Eszmés és eszméletlen
Kolbászból van a kerítés a Metropolitanben, és mégsem mennek vele semmire. A Don Carlost közvetítették szombaton, tökéletes ámulatban, bomba szereposztásban, és nemcsak nagy nevekkel, hanem valóban nagy énekesekkel. Roberto Alagna szinte tökéletes címszereplő, izgatott, ragyogó, egzaltált, és nagy derültséget keltett, amikor ária közben keze fejébe törölte az orrát. Feruccio Furlanetto Fülöp király-alakítását itt is láthattuk, és amikor a szünetben vele készítették az interjút, a mi közönségünk is átélhette azt, amiben nekem a telefoninterjú alatt volt részem: fantasztikus, ahogy énekel, de ahogy beszél, az valósággal emberfölötti, mintha sötétzöld bársonyt hömpölygetnének. Volt még egy Marina Poplavszkaja, akinek egyáltalán nem szépek a magasságai, és ez egyáltalán nem számít, olyan erős és tiszta a színpadi jelenléte, hogy azt látjuk, akit látnunk kell, Erzsébetet, aki nem és nem és nem veszíti el a fejét, akit szét is téphetnének az érzelmei, ha nem lenne még az érzelmeinél is erősebb.