Egészséges és szép gondolatokkal teli A képzelt beteg, de akkor miért ilyen kíméletlenül unalmas?! – Az Örkény Színház szombat este mutatta be Moliere klasszikusát. A premieren Fáy Miklós is jelen volt.

A tapsrendig kellett várni a Bob herceg szegedi bemutatóján az egyetlen megrendítő pillanatra, amikor a rendező, Ács János is megjelent, hogy fogadja a közönség tapsát, a néző meg csak nézett: ez tényleg ő.

A tapsrendig kellett várni a Bob herceg tegnap esti szegedi bemutatóján az egyetlen megrendítő pillanatra, amikor a rendező, Ács János is megjelent, hogy fogadja a közönség tapsát, a néző meg csak nézett: ez tényleg ő. Tényleg Ács János. Hogy miként került ide és így, azon most igyekszem nem gondolkodni, vagy egyáltalán nem is gondolni rá. De meg vagyok rendülve.

Minden jegy mellé adni kellene Fajcsák Györgyit, hogy a néző ne legyen olyan végtelenül elveszve a Kogart kínai kiállításán. Mert mondjuk, elsétál valaki a második emeleten a sarokig, megnéz egy képet, fekete ágak, rajtuk piros virágok.

Életének 83. évében elhunyt Szokolay Sándor, Kossuth-díjas zeneszerző.

Emlékszem, hogy nem akartam elhinni, amikor elmesélték, hogy él Magyarországon egy ember, aki ott volt a milanói Scala megnyitó előadásán. Nem most persze, hanem valamikor az ötvenes években, Callas, Di Stefano a főszerepekben.

Életének 83. évében elhunyt Szokolay Sándor, Kossuth-díjas zeneszerző.

Könnyű elszúrni, belemenni a közhelyekbe vagy rájátszani a homoszexualitás körüli viszolygásra, ahogy, mondjuk, ezek a derék stand-up humoristák szokták, akik persze iszonyat jó fejek, csak olyanok, mint a Monty Python ausztrál szkeccse: buzulás kizárva. De az érzékeny téma lehet nagyon vicces is, lehet emberi, lehet a kettő egyszerre.

A Kilencedik így, önmagában még mindig Beethovennek jár, de Mahler ott van a nyomában, s nem vagyok biztos, hogy húsz év múlva nem az lesz-e az első gondolat, Beethoven pedig kap valami melléknevet. Az érzés sajnos ismerősebb: Beethoven még az emberiséggel a háta mögött szeretett volna betörni a mennyek kapuján, Mahler meg egyedül fekszik az ágyon, és hallgatja a saját kihagyó szívverését. Amíg hallja, addig ver.

Aki nem élt az ancien régime idején, nem tudhatja, mit jelenthetett az embernek Honegger oratóriuma, a Jeanne d’Arc a máglyán. Az a különös dolog, hogy ezt egyáltalán meg lehet hallgatni. Supraphon lemezen kiadták Serge Baudo vezényletével.

Pénteken volt a bemutató a Nemzeti Színházban. Arra már nem jutott hely, szombaton is csak egy pótszék a kritikusunknak. Ahogy Fáy Miklós látta, mi történt a színpadon.

Próbálom valami értelmét megtalálni annak a másfél órának, amely alatt a Fordulópont című filmet néztem. Nagy rajongója vagyok Francois Cluzet-nek, mint mindenki, aki nézi a mostani francia mozit.

Furcsa, hogy a Lukrécia meggyalázása bemutatója körül a kritika leginkább az anakronizmusokon volt fönnakadva, hogy keresztény kommentárokkal kíséri a két egyszemélyes kar a történetet. Ez legalább szándékos. Mert amikor azt mondják, hogy Tarquinius Superbus a nagy sietségben kengyel nélkül ül lóra, akkor szerintem egyszerűen csak nem tudta a librettista Ronald Duncan, hogy a kengyel Tarquinius idejében még nem volt feltalálva. Nem mintha számítana. Ami fontos, az az előadás, Britten-születésnap az Operaházban, a legnagyobb angol operaszerző legkisebb vagy egyik legkisebb operája, tizenkét hangszeres, nyolc énekes, éppen csak véget ért a háború, nem volt szabad, kulturális célokra felhasználható tőke, de operát játszani kellett. Minimális díszlet, kevés közreműködő, alig történet, mintha még a betűkkel is takarékoskodni kellett volna. És pont ezt választották az ünnepi alkalomra, centenáriumi bemutatóra.

Az unalomig ismételgetett mondás szerint minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő. Ami nagyon ravasz gondolat, hiszen egy igen fontos ponton meghatározhatatlan fogalommal dolgozik.

Mindig az az érzésem, hogy az Operában most épp valami jó dolog történik, csak kevesen tudják, senki nincs ott, nem beszél róla, ha Maria Callas énekelne az Operaházban, akkor sem tudna igazi érdeklődést kicsiholni, rosszul állnak a csillagok. Csak hát eb, aki a kanalát meg nem eszi, vagy aki a csillagokat bámulja a színpad helyett. Rost Andrea a Pillangókisasszonyban, ez akkor is szenzáció lehet, ha tudjuk, amit tudunk. Mit is tudunk? Hogy ez már nem a legfényesebb kor Rost pályáján. Egyik oldalon. A másikon meg ott a néhány évvel ezelőtti Daphne, ami számomra sokkal többet jelentett és sokkal gazdagabb interpretáció volt, mint amennyire a daliás időkben futotta. Van egy ilyen furcsa libikóka: egyre jobb az énekes, miközben egyre fárad az orgánuma. A Pillangókisasszony nem pont Rost Andrea hangjára íródott, de néhány kellemetlen pillanat átvészelhető, és egy egész opera, három felvonás áll rendelkezésre a felejtetésre.

Amikor más rendes ember azt énekelte, hogy Kőbányán született, ott is nőtt fel, vagy hogy másoknak a divat mondja meg, hogy kik volnának, akkor én arra érzékenyültem el, hogy Egy kis édes félhomályban mennyi, mennyi, mennyi, mennyi… De Karádyt akkor sem tudtam megérteni. Mi ebben a jó?

Ez a szokás: mindenki magának bukik, egyedül marad, ha kiesik, doppingol, megbotlik a célegyenesben, de a siker, az közös, az mindannyiunké, az a mi hírünk a nagyvilágban. A Royal Philharmonic Society idén két aranymedált is kioszt magyar muzsikusoknak, Kurtág György és Schiff András a díjazottak.

Rendben van, álljunk ellen, hagyjuk a csudába Phillips kapitányt, kerüljük ki az amerikai hengert, és nézzünk olyan filmeket, amelyekhez több közünk van. Ha van még ilyen.

Nem tudom pontosan, mit vártam Váczi Esztertől. Talán a hangját. Ehelyett megkaptam a derekát, mint egyetlen dicsérhető elemet aMüPa Fesztivál Színházában, szép, karcsú, mint valami fekete agáré. Csak az agár, mint tudjuk, nem énekel. Ő meg igen.