóniájaként fogjuk emlegetni a zeneakadémiai hangversenyt.

A kortárs magyar opera tegnap esti ősbemutatóját Fáy Miklós nem mulaszthatta el. Már le is írta, mit gondol róla. Szerinte tíz (vagy ötven?) operára jut egy remekmű.

Kínos dolog és hálátlanság a Concerto Budapest teljesítményén háborogni. Kínos, mert mindig ilyenek, hálátlanság, mert ők hozták el ismét Budapestre Jevgenyij Koroljovot. De azért meg kell lennie: valami egészen szörnyűséges, ahogy ez a zenekar szól. Mintha krokodilcsipeszt helyeznének az ember mellbimbójára és fülcimpájára, és minden vonómozdulat elektromos áramot gerjeszt, amit egyenesen a kényes helyekbe futtatnak.

Ennyi maradt az őszből, télből, hogy az M1-en egyszerűen elfogytak a karakteres műsorok, a köz optimista szolgái nemigen készítenek olyan műsort, amely rendszeresen látható, nézhető, sőt nézett és még meg is jegyezhető.

Egészséges és szép gondolatokkal teli A képzelt beteg, de akkor miért ilyen kíméletlenül unalmas?! – Az Örkény Színház szombat este mutatta be Moliere klasszikusát. A premieren Fáy Miklós is jelen volt.

A tapsrendig kellett várni a Bob herceg tegnap esti szegedi bemutatóján az egyetlen megrendítő pillanatra, amikor a rendező, Ács János is megjelent, hogy fogadja a közönség tapsát, a néző meg csak nézett: ez tényleg ő. Tényleg Ács János. Hogy miként került ide és így, azon most igyekszem nem gondolkodni, vagy egyáltalán nem is gondolni rá. De meg vagyok rendülve.

Harmadszor kezdi az évadot a Metropolitan Opera Anna Netrebkóval, aki mosolyogva szúr ki ellenségeivel, mert évről évre jobb. És végre az Anyegin. Mondhatjuk okosan, hogy az Isten is Tatjánának teremtette, és aki nem követte szorosan az énekesnő pályáját, nyilván arra gondol, hogy Netrebko már túl van a szerepen, amikor még varázslatosan karcsú nádszálkisasszony volt, nyilván megőrjített minden magát Anyeginnak képzelő férfiút Szentpéterváron.

Kard ki kard, mondta Speier Dávid, foglalkozására nézve magyar szöveg, ha ők szórakoznak a címmel: R.I.P.D. és egyszerre utalnak a nyugodj békében rövidítésre meg a rendőrkapitányságra, no és mindehhez még persze az M.I.B.-re, a Men In Blackre, akkor magyarul tovább buktatja őket.

Csak azt nem tudom eldönteni, hogy egy ilyen merítkezés a biztonságos, bársonyüléses filmszínházban vajon micsoda. Találkozás az élettel, amitől megkíméljük magunkat, amikor koncert, színház, mozi után magunkra zárjuk a bejárati ajtót, és édes álomba szenderedünk, vagy csak az édes álomnak egy kegyetlen, dohányfüstös, pofozkodós változata, nem kell félni tőle?

Lassan kezdi az ember kiismerni magát a Jakobi László rendezte A zongora sorozatban. Vannak a megbízható, visszatérő emberek, akiket alig győzünk kivárni, hogy legközelebb újra találkozhassunk, és vannak a próbálkozások, évenként egy vagy kettő, akiről a világban beszélnek, akik futnak, akiknek még vannak lemezei, akiket akkor is jó megnézni, ha esetleg csak egyszeri az alkalom.

Rob Reiner valaha olyan filmeket rendezett, mint a Harry és Sally, vagy a Bakancslista. Utóbbiban volt szépség, tehetség meg persze érzelgősség és giccs is, de a vásznon nem kell félni egyiktől sem. Abból a filmből csak Morgan Freeman maradt a Monte Wildhorn csodálatos nyarára, és mindösszesen kevésnek bizonyul. Tudom, hogy nem nagy bölcsesség, és a mindenkiben persze belefoglaltatik a kedves olvasó kedvenc kritikusa is, de a tanulság sajnos túlságosan is kézenfekvő.

Rostock, 15 óra 5 perc. Aki ismeri a Dániába induló komp menetrendjét, együtt érez velem. Öt perce ment el az előző, majdnem két órát kell várni a következőre, és nincs itt mit csinálni.