A második világháború után a leszerelő amerikai katonák közül nyolcmilliónak az Egyesült Államok költségvetése nem egyszerűen támogatta, hanem állta a továbbtanulási költségeit. A tandíjat is, a megélhetést is. Hogy eshetett ez meg az öngondoskodás mintaállamában, Amerikában, amelyet az állampolgárairól gondoskodó állam ellenpéldájaként szokták emlegetni?

A múltkoriban azt találtam mondani, hogy reformok elindításához parlamentáris demokráciában az ellenzékkel valamilyen formában meg kell egyezni. Egy jelen lévő jeles ember erre azt mondta, hogy reformokat nem lehet konszenzussal végbevinni.

Ok, sőt okok az aggodalomra mindig vannak. Erre megtanított bennünket a XX. század. A Rothschild fivérek például az első világháború előtt még bizakodtak. Bizalmas levelezésükből kitűnik, hogy a szarajevói merénylet után még három héttel is őszintén bíztak abban, hogy a német császár megőrzi a békét, s minden befolyását latba veti majd, hogy megakadályozza a háború kitörését.

Érdeklődéssel olvasom Bokros Lajosnak még a múlt hónapban az Élet és Irodalom-ban megjelent cikkét, amely az államháztartási reformok szükségessége mellett érvel, s ezzel kapcsolatban értelmezi a közpolitika fogalmát. Tegyük hozzá, az utóbbi években sokan emlegetik ezt a szót; elterjedt, sokszor hallani. Hogy most mégis az említett cikk, "A közpolitika forradalma Magyarországon" kapcsán gondolkodom el rajta, annak csak az az oka, hogy talán jobb valamit helyhez, közfigyelmet kiváltó szerzőhöz kötni, semmint csak úgy általában elmélkedni.

"Mikor fejezi már végre be az emelkedést ez a polgárság, a föld alatti üregektől az atomkorszakig?" - kérdi Pierre Chaunu francia történész a XVII. század történetét elemezve és a történelemkönyveket kritizálva. "A pénz elvakít, a pénz polarizál, a pénz mozgósít.

Már most kérdezlek, nem veszed észre, hogy a régi és az új között ingadozó politika tarthatatlan? Gondolkodj egyszer ezen. (Vincent Van Gogh)

"Az utcán parádézóknak elment a józan esze" - hangzik az ingerült ítélet a tömeggyűlések és utcai demonstrációk láttán. "De miért ne nyilváníthatna véleményt a nép két választás között, s mért ne tehetné ezt az utcán, ha egyszer gyülekezési szabadság van?" - hangzik fel nem kevésbé ingerülten. - Ami pedig a józan észt illeti, arról tudhatni a régi, s némileg cinikus mondás szerint, hogy ez a világon a legdemokratikusabban, ergo legegyenlőbben elosztott valami, hisz' még nem jelentkezett senki, hogy neki a kelleténél kevesebb jutott volna belőle.

Brüsszelhez közel keressük a hazafelé vezető utat, a Liege-en át, kelet felé haladó autópályát. A második körre is csak valami Luik nevű városba irányító táblába botlunk. Luik se a térképünkön, se az útikönyvünkben. Aztán végre kapcsolunk, nyilván Liege flamand nevéről van szó. A nekünk közismertebb, francia városnév, azaz Liege ott, ahol mi vagyunk - Belgiumnak egy flamand része -, nem létezik.

Pereg egy film a képernyőn, de a neves főszereplő ellenére, a nagy meleg miatt is, untat a szentimentális történet. A cselekmény szempontjából mellékes ugyan, de a mesét indító információk társadalmi realitásokba való beágyazottságára mégis felfigyelek. Amerikában vagyunk. Az egyik szereplő igen gazdag, de a pénzével nem sokra megy, mert betegségét nem tudják kikúrálni; a másik szereplő azért megy tönkre, mert kórházba kerülve 60 ezer dollárral több fizetendő, mint amire a biztosítása fedezetet nyújt; a harmadik szereplőnek meg csak arra futja, hogy az ügyeletre rohanjon, ha fuldoklik a gyereke, mert még a szakorvosi diagnosztizálást sem tudná kifizetni.

Még márciusban a 2000 folyóirat szerkesztősége egy beszélgetést készített Ferge Zsuzsával a szegénységről és a szociálpolitikáról. De aztán az interjú nem jelent meg. Ferge Zsuzsa ugyanis úgy döntött, hogy a beszélgetés lapos és unalmas. Ezt meg is írta egy levélben a szerkesztőknek, akik a lap májusi számában ezt kinyomtatták.

Debreczeni József új könyve Gyurcsány Ferenc életéről szól. A szerző utalása szerint ez egy Antall Józseffel kezdődő, majd Orbán Viktorral folytatódó, a rendszerváltást követő politikai jelen nagy miniszterelnökeit méltató trilógia befejező kötete. (Néhány rosszmájú olvasó azonban már tetralógiáról beszél, s hevesen találgatják, ki lesz Debreczeni József negyedik hőse.) Gyurcsány Ferenc 1961-ben született Pápán, s most 45 évesen a Magyar Köztársaság miniszterelnöke. 453 oldalon olvashatjuk élettörténetét.

Hosszú volt az árvízi készültség. De a katasztrófákat megúsztuk. Ilyenkor mindig nagy hangsúllyal és indokoltan hallunk összefogásról, szolidaritásról, önfeláldozásról és hasonlókról. Amit az ország népe a televíziók képernyőjén látott, még a választási kampány közepette is, imponáló volt. Helikopterek, kétéltű katonai járművek, búvárok, rendőrök, tűzoltók, határőrök, önkéntesek és emberbaráti szervezetek özönölnek, és illetékeseik nyilatkoznak.

A választópolgárok feladata bevégeztetett. Most, hogy lezajlottak a választások, nincs mit tennünk, csak várni egy sikeres kormányalakításra. A kormányzásra aspiráló pártok - természetesen egymás ellenében - hosszú hónapok óta elmagyarázták nekünk az ország előtt álló teendőket, a lakosság többsége pedig kiválasztotta azt a pártot, amelyiknek most esélye van az általa látott teendők ellátására. Ezek a tennivalók a választási kampány sodrában néhány politikai szlogenbe csomósodtak, de úgy összetömörödtek, hogy összetevőik részletei már kivehetetlenek.

Hinni csak a jogállam értelmében érdemes. Abban, hogy nem személyek jó- vagy rosszindulatának, jó-rossz tudásának vagyunk végletesen kiszolgáltatva, hanem a szabadságelvű, parlamentáris demokrácia törvényei érvényesülnek. Ha pedig érvényesülnek, akkor mindig bízhatunk abban, hogy a politikai posztra kapaszkodott kellemetlen figuráktól meg is lehet szabadulni.

Nagyotmondás, ígérgetés, negatív kampány - mérgelődünk manapság, de azért elmerenghetünk a régi nagy időkön is.

Gyerekkoromban könnyedén válaszoltam volna arra, hogy milyenek a magyarok. Gyári munkások között nőttem fel abban a korban, amikor Budapesten, az utcán szembejövők közül minden harmadik valamilyen gyárban dolgozott. Tudtam, hogy mit főznek, és hogyan eszik meg. Tudtam, hogyan tisztálkodnak, szórakoznak, veszekednek, s hasonlóan belülről, mintegy résztvevő megfigyelőként, ismerhettem a falusi emberek életét is.

Egy építkezés mellett elhaladva hallom az ordítást: "Ki engedte be ezt a piszkos cigányt a munkaterületre?" Odafordulva látom, hogy mindenki vigyorog, egyik cigány ember mondta ezt a másiknak - hogy a többiek is hallják -, miként a feketék is Amerikában néha játékosan egymást niggernek vagy niggának szólítják. Ők megtehetik, nekem - mivel se cigány, se fekete nem vagyok - tilos. A politikai korrektség íratlan követelményeinek megfelelően ezt így helyesnek is tartom.

1831-ben őfelsége Beagle nevű kétárbocosa Devenport kikötőjéből világ körüli útra indult. A hajó parancsnoka, Robert FitzRoy kapitány, aki már másodszor vezetett ilyen vállalkozást, röviddel az indulás előtt egy istenhívő természetbúvárt keresett, akivel évekre megosztaná kabinját. Választása Charles Darwinra esett.

A baj csőstül jön, s ha éppen nincs orkán okozta kár vagy árvíz, akkor a pártok, az állam, úgy általában a politika teszi tönkre közérzetünket. A politika - benne a viszályt keltő pártokkal és az arcátlanul költekező, ormótlan állammal - minden jóérzésű emberben viszolygást kelt.

New Orleans városát sújtó katasztrófa hírei között alig lehetett észrevenni, hogy egy pakli cigaretta ára már az első napokban 10 dollárra ugrott. Arról sem hallottunk, hogy a sebtében kiosztott segélycsomagokban volt-e cigaretta - bizonyára nem volt.