Bárki láthatott már a Don-kanyari katasztrófa képeivel egyidejű képeket a Váci utcában kommisiózókról, vagy a Gellért fürdő pezsgőmedencéjében lubickolókról – és ezeket nemcsak különösnek, hanem egy kicsit botrányosnak is érezzük. De melyik kép okozza a botrány érzését: az orosz hómezőn botorkáló honvéd, vagy valamelyik pesti lokálban önfeledten foxtrottozó fiatal pár? Hát, a kettő együtt.

Azt mondják, hogy vége a multikulturalizmusnak. Vége, ne tovább! De hát mit jelent ez a hosszú szó? Kik azok a multikulturalisták, és mit akarnak – vagy hát mit akartak?

„Mi lesz a sorsunk, Tanár Úr?” Nem tesznek akárkinek fel ilyen kérdést. Amikor a kolozsvári egyetem egyik székelyföldi diákja ezt kérdezte Lengyel Lászlótól, nem egyszerűen kíváncsi volt, hanem bizalommal teli: olyan valakit kérdez, aki mer és tud válaszolni.

Sokszor kapnak hangot mostanában politikai okokból eredő félelmek a kormányhatalom megfélemlítőnek tetsző aktusai miatt. Ezek egy része verbális fenyegetés, mint például a választások következtében pozíciót vesztett politikusok elszámoltatás címen történő személyes fenyegetése, a bűnfeltárásra kinevezett kormánybiztosok időnkénti, feljelentésként megfogalmazódó nyilatkozatai és hasonlók.

Gombár Csaba, Lengyel László, Sz. Bíró Zoltán és Szilágyi Ákos többedszer tettek közös látogatást Oroszországban. Az alkalmat e mostani utazáshoz az NLO könyvkiadó gondozásában megjelent könyvük, a Holodnaja grazsdanszkaja vojna (Hideg polgárháború) bemutatója szolgáltatta. A vidám utat némileg beárnyékolta, hogy az utazóknak most először kellett elgondolkodniuk azon, lesz-e erejük és kedvük a jövőben újabb látogatásokhoz ebbe az országba, és mi vár rájuk idehaza.

Szabad-e az egyenlőségről beszélni? Hát persze, szólásszabadság van, mindenki azt mond, amit akar. De mintha valahogy az egyenlőség szót a közbeszédben mindenki inkább csak kerülné. Az egyenlőség értékéről, sokféle, történetileg ellentmondásosan alakult formájáról és értelmezéséről bőven írtak már. Arról is, hogy a növekvő egyenlőtlenség – tekintet nélkül a gazdaság adott szintjére – mennyire képes megnyomorítani egy társadalmat.

A Batthyány téren, a csarnoknál, előttem esett össze egy nő. Elterült a vizes aszfalton, mint egy rongybaba. A jobb kezében még égett a cigaretta, az egyik szeme alatt meglilult monokli. Negyven–ötven közötti, véltem, hajléktalan. Odaléptem hozzá, szólítottam, mondtam, mentőt hívok. „Nem, mentőt semmiképpen” – tiltakozott.

A Jobbik nemcsak a Fidesz hátán púp, hanem mindnyájunkat görnyeszt. A választási győzelemért versengő pártok meg akarnak bennünket menteni, miközben viaskodva hajlamosak ellenfeleiket merő hataloméhséggel vádolni.

Ha a magyar gazdaság letérne a helyes útról, a piacok azonnal és keményen megbüntetnék érte – szól a fenyegető figyelmeztetés a majdani új kormánynak is. Nagyon helyes! Még időben figyelmeztetni kell őket, nehogy elkanászodjanak. Csakhogy ez a fenyegetés nekünk, mindnyájunknak szól elsősorban, nehogy sóvárogjunk valami „osztogatás” után, nehogy javuló életkörülményekben bizakodjunk.

A cigány fiatalok társadalmi karrierje ritka, mint a fehér holló. De most nem erről van szó, hanem a gyereket, fiatalt, fickót jelentő romani szó, a csávó karrierjéről.

Arthur Miller a második világháború idején térdsérülése miatt nem lehetett katona, s egy hadihajókat javító dokkban dolgozott. A később világhírű drámaíró keresetét rádiójátékok írásával egészítette ki. A megrendelő reklámcég a nagyvállalatok nevének fényesítését – tekintettel a háborúra – hazafias és erkölcsnevelő célokkal kötötte össze. A határidők rövidek voltak, megesett, hogy egy-egy rádiójátékot két-három nap alatt kellett összeütni. A reklámcég ezért sokszor nyersanyaggal szolgált, megküldte valamilyen érdekesnek tűnő történet dokumentált adatait. Az író aztán ezt tömörítette drámai dialógusokba.

Majtényi László lemondott. Mindenki felkapta a fejét. De minden csoda három napig tart, s azóta már a futballszurkolók unalmukat űző botrányai, s az influenzaveszély pártos felfogásai kerültek a fő hírek közé. Pedig mégiscsak csodaszámba megy az, hogy valaki - mert meggyőződése ellen történnek a dolgok - feladja jól fizetett, sofírozott kocsival járó közéleti pozícióját. Hogy mi mindenből lett elege Majtényi elnöknek, az a politikai erők és erőlködések áthallásokkal teli, hangzavaros terében is tisztán hallható. A jogállamot sebző döntésekből, az egymásra átkot szóró pártok kéz kezet mos alkuiból. De vannak, akik csak ajkbiggyesztéssel fogadják ezt a lemondást.

A hangulatom jó vagy rossz, javul vagy romlik. A közhangulat azonban egy kicsit más. Mert már valamik összeadódnak, valami gerjed, csinálódik - s ezt az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb hozzáértéssel és buzgalommal mérik, magyarázzák, teoretizálják. Félő is megszólalni róla, mert nemcsak tudósai, hanem üzletileg és politikailag beágyazott szakértői vannak - s egy szakmával jobb csínján bánni. Meg aztán a közhangulat nem is hangulati tünemény már többé, hanem közvélemény. Ezzel pedig nem lehet viccelni. Ez ma már mindennapi betevője nemcsak az üzleti, hanem az egész politikai világnak.

"Már négy évtizede múlt, s nem tudom feledni. Gyarmatán úriszék volt; Ambrózy György asztalánál sok vendég ült, s beszélgetés tárgyát képezte egy földmíves esete, ki saját szőlőjéből egy kosárka szőlőt vitt haza családjának; rajtaérték, s Ambrózy György mint földesúr, keményen kívánta megbírságoltatni, példaadás végett.

"Azt mondják, hogy meghalok, de annyi mindenfélét hall az ember". Hát, valahogy így. Annyi mindent hallunk Oroszországról. Halljuk, hogy már megint szegényedik, rosszul kezeli a válságot, vészesen csökkennek tartalékai, s csak az olaj- és gázbevételekből vegetál. De hisz gigantikus pénzügyi tartalékai vannak, s azok nem csökkennek tovább, hanem most majd megint növekednek - halljuk másfelől. Mondják, hogy súlyosbodik a putyini tekintélyuralom, egyre nyíltabban fenekedik a nagyorosz nacionalizmus.

Gyalog Ecsegre. Semmiség. Évszázadokig jártak így át boltba, templomba, iskolába. Ma már biciklivel is csak elvétve. Mégis meglep, amikor egy kocsi fékez mellettem, s invitálóan kérdi: Ecsegre? Az ohiói Toledóban esett ez meg velem valaha. A kertvárosi utcákon annyira feltűnő volt, hogy valaki nem az autóján igyekszik, hanem gyalog megy valahová, hogy számos alkalommal leálltak mellettem, hogy segítséget ajánljanak. Főleg azokban a jobb utcákban, ahol már járdák se voltak, mert a két-három kocsira méretezett beállók népe már egy lépést se ment sehová gyalog. A kocogók sportöltözetet viseltek, s többnyire kora reggel vagy késő este rótták köreiket. Mehettek lassan vagy gyorsan, ám öltözetükön látszott, hogy valami testedzés végett vannak utcán. De gyalogos egyébként egy szál se. Természetesen sosem őgyelegtem, mentem.

Lengyel László a múlt hónapban arról írt ebben a rovatban, hogy a hazai baloldal elveszítette kulturális hegemóniáját. Álláspontja szerint az első világháború vége óta a szocialisták és a liberálisok súlyukat, befolyásukat nem kormányhatalomból nyerték, hanem abból, hogy kulturálisan hegemón helyzetben voltak.

Meséli, hogy látta házuk előtt a kocsijukat a Google legújabb szolgáltatásán, ahol a képernyőn házról házra lehet egy utcán végiglépegetni. Nem tévedett, tényleg az ő kocsijuk volt. Néhány éve, amikor Londonba költöztek, a "balra hajts!" szabálya és amiatt, mert a vezetőülés angol szokás szerint a jobb oldalon van, rögtön le is törte a bal oldali visszapillantót, ami azóta csak vastag ragasztószalagokkal van rögzítve. Most már ez a ragasztott tükrű kocsi is regisztrálva van a Google adattárában.

Nyurga fiatalember lép hozzám, nadrágszíjat kínál. Kovásznáról jött, mondja. Húsz év körüli, ügyetlen árusnak látszik - nem mintha egyébként vevő lennék. Ahogy tovább megyek, utánam lépnek, mert kiderül, ketten vannak. Segítséget kérnek. Mondanám meg, milyen öreg ez a könyv, s kinyitnak egy G. B. Shaw-kötetet, amelyen világosan látszik a kiadás évszáma. Pénzzé akarják tenni. Nem értem, s már gyanakodni kezdek, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy analfabéták. Meg is mondják, hogy nem ismerik a betűket. Eligazítom őket az antikváriumokhoz.