A szovjet birodalom összeomlását követően sokan éltünk abban az illúzióban, hogy a kommunista diktatúrákat nyugati liberális demokráciák váltják fel. S bár nem tűnt zökkenőmentesnek az út, mégis konszenzus uralkodott abban, hogy egy progresszív lineáris fejlődési folyamatnak vagyunk a részesei. A liberális demokráciák normáitól való eltérések inkább gyermekbetegségeknek tűntek, nem felnőttkori személyiségjegyeknek. A devianciák krónikus tünetei ugyanakkor arra késztették az elemzőket, hogy leíró nyelvi kísérleteikben valamilyen formában a liberális demokrácia–autokrácia tengely mentén próbálják értelmezni az egyes posztkommunista államok politikai folyamatait, s bemutatni e rendszereket, melyek megakadtak, esetleg visszafordultak ezen az úton.

Magyarországot nem csupán globális pénzügyi válság sújtja. Lassan egy évtizede vergődünk önmagunk túszaiként, a politikai rivális teljes megsemmisítésére törekvő populizmus csapdájában. Ez a csapdahelyzet könnyen leírható: Magyarországon nyolcmillió szavazásra jogosult állampolgár van, de alig több mint két és fél millióan fizetnek személyi jövedelemadót. Az utolsó három országgyűlési választás fő kérdése valójában az volt, hogy a nagy pártok mekkora részesedést ígérnek az adófizetők pénzéből az adót nem fizetőknek. A két győzelemre esélyes erő, a Fidesz és az MSZP egyaránt populista, nyíltan osztogató, rejtve fosztogató retorikát használt, és nagyrészt ilyen politikát is folytatott.

Elhunyt Liskó Ilona, a magyar oktatásszociológia kiemelkedő személyisége.

A felsőoktatási reform egyik fontos eleme volt a tandíj bevezetése. Azt reméltük, így jelentős magánforrás érkezik az intézményekbe, tudatosabbá válik a pályaválasztás, és a hallgatók - hozzájárulva a képzés költségeihez - fogyasztóként jelennek meg, s ezzel elősegítik, hogy a képzés jobb minőségű legyen. A népszavazás megszüntette ezt a lehetőséget, s csak a kevésbé hatékony eszközök maradtak meg.

Mottó: "[...] a Bizottság továbbra is aggodalomra okot adónak értékeli a nők töretlenül alacsony arányú részvételét a politikában és a közéletben, valamint a döntéshozatali pozíciókban, ideértve az Országgyűlést, a minisztériumokat és a helyi önkormányzatokat, valamint a diplomáciai testületeket is. [...] A Bizottság bátorítja a tagállamot, hogy haladéktalanul fogadja el és alkalmazza a tervezett 50 százalékos női-férfi kvótát a választási listákon helyi és országos szinten egyaránt." Az ENSZ CEDAW Bizottsága (Committee on the Elimination of Discrimination against Women), a nők elleni diszkrimináció valamennyi formájának leküzdését szolgáló egyezmény betartását ellenőrző testülete - 2007. augusztus 10.

A félelem régi. Itt vannak a kapuk előtt. Beengedjük őket? Ha nem, vajon ránk törik a kapukat? Ha nem törik ránk, miért engednénk be őket? Így csak a miénk az ország, a hatalom és a dicsőség. Mert ne kerteljünk: dicsőségről és hatalomról van szó. És eközben persze az országról.

Nem a vagonajtó csapódása, nem a csendőrök káromkodása, nem is a megkínzottak jajveszékelése. Nem ezek az első hangok. Kulturált urak: politikusok, újságírók, közgazdászok, statisztikusok választékos szavaival, gördülékeny mondataival kezdődött minden. Újságcikkekben, könyvekben, tanulmányokban leírt, politikai gyűléseken tartott beszédekben elhangzott, könnyen emészthető, minden bajra magyarázatot nyújtó gondolatmenetekkel a "káros zsidó befolyásról", a "magyar életerőt elszívó idegen parazitákról".