Legalább attól a poéntól megkímélhetjük egymást, hogy Andrea Bocelli még mindig jobb író, mint operaénekes, merthogy nem igaz. Nem jobb író, pedig operaénekesnek is elég gyenge.

Azt mondják, amit a leginkább szeretnék hallani. Hogy az élet nem annyi, amennyinek látszik, amennyit el akarnak róla hitetni. Hogy itt ülünk, nyakig a valószínűtlen gazdagságban, és most elnézést kérek mindenkitől, aki valószínűtlen szegénységben él, van kenyerünk, borunk is van, ha nincs, majd veszünk, mert mindenhez hozzá tudunk jutni, amit fogyasztani érdemes. Világhoz, kultúrához, anyagi javakhoz. De közben elmegyünk minden mellett, amihez hozzájutni érdemes volna.

Van egy alulbecsült kép a Szépművészeti Múzeumban. Onnét gondolom, hogy alulbecsült, hogy soha nem lökdösik egymást előtte az emberek, pedig volna miért. Piero di Cosimo a festő, és a képen Jézus látható a kereszten. Vagy egy pillanatra itt is elbizonytalanodik az ember: olyan, mintha Jézus volna, de idősebb, testesebb, és főképp: díszes brokátruha van rajta. Talány.

Négy esküvő és egy temetés, Notting Hill, Igazából szerelem és most ez, az Időről időre. Egy kicsit rossz így folyamatában, az ember látja a hanyatlást vagy érzelmességi emelkedést, a fokozódó giccset. Ilyenkor bizonytalanodik el a néző, hogy vajon nem volt már a négy esküvő is szántszándékos könnyfacsargatás, csak kicsit jobban sikerült a csomagolás. Lehet.

Igazán öröm volt egy hete meghallgatni Lutoslawski Vonósnégyesét a BMC koncerttermében, csak közben folyton arra kellett gondolni: ez meg hogyan lehetséges? Miért van az, hogy az egész világ ünnepel egy zeneszerzőt, pontosabban az idén négyet, de Verdi meg Wagner nem sokat kaphat a bicentenáriumtól, Britten nálunk marad a félárnyékban, Lutoslawski viszont rendületlenül valami obskúrus avantgárd komponista maradt, aki nyilván késsel eszi a halat és fröcsköli a tintát a kottapapírra. Holott csak rá kellene nézni a fényképére: klasszikus kelet-európai úriember.

Harmadszor kezdi az évadot a Metropolitan Opera Anna Netrebkóval, aki mosolyogva szúr ki ellenségeivel, mert évről évre jobb. És végre az Anyegin. Mondhatjuk okosan, hogy az Isten is Tatjánának teremtette, és aki nem követte szorosan az énekesnő pályáját, nyilván arra gondol, hogy Netrebko már túl van a szerepen, amikor még varázslatosan karcsú nádszálkisasszony volt, nyilván megőrjített minden magát Anyeginnak képzelő férfiút Szentpéterváron.

Imaxben ül az ember, valószínűleg észre sem veszi, hogy iszonyúan leesett az álla, csak amikor kinyögi maga elé: de jó ez a film. Azt remélem, hogy filmtörténeti klasszikus, de hát ember tervez, filmtörténet végez. De az élmény elemi, varázslatos, szédítő, a szó szoros értelmében is.

Csak azért nem fütyörésztem jókedvemben, mert zenei esemény ígérkezett, azon pedig nem illik. De amúgy szerettem volna, mint valami kis madárka, új évad, új kalandok, és rögtön mekkorák. Bartók Két kép, ezt először harminckét éve hallottam, Kocsis Zoltán kétzongorás átiratában, milyen szépen kerekedik a világ, Kocsis marad, és mégis visszatérünk az eredetihez, Bartók hangszereléséhez. Hogy majd a második részben forduljon a kocka, Bartók zongoraművét hallgassuk Kocsis hangszerelésében, ahogy valaha a kétzongorás átirat adott esélyt egy alig ismert zenekari darabnak, úgy ad talán ma a hangszerelés új életet egy alig ismert zongoradarabnak.

Fogom a kezét. Mintha valami franciakulcsot markolnék meg a fejénél fogva. A haja sűrű és barna. Az alakja daliás, széles váll, markáns arcél, jól tartja magát. Harminc éve nem láttam, osztálytársak voltunk. Nem merek magamra gondolni. Mitől néz ki még mindig ilyen jól?

Mindenféle hagyománnyal szakított az Opera idén, és nagyon jól tette. Nem nemzeti operával indul az évad, nem kellett végigszenvedni a tavalyi szégyen-Hunyadit, és a Falstaff sem arra épült, mint évtizedeken át, hogy van a társulatban egy Melis, Gregor, Sólyom-Nagy, aki miatt érdemes műsorra tűzni ezt az operát. Van Verdi-évforduló, de azért játsszák a Falstaffot, mert jó, ennél nem kell több magyarázat hozzá.

Mindenféle hagyománnyal szakított az Opera idén, és nagyon jól tette. Nem nemzeti operával indul az évad, nem kellett végigszenvedni a tavalyi szégyen-Hunyadit, és a Falstaff sem arra épült, mint évtizedeken át, hogy van a társulatban egy Melis, Gregor, Sólyom-Nagy, aki miatt érdemes műsorra tűzni ezt az operát. Van Verdi-évforduló, de azért játsszák a Falstaffot, mert jó, ennél nem kell több magyarázat hozzá.

Fiatalon elhunyt komponistáknál tesszük föl a kérdést: mi lett volna ha? Ha Schubert vagy Mozartcsak annyit él, amennyit mindenkinek illik: hetven évet. A Figaro házassága ma csak kis zsengének számítana? Schubert írt volna tizenhatezer dalt?

Kicsit kell csak akarni a nézőnek, és akár nagyon meg is szeretheti A nagy füzetet. Mert vannak érdemei bőven, jó a történet, és Szász János megint talált két tehetséges gyereket, ráadásul ikrek. Nyomasztó ördögfiókák, és mégis szépek, bűnbeesés előttiek.

Kicsit kell csak akarni a nézőnek, és akár nagyon meg is szeretheti A nagy füzetet. Mert vannak érdemei bőven, jó a történet, és Szász János megint talált két tehetséges gyereket, ráadásul ikrek. Ha van baj a forgatókönyvvel, akkor ennyi: ki van ez találva.

Zászlóbontásnak elég hervatag lett az új évad és az új éra indulása Debrecenben. A víg özvegy. Van a darab körül egy meglehetősen makacs tévképzet, hogy ez talán könnyű volna, operett és operettli.

A legjobb klasszikus zenei applikáció? Ezt a költői kérdést tették fel a nyáron, nem sokkal azután, hogy megjelent az Apple store-ban Liszt h-moll szonátája Stephen Hough előadásában. A vakbél meg csöndesen kacagott. Nagy cucc legjobbnak lenni ebben a versenyben, amikor még nem érkeztek meg a versenyzők. Meg talán nem is fognak, a komolyzene és a technika automatikusan ellenségnek számít az ember fejében, nemcsak azért, mert többnyire régi műveket játszanak régiesen öltözött, elvarázsolt fazonok, de mert maga a géppark is igencsak ósdi, egy rendes Stradivari 300 éves, egy jó vagy akár rossz zongora, még ha új is, a formáját és a lelkét a XIX. század végén nyerte el.

Az emberben készen állnak bizonyos reakciók, mondjuk, hogy tudni kell lemondani, nem biztos, hogy a legjobb forgatókönyvíró a legjobb rendező, miért is nem osztják meg a feladatokat. De nem tudom megmondani, hogy James DeMonaco inkább forgatókönyvíró-e vagy inkább rendező.

Mindenki azt hiszi, azért kell sportolni, hogy nyerjen az ember. Vannak sportágak, ahol tényleg így van. Kétszáz méteren nem érdemes a többiek után kullogni. Ott csak a bajnoknak szép az élet, befut és ünneplik, soha el nem felejtik.

A legegyszerűbb úgy megszeretni valakit vagy valamit, ha sokat beszélgetünk róla egy olyan emberrel, aki már azt eleve nagyon szereti. Vannak ez alól markáns kivételek, hogy messzire ne menjek, az István, a király kapcsán minél több eszehagyott kirohanást olvas az ember, annál jobban megszereti a művet és az előadást, de az alaptétel azért változatlan. Így aztán nem tudok okosabb elfoglaltságot annak, aki nem szereti Wagnert, mint hogy olvassa el Bryan Magee könyvét, Wagner világképe a címe, ami így kissé ijesztő, de lapozva már egyáltalán nem az.