A Word Values Survey (a világ értékrendszereinek változását vizsgáló felmérés, WVS) keretében ez év tavaszán ötödik alkalommal készített vizsgálata adta annak a Tárki-kutatásnak az egyik elemét, amely azt mutatja, hogy hol áll Magyarország a világ értéktérképén. Ugyanakkor - ezer ember megkérdezésével -, feltérképezték a magyar társadalom néhány alapvető attitűdjét: bizalmi szerkezetét, normakövetését, az állami és az egyéni felelősségről alkotott képét. A tanulmánykötet konklúzióit egy konferencián vitatták meg a Magyar Tudományos Akadémián.

A kutatók kiindulópontja az volt - derül ki Tóth István Györgynek, a Tárki vezérigazgatójának összefoglaló elemzéséből -, hogy egy-egy társadalom kultúrája, értékrendszere, beállítódottsága alapvetően meghatározza, milyen kiutat választ egy adott helyzetből. A költségvetési ciklusok, a hiány kialakulása, annak kezelési módja, az a „húzd meg-ereszd meg" politika, ami a magyar gazdaságot folyamatosan jellemzi, véleményük szerint nem érthető meg anélkül, hogy tudnánk: miként gondolkoznak az ország lakói intézményeikről, vezetőikről, magukról és egymásról.

Először azonban érdemes szemügyre venni, milyenek vagyunk nemzetközi összehasonlításban, hogyan látnak minket mások. Ennek alapján elmondható, hogy a magyar társadalom meglehetősen zárt, mondjuk úgy, hogy a nyugati világ peremén helyezkedik el - bár a tíz évvel ezelőttihez képest ez a zártság valamelyest enyhült -, értékrendszere azonban inkább világi, kevéssé tradicionális.

Miközben többségünk úgy gondolkozik, hogy nemcsak az intézményekben nem érdemes megbízni, hanem egymásban sem, nemzetközi összehasonlításban a mások iránti bizalom mégiscsak létezik nálunk. E téren sokkal erősebb a bizalom szintje, mint akár Franciaországban, vagy az „éltanuló" Szlovákiában.

Intézményeikbe, politikusainkba, kormányunkba vetett bizalmunk alapján viszont valóban a sereghajtók közé tartozunk, ami azért aggasztó, mert ez igencsak sokba kerül: növeli a bürokráciát, akadályozza az optimális vállalat-méretek kialakulását, és melegágya a normaszegésnek is. Ez tesz minket - a vizsgált országok többségénél - jóval megbocsátóbbakká az adócsalással vagy a korrupcióval szemben.

Arra, hogy esetenként jóval rosszabbnak látjuk a társadalom állapotát a valós helyzetnél, utal az, hogy a bevallott korrupciós gyakorlat Magyarországon nagyjából az EU átlagszintjén van - miközben a feltételezett sokkal magasabb annál - és jelentősen alacsonyabb, mint Csehországban vagy Szlovákiában. A kutató nem tartja valószínűnek, hogy nálunk inkább eltitkolnánk a korrupciós gyakorlatot, mint más országokban, hiszen éppen a „megengedőbb" felfogás miatt, ezt semmi nem motiválja.

A bizalomhiány másik - és az általános rosszkedv folyamatos forrásául szolgáló - következménye, hogy az emberek négyötöde állítja: tisztességes módon nem lehet meggazdagodni, háromnegyedük szerint, aki vinni akarja valamire, át kell hágnia a szabályokat. Ebből a felfogásból eredeztethető azután az a gondolkozásmód, amely a hozzánk hasonló fejlettségű országokban jellemzőnél sokkal kevésbé tarja elfogadhatónak a jövedelemegyenlőtlenségeket.

Így alakul ki az a sajátos csapdahelyzet, hogy az adócsalással szemben megbocsátóak vagyunk, a megoldásokat viszont az államtól várjuk. A politika, pedig aligha megy majd szembe a választók várakozásaival egy olyan országban, ahol még a közepes jövedelműek bevételeinek is több mint harmada az újraelosztásból származik. Ez az arány Németországban vagy Svédországban a középosztály jövedelmének mintegy negyedét teszi ki, Csehországban 16-17 százalékát, Angliában nagyjából hét százalékát.

Az okokat az elemző csak részben vezeti vissza a kádári időszakra. A rendszerváltás utáni sokszor rossz kompromisszumok - mint a széles menekülési út a munkaerőpiacról, az általánosan elfogadott társadalompolitikai megközelítés az állam szociális felelősségéről, a választók szavazataiért az újraelosztás szintjének folyamatos növelése - alapvetően hozzájárultak ennek a bizalomhiányos és egyben csodaváró attitűdnek a kialakulásához.

Ahhoz, hogy ez megváltozzon, aligha vezet gyors és királyi út: a sikert és a kudarcot kevesen kötik a munkához, a többség úgy gondolja - ebben is a keleti kultúrkörbe illeszkedünk -, az egyén kevéssé ura a saját sorsának, és az állam dolga a piac irányítása. Tovább nehezíti az önsorsrontó attitűd megváltoztatását, hogy a közvélekedés egy sor területen meghökkentően szembemegy a napi tapasztalatokkal is. Míg Magyarországon a vizsgált országok közül a legmagasabb a felsőfokú végzettség hozadéka, addig a legalacsonyabb azok aránya, akik azt válaszolják, hogy az érvényesülés titka a tanulás.

A helyzet paradox - állapítja meg Tóth István György, a megoldás kulcsát keresve. Az kétségtelen, hogy a stabil sikeres társadalom alapfeltétele a bizalom egymás és az intézményrendszer iránti bizalom kiépítése. A kérdés a hogyan, hiszen a gazdaság, a kultúra és a politikai intézményrendszer egymástól elszakíthatatlanok, egymást építik vagy rombolják. A bizalom erősítéséhez elengedhetetlen, hogy az egyes állami intézmények világossá tegyék küldetésüket, számoljanak el az adóforintokkal, ne védelmezzenek bűnös gyakorlatokat.

De kevés az esély a gazdasági - és ezzel együtt társadalmi - kultúra megváltozatására, ha a „reformátorok" nincsenek tekintettel a közvetlen közegre. Még ez sem elég akkor, ha egy ország polgárai nem tekintenek határaikon túlra, nem néznek körbe a világban. Tehát a bezárkózó, magába forduló, a kudarcokért mindig másokat okoló magatartás - ami az ország lakóinak nagy részét jellemzi - és egy ezt erősítő politika önmagában akadálya lehet a sikeres gazdaság kialakításának.

Kapcsolódó cikkek: A Bölcsek Tanácsának ajánlásai | A nagyi randira megy | Freskó | Tárki: Fidesz 39, MSZP 11, Jobbik 6 százalék | Négyszeres Fidesz-fölény az MSZP-vel szemben a Tárki szerint