Agyleszívó szakmázós maraton után – konferenciaszezon van, az internet immár hétköznapjaink része lett, nem messze az idő, amikor a hűtőszekrényünk föllép az információs szupersztrádára és letölti magának a pármai sonkát – esik be az ember éjjel a Tescóba, hogy akkor tisztítószerek, föl van cetlire írva. Semmit nem gyűlölök annyira, mint a tisztítószereket. Nem, nem a katonaság miatt, Lentit is megúsztam egyetlen ultrázással.

Csak ebben az alkotmányozósdiban egyedül van annyi kakaó, hogy egy közép-afrikai ország megélne belőle.

2004-ben, néhány hónappal azután, hogy Váncsa István első szakácskönyve (Ezeregy recept; Vince Kiadó, 2003) megjelent, életnagyságú bronzszobrot javasoltam állítani a szerzőnek. Most elolvastam a másodikat (Lakoma; Vince Kiadó, 2010), és sokkal nagyobb szobrot javaslok, vagy inkább obeliszket. Piramist. Diadalívet.

Szezonja van a gazdasági álpatriotizmusnak, vírusvideó kering, klub szerveződik, megy a hungarikumozás, igazi magyar ízek, kiváló magyar termékek sorjáznak a polcokon nemzetiszín szalagokkal pántlikázva.

A politikusnak (illetve ennek az igen elterjedt alfajának) legmeghatározóbb (és a társadalom számára legkellemetlenebb) tulajdonsága, hogy a szabályozásban látja élete értelmét.

Péntekütt Madridutt prioritásismertetett az emberek tévétornásza, odamondván váteszileg az odamondottat: tíz országban kopírozzák a válságadókat, és fogják még, meglásd, a médiatörvényt is, mert rendet köll tenni a médiában, rendet bizony, legelsősorban pedig emberiméltóság- és kiskorúvédelmileg. (Az eset csak azért nem váltotta ki a tőle elvárható széles körű visszhangot, mert a hétvége tragikus fordulatot vett.)

Szeretnék megnyugtatni mindenkit: a sajtószabadság egyáltalán nincsen veszélyben Magyarországon. Az általános épelméjűség annál inkább.

Halakról lesz szó mostan. Érzékeny, veszélyes téma, jobb vigyázni az ilyesmivel, ebben a kiélezett helyzetben még aztán megsértünk valami érzékenységet, mondjuk, a sügérfélék családját, aztán megy a följelentés.

Kiderült végre, hogy nem Schmitt Pál volt annyira hülye, mint amennyire, nagy kő esett le a szívemről, remélem, szétrúgják a seggét annak a kis kreténnek, aki a magyar nyelvet akarta megvédeni az alkotmányban, irtó kínos helyzetbe hozott egy tisztességben megőszült párbajtőrözőt.

Lapzártakor már megint, sőt még mindig úgy áll a helyzet, erre világítanak rá újra és újra a politikai élet prominenseinek tettei, hogy széles e világon a legeslegjobb dolga a magyar EMBERNEK van. Sőt megkockáztatom: KISEMBER-NEK.

Végre mindenkinek igaza van: a kommunistának és az antikommunistának, a rendpártinak és az anarchistának.

Értelmessé válik végre kedvenc szavam, tisztességben meggárgyult utazási irodások és légi közlekedtetők eddig féllegális kifejezése: a desztináció.

Valahol az ideg-összeroppanás és a IX. kerület határán araszolok gyönyörű, esős szombat délben, amikor a kutyának sem volna szabad úton lennie, de mégis dugó van, üvöltözök a rádióval, nem igaz, lezárták, megint lezárták, próbáltam menekülni északra, délre, bevetettem minden helyismeretet, térképet és navigációt, esélyem sem volt, végre kiérek a Petőfi hídra, az üres, eső áztatta rakpartokon kilométereken át senki, de egy lélek sem, valahol a távolban, legalább kéthídnyira tőlem egy hangyanagyságú ember csoszog: triatlonozik éppen.

Itt szimpla hülyeség, néhány elguruló gyógyszer már nem magyarázat, kell lennie valami megmagyarázhatatlan, misztikus elemnek a rendszerben, mondjuk egy titokzatos elmebetegségben szenvedő városházi kulcstisztviselőnek, egy dugófüggőnek, aki nem bírja ki a hétvégét sem hosszú autósorok látványa nélkül.

Miközben a vendégek hallgatják a nemzet jövőjét meghatározó gondolatokat, az elnök hagymát pucol, szalonnát pirít, szeletel, dinsztel.

A duci csíkos tízes, Isten 165 centis kis keze minden idők egyik legnagyobb futballistája volt. Földöntúli tehetség a gyöpön, de a pályán kívül, hogy is mondjuk, esendő és meglehetősen egyszerű észjárású fiú.