Albert Camus, a híres francia író, az ellenállás résztvevője gyerekkora óta tüdőbeteg volt. 1942 végén orvosi tanácsra a Loire felső folyásánál, a Lignon-fennsíkon próbált gyógyulni. Különös hely ez. Egy kálvinista enkláve élt itt, amely a hugenották elűzése után is századokig fennmaradt.

Talán nincsenek is ilyen határok, vélik egyesek, mert ahol csoportosan élnek magyarok, ott valamiképp magyar társadalom van. Így mintha a magyar társadalom jóval terjedelmesebb lenne, mint Magyarország. A múltkoriban egy szakmai beszélgetésen az egyik résztvevő lendületesen érvelt amellett, hogy a Munkácson, Marosvásárhelyen, Újvidéken stb. élő magyarok is a magyar társadalom részei.

Pusztító viharok, szökőár, földrengés - s naponta értesülünk arról is, hogy e csapások előidézésének mi is okai vagyunk, és így némi bűntudattal egyesülünk újabb és újabb aggódásközösségekben.

Kossuth Lajos, aki valaha maga is pénzügyminiszter volt, az emigrációban szerzett tapasztalatai alapján úgy látta, hogy "ahol önkormányzati institutiók nincsenek, a parlamentarizmus nem egyéb, mint álcázott absolutismus". Ma Magyarországon parlamentáris demokrácia van - és működik a sokszor felemlegetett 3200 helyi önkormányzat is.

Nincs is ilyen szavunk! Bár lehet, hogy a szociológusok szakmai fejtegetések során, magyar beszéd közben kiejtenek valami hasonlót. De bármennyire is idétlenül hangzik és néz is ki leírva, nem biztos, hogy ez csak nyelvünk ellenálló erejét bizonyítja. De mi is lenne a jelentése, ha volna?

Aki sem szóban, sem tetteivel nem keresi a nép kegyeit, az nem lehet populista. Bokros Lajos sem pénzügyminiszterként, sem közgazdászként nem kereste-keresi a nép kegyeit. Következésül: Bokros Lajos nem populista. - Nagyjából így hangzik egy iskolás logikai következtetés.

Mindenkinek tetszik az ő pártja. Ha valaki komolyan vette és aggódott az előző kormány pártok feletti, árokbetemető, gyengécske akciózása miatt, most már megnyugodhat. Igaz, évekig a szakelemzők és tanácsaikat elfogadó politikusok azt olvasták ki a közvélemény-kutatás formájú napi hangulatjelentésekből, hogy az embereket taszítja a politikusok hangoskodó dulakodása, lökdösődése.

Már a kormányon lévő tábornak is éppen olyan jó és rátermett vezetője van, mint az ellenzéki tábornak - mondják számosan, mióta új miniszterelnöke van az országnak.

A kormányprogram megjelenése előtt hallottunk néhány markánsabb megfogalmazást. A lakosságot kiszolgáló legnagyobb bank vezetője azt nyilatkozta, hogy bankja negyvenszer hatékonyabb ma, mint évekkel ezelőtt, s a bankokat megadóztató kormánynak azt vetette a szemére, hogy az államapparátusnak csak a mérete, de nem a hatékonysága növekszik.

Az utóbbi hetek hazai eseményeiről nem lehet azt mondani, hogy állkapocsrepesztő unalmat árasztanak.

Már hónapok teltek el, hogy kiéleződött a vita a gyógyszerek áráról, de én még mindig ezen morfondírozom. Visszatetsző ugyanis, ahogy néhány egészségügyi nyomáscsoport, de különösen a gyógyszerészek érdekképviselete álságosan és minduntalan a betegek érdekeire hivatkozik.

Milyen igaza van Demján Sándornak! Egy magyar értelmiségi társaság Moszkva utcáin sétálva Budapest lehangoló állapotán borongott. Szóba került köztük Demján Sándor kiszólása a "fonnyadt értelmiségiekről". Mindenki felvidult: hát persze, ez telitalálat. Mindig van egy olyan társadalmi csoport, amelyre nagyjából jellemző, hogy mindent kritizál, saját magában is kételkedik, kétségbe vonja a nagy kezdeményezések nyilvánosan vallott célját, s okkkal-oktalanul bajt érzékelve hajlamos kétségek terjesztésére. Ezek az emberek többnyire olyan értelmiségifélék. A nagylélegzetű, iparkodó és célratörő vállalkozó sokszor nyűgnek és a kákán is csomót keresőnek érezheti a változó jövő miatt huhogókat. A huhogókat, akik miatt néha megfonnyadnak a nagy tervek.

Mit csinál a szakpolitikus? Elsősorban is megpróbál nem politikusnak látszani. A szakpolitikus szakmai részletekre vonatkozó professzionális ismereteket fogalmaz meg. Például úgy beszél a hajóépítésről mint egy ács, vagy a sarukészítésről mint egy varga. A politikai maszkabálban tanúi lehetünk így annak, hogy a pártpolitikus hogyan próbál, a szakember álarcát politikusként felöltve, észrevétlen maradni.

Régebben a hadseregben végzett bárminemű tevékenységet szolgálatnak nevezték. Ma viszont gyakran hallani katonai parancsnokok szájából a munka, munkaszervezés, munkaidő stb. szavakat a különféle katonai feladatok elvégzésével kapcsolatban. Először valamikor 1989-ben ütötte meg a fülemet ez a szóhasználat. Beszélgetésen voltam egy laktanyában, s öt óra tájt az ott lévő főtisztek sebesen öltöztek át civilbe.

Mármint a politikában. Egy tetőfedőtől más kívántatik, mint egy kísérleti fizikustól, s a tudományos megfigyeléshez is más tulajdonságok kellenek, mint egy kommandóakcióban való részvételhez. Így aztán sajátos kvalitásokat igényel, hogy valaki a politika nagyüzemében használható legyen. Hogy milyeneket is, az nem teljesen egyértelmű, és sokszor a politikusok sem erőltetik, hogy ez kiderüljön.

A Magyar Narancs éhséglázadásról beszél a februári, kelet-szlovákiai élelmiszerüzletek kirámolása kapcsán, ahol még a katonaságot is be kellett vetni a rend helyreállításáért. A Népszabadság egyik belső vezércikke ellenben csak idézőjelek között nevezi éhséglázadásnak az ottani romák megmozdulását. Nos az éhséglázadás és az "éhséglázadás" között igen nagy a különbség. Az első szó valóságos éhséget és lázadást jelent, az idézőjelbe tett pedig inkább csak az előző jelentés iránti kételyt, mintha csak látszat volna, amiről hallunk - s az idézőjel azt sugallja: nehogy már a látszatok félrevezessenek bennünket.

Papp Zsolt 1944-ben született és 1992-ben, 48 éves korában halt meg. Filozófus volt. Öt könyve jelent meg. Hiányával élünk.

Valamikor még a rendszerváltás kezdetének lázas hónapjaiban egy vidéki folyóirat körkérdést intézett többekhez: "Milyen kapitalizmust szeretne?" Bíró Zoltán, a Demokrata Fórum alapító elnöke erre csak annyit válaszolt: semmilyet! Ez ötlik fel bennem, amikor egyes minisztereink lemondó magyarázatként utalnak arra, hogy nálunk a többség nem kedveli a kapitalizmust, és amikor Dessewffy Tibor arról töpreng, hogy a kapitalizmus immár elvesztette legitimációját.

Egy minapi beszélgetésen, amely a bírói függetlenség kérdése körül forgott, valaki azt találta mondani, hogy az államszervezeten belül nálunk már valóságos függetlenségmánia észlelhető. Nemcsak a bírói ítélet kormánybefolyástól való mentességét, s ennek érdekében az egész bírói szervezet függetlenségét tartjuk fontosnak, hanem örömmel fogadjuk, hogy elszaporodtak az olyan állami intézmények, amelyek különböző mértékben, de ugyancsak függetlenek a hatalmon lévő kormánytól.

Milyen a magyar társadalom összetétele? Barátaim és kollégáim szerint nem kellene ezt a kérdést feszegetni. Különösen nem nekem, mert hogy valamikor állítólag azt mondtam: lehet, hogy a társadalomnak nincs is struktúrája.