Decemberben azt a feladatot kaptam, hogy a Pénzügykutató évfordulós konferenciáján politikai rendszerünkről beszéljek. Már mondandóm elején leszögeztem, hogy politikai rendszerünk – ha azon intézményi szerkezetet értünk – lényegében alkotmányunk megbuherálása után sem változott.

Ki írja a történelmet? Persze, a történészek. De amikor nemrégiben a katolikus magyar Pax Romana és az Európai Magyar Protestánsok Szabadegyeteme közösen meghirdetett beszélgetése erről a témáról megkezdődött, rögvest felmerültek ezzel kapcsolatban régi és új, legalábbis módosító ellenvetések.

Szabó István nyugalmazott tsz-elnök keresetlenül méltató szavai ezek Erdei Ferencről, akit a hazai mezőgazdaság 1956 utáni felszínre vergődésének, majd felemelkedése motorjának tart. Ott olvasható ez Huszár Tibor könyvében, ami most jelent meg a Corvina Kiadónál (Erdei Ferenc; Politikai életrajz), s ami egy súlyos ellentmondásokkal, drámai feszültségekkel teli élettel szembesíti az olvasót.

Legutóbb Rory Stewart brit konzervatív képviselő írásában, a London Review of Books egyik nyári számában találkoztam Lady Sale naplójának emlegetésével. Rory Stewart 2002-ben, télen, egymagában, nyugatról keletre átéhezte, átgyalogolta Afganisztánt, amiről 2005-ben megjelent naplókönyvében számol be. Rég meg kellett volna jelennie magyarul is ennek a könyvnek (The Places In Between) hogy a hazai közvéleménynek némi valós fogalma lehessen arról az országról, amelynek mai harmincéves háborújában magyar katonák is részt vesznek.

A kaliforniai egyetemen, Berkeley-ben, 1971 őszén az angol nyelvvel kínlódva még Czigány Lóránt barátom magyar irodalomóráira is elmentem, hátha Mikszáth írásait fordítva, angoloknak magyart tanítva, „fordítva” is ragad rám valami az idegen nyelvből. Az egyik amerikai diák – hárman-négyen voltak mind össze – tette ott szóvá, hogy szerinte sértő, lekezelő, ahogyan Mikszáth Kálmán a tót atyafiakról, a tótocskákról meg a krumplicskáról ír.

Úgy történt, hogy amikor az istenek gondoskodása révén állatok és emberek már voltak a földön, az életrevaló tulajdonságokkal való felruházásuk során hiba esett: a vadorzó állatokhoz képest az emberek még mindenféle tulajdonság nélkül, védtelenül kóvályogtak a pusztaságban.

1981. február 23-án kora este a Guardia Civil, azaz a spanyol csendőrség kétszáz embere, a pisztolyával hadonászó Tejero alezredes vezetésével betört a teljes ülést tartó madridi parlamentbe, s az egész képviselőházat, a kormánnyal együtt túszul ejtette.

Lengyel László Helyzet és kiút címmel írt dolgozata gondolkodásra sarkallja mindazokat, akiket a jelenlegi többoldalú hazai válságból érdekel a kiút keresése. Segítségül ehhez tömören vázolta, hogy melyek a jelenlegi helyzet lényeges problémái, és melyek a legfőbb teendők. Mindezzel nagyjából egyet is tudok érteni.

Kétszáznál több civil szervezet nevében szólunk – fejtegeti valaki egy stúdióbeszélgetésen. „De önök, mint civilek, most egy pártpolitikai fórumon szerepelnek” – okvetetlenkedik a műsorvezető. – S ettől kezdve benne is vagyunk egy jókora fogalmi zavarodottságban.

A Fidesz-kormány másfél éve itthon is, külföldön is nem kevés szörnyülködést okozott. De nem kevésbé szörnyülködik a kormány hazai és határainkon túli kritikusai miatt.

„Sosem tudom, hogy amikor a politikusok józan vita helyett papagáj módjára ismételgetik saját megmerevedett álláspontjukat, azért viselkednek-e így, mert tudatosan el akarják kerülni az érdemi vitát, vagy azért, mert nem rendelkeznek a szükséges információkkal és szellemi képességekkel. Gyakran megérzem viszont rajtuk azt a megnövekedett izgalmi szintet, élénkséget, amit abból nyernek, hogy változatlan érveik agresszív szajkózásával erős akaratúnak mutatják magukat. Ami a nyelvi durvaságot illeti, az – mintha ragályos lenne – lassan általánossá válik.”

Mármint az a mesebeli kék madár, amit – mint a boldogságot – hiába űzünk. Se szeri, se száma azoknak az ötleteknek és próbálkozásoknak, amelyek a vitákat, konfliktusokat és az egyezkedéseket – vagy ha úgy tetszik, a viszályokat, ellenséges gyűlölködéseket, undorító kompromisszumokat – egy-egy megváltónak látszó ötlettel kiiktatnák egy ország irányításából. Úgy stabilizálnák a politikát, hogy kivonnák belőle, ami lényege.

A hogy tüzet adtam neki, két kézzel emelte a szájához a cigarettát, mert a kezei össze voltak bilincselve. Az őr engedélyezte, hogy rágyújtson. Görnyedten állt. Eszembe jutott ott akkor a régi jelenet, amikor az ügyeletes tiszt az éjszakai ellenőrzésen a pokróc alól kilógó derékszíja végével megemelte.

Nagy a korrupció? –Meg kell fékezni. – Túl korai a nyugdíjazás időpontja? – Fel kell emelni. – Sok felesleges ember van a közrádiónál és tévénél? – Jó néhányuktól meg kell válni. – Túl nagy az ország adóssága? – Csökkenteni kell. – Kevés a munkahely? – Növelni kell a számukat stb. stb. Az itt csak kiragadott problémákra a Fidesz-kormány is rákérdez – és intézkedve válaszol.

„A politikai rendszernek feltétlenül meg kell védenie a társadalmat azoktól, akik túl sok dologban biztosak.” Pawel Jasienica, lengyel szerző sorai ezek, amelyeket halála előtt, az 1960-as évek végén írt. Mondandóját kora és hazája problémáiról – tekintettel akkori körülményeire – áthelyezte a francia forradalom idejére. Magyarul mindez a rendszerváltozás idején jelent meg Elmélkedések a polgárháborúról címmel, 1989-ben. Régen tehát, még a múlt században.

Henry David Thoreau különös ember volt. 1845 tavaszán például kölcsönvett egy fejszét, s egy kalyibát épített magának az erdőben – ahogy erről Walden című esszénaplójában beszámol –, ahol aztán két éven keresztül remeteként élt együtt a madarakkal és szemlélte a levelek zöldellését és hervadását.

Mivel már több helyen elismeréssel említették a Tárki legutóbbi Társadalmi riportját, én is elolvastam, és sokat tanultam belőle. Vége-hossza nincs a sok hasznos információnak, és többek között a társadalmi kohézió elemeiről, a bizalom, az igazságosság hazai felfogásáról is készült egy tanulmány: arról, hogy milyenek a magyarok.

Miért, egyben van? – hangzik rögtön a viszontkérdés. S ezzel máris kötésig állunk tajtékos napi vitáinkban. Mert már hogy lenne egyben, ha a széljobbon a „cigányok szaporodásának megfékezése”, egy ilyen gazemberfelvetés egyáltalán felmerülhet. S úgy látszik, maga a miniszterelnök is elgondolkodott egy külön kezelendő, „tyúklopásból élő” embercsoporton, ha országértékelő beszédében ezt így meg is fogalmazta.