Szemernyi kétség sincs bennem afelől, hogy Orbán a mai körülmények között gyakorlatilag bármit megtehet, amit igazán akar: nincs hozzá szüksége „törvényesített" teljhatalomra. Valamiért mégis szereti a jogszerűség látszatát: parlamentjével jogtiprások sokaságát foglaltatta már „törvénybe", akár zalaptákolmányába is. Talán mert ösztönösen érzi, hogy a működésben van a nyugalom... (József Attila)

Itt van tehát ez a „terrorveszélyhelyzetet" zalaptákolmányosító tervezet, melyet kihívó pofátlansággal rendszeresen „alkotmánymódosításnak" neveznek.

Mintha Orbániának volna alkotmánya...

Bár Orbán hatalma, nézetem szerint, csaknem korlátlan, mégis: messzire ható jelentősége van annak, hogy teljhatalma törvényesítésére vonatkozó elképzeléseit a demokratikus ellenzék bármiféle közreműködése nélkül, kifejezett tiltakozása ellenére valósíthassa csak meg. Jó volna – hisz kellene! – lengyel mintára önkényellenes tüntetéseket is szervezni...

Miért nem szabad még csak „vitatkozni" sem a „kormány" tervezetéről?

Hivatkozhatnék a „kormányzás" 2010 óta töretlen gyakorlatára – az alábbiakban hivatkozom is annak néhány jellemzőjére. A lehetséges szempontok közül kettőt  emelek ki.

1.

A legfőbb, úgynevezett közjogi méltóságok közül maga a „miniszterelnök" és a Ház Mestere szinte naponta eligazítják híveiket. Megnyilatkozásaik régóta azt az érzést keltik, mégpedig nagyon sokakban, hogy eszelősek. Ha üzeneteik szótári értelmét nézzük, azok döntő többsége elképesztő bárgyúságokkal van tele. Őrület, mondhatjuk, de van bennük rendszer: aljas szándékok építette rendszer, de rendszer.

Csakhogy mindennek van határa: annak is, mit bír el társadalomban fölnőtt ember személyisége aljasságból, amoralitásból anélkül, hogy a személyiség ne próbálna akár eszelősségbe hajló önigazolással védekezni a széthullása ellen. Ezeknek az embereknek az uralma folyamatos veszélyhelyzetet teremt, mégpedig nemcsak Magyarország, hanem az EU számára is. Védekeznünk tehát ellenük kell.

2.

Orbán a maga önkényuralmát folyamatosan, szervezetten  hazugságokra építette, építi ma is. Mielőtt kissé részletezném a témát, fölidézek egy 2011 őszéről való kedélyes parlamenti édelgést. Szereplők: Orbán Viktor, az akkor utolsó napjait élő Magyar Köztársaság miniszterelnöke és Pörzse Sándor, a Jobbik érdemes kultúrpolitikusa:

- Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszterelnök Úr! Az elmúlt 15 évben véleményem szerint Magyarországon senkit nem gyaláztak annyit nemtelenül, mint éppen önt. Ahogy Dörner György mondta tegnap, az ember koszlott kesztyűért nem hajol le, ön is nagyon helyesen ezekre a gyalázkodásokra, sokszor igen nemtelen gyalázkodásokra soha nem válaszolt, legalábbis tudomásom szerint.

...

- Valóban igaz, amit ön mond, létezik ez a párbajképesség-probléma, vagyis hogy mikor kikkel, milyen ügyben szabad vagy nem szabad összecsapni, és mikor áll elő az a helyzet, amikor a kétségkívül sértő megjegyzések fölötti vita valójában a sértettet - időnként engem is - rántja inkább le, és nem viszontvágásnak tűnik, amit látunk magunk előtt, vagy legalábbis nem ilyen eredménnyel jár. Ezért a jobboldali keresztény magyar politikusoknak - mint amilyen én is vagyok - hozzá kell szokniuk, hogy Magyarországon sokszor nemtelen, szamár, rasszista, magyarokat gyalázó megjegyzéseket kell tűrnünk, és okosan meg kell válogatnunk (Közbeszólás a Jobbik soraiból: Nem kell tűrnünk!), hogy mikor vesszük fel a kesztyűt, csapunk vissza, és mikor nem. Ez az a probléma, amiről ön is volt olyan kedves, és a kérdést megelőző bevezetőjében beszélt.

Ez a kis édelgés fontos, bár régóta ismert tanulságok megfogalmazását engedi, sőt követeli meg a Fidesz és a Jobbik viszonyát illetően; ám most csak rögzítem, hogy Orbán és a Jobbik közös véleménye szerint a demokratikus ellenzék és annak szellemi hátországa egyrészt közös ellenfeleik, másrészt  párbajképtelenek, azaz nem úriemberek... Éppen ezért is kerüli velük Orbán és a Fidesz a nyilvánosság előtti (szó)párbajt – beéri azokkal a hecckampányokkal, amelyeket sokszor a Jobbikkal közösen folytat.

Nos, ami a párbajképesség-problémát illeti, az megvan Orbánban és az ő Fideszében is: nincs olyan párbajkódex, amely gátlástalanul hazudozó amorális embereket párbajképesnek  ismerne el...

Nagyon nem volna jó, ha a parlament – olyan, amilyen –, a magyar társadalom magától adná meg a teljhatalmat ilyen alakoknak!

Nézzünk néhány példát a hazudozásokra:

- megvédésnek hazudják a rablást, a jogtiprást;

- Szabadság téri emlékművüket egy „kormány"-, azaz Orbán-rendelettel kiemelt nemzetgazdasági jelentőségűnek hazudták – ilyen rendelet kellene majd a terrorveszélyhelyzet kihirdetéséhez is...

- nem létező „bevándorlóktól" akarják „megvédeni" az országot, miközben összemossák a terrorizmust a terroristák előli meneküléssel;

- ha úgy adódik, „nemzeti konzultációra" hivatkozva készülnek érvényesíteni szándékaikat; arról, amit „nemzeti konzultációnak" hazudnak, Besenyő Pista bácsi és Pandacsöki Boborján kettőse juthat eszünkbe: Minden Igaz Magyar Örökös Besenyő Pista bácsija lehajol hozzánk, Boborjánokhoz, hogy megmondja a véleményünk...

- csak olyasmit kérnek, amire vannak példák az EU-ban – ajánlott irodalom e hazugság megítéléséhez;

- egészen elképesztő szemérmetlenséggel  azzal bizonygatják „demokratikus elkötelezettségüket", azt, hogy nem élnének vissza a fölhatalmazással, hogy ismételgetik: szemben 2006 őszével ma mindenki nyugodtan tüntethet...;

- a hatalom félelmetes amoralitásának dermesztő példája a hosszú ideje folytatott mocskos, uszító, a társadalmat vademberi szintre züllesztő migráncsozás, amely szervesen ráépül arra a zsidózásra-cigányozásra-buzizásra-hazaárulózásra, bérencezésre, amelyet részben a Fidesz politikusai, elsősorban azonban a Fidesz médiabirodalma és „szellemi hátországa"  nagyjából 20 éve folytat, időnként zérótoleranciázással fűszerezve a moslékot; az említett tartalmak egymásba könnyedén átfolynak, egymást kölcsönösen fölidézik – gondoljunk a migráncsozáshoz (is) kapcsolt sorosozásra.

A példák sora még sokáig bővíthető.  Ha a társadalom józan része – remélhetően többsége – és a demokratikus ellenzék nem képes megakadályozni az önkényuralom korlátokat törő kiterjesztését, hát legalább ne járuljon ahhoz hozzá, ne egyezzen bele, ne is „tárgyaljon" róla: tiltakozzon, tüntessen.

Őrizze meg magát, hogy legyenek még jobb idők is ebben az országban.