Őt a 2010-es parlamenti választást követően az egyik minisztériumból tették ki. Akkor a köztisztviselőket kormánytisztviselővé minősítették át, majd a régi káderek jó részét egy az új kormány hivatalba lépése után kevéssel elfogadott törvénymódosítás alapján, indokolás nélkül felmentettek. Péter minden létező jogorvoslati fórumot végigjárt, de hiába. Új hivatást azóta sem talált, állást viszont igen.
Hét évig tartott az ugyancsak nyugat-dunántúli József kálváriája, aki tanár, ám 2006-ban – akkor már betöltötte az ötvenet – kitették. Utána volt közfoglalkoztatott, szociális munkás, sofőr és mindenes, és járt tanfolyamokra, meg próbálkozott külföldön is, elhelyezkedni azonban egészen 2013-ig nem tudott. Ám csaknem 58 évesen visszaküzdötte magát a munkaerőpiacra, amit szinte példátlan sikertörténetként tart számon.
Kisebb megszakításokkal csaknem húsz esztendeje munkanélküli Szabó Géza volt honvéd százados – egyedüliként ő járult hozzá, hogy a nevét közöljük –, aki a katonai főiskolán 1986-ban gépész üzemmérnöki oklevelet is kapott. Az egykori ütegparancsnok 1996-ban családi okok miatt kényszerült elhagyni a sereget, 2002 óta pedig a Szabolcs megyei Ricsén él, ahol beteg édesanyját és munkaképtelen öccsét ápolja. Hivatalos keresethez több mint tíz éve csak a közfoglalkoztatásból jutott.
Szabó Géza már nagyjából feladta. Eredeti szakmájában a környéken esélye sincs elhelyezkedni, gondozásra szoruló hozzátartozói miatt távolabb pedig nem vállalhat munkát. Így örül annak, ami van, mert 2013 óta legalább a közmunkából viszonylag kiszámítható jövedelmet húz. S amire talán soha nem gondolt: most könnyebbséget jelent, hogy elvált, és nincs gyermeke sem, mert „jaj-jaj lenne”, ha a saját családjáról is gondoskodnia kellene. Más persze a helyzet – véli –, ha nem Szabolcs keleti csücskében, hanem valahol az osztrák határ közelében élne. Hallott valakiről, aki kiment Ausztriába, és annyit keresett, hogy a fél falut meg tudná venni.
Éva ezt nyilván másként gondolja. Amikor letelt a segély folyósításának három hónapos időtartama, görcsbe rándult a gyomra, mert a munkaügyi központban nem igazi munkát, hanem közfoglalkoztatást ajánlottak neki. Rémálmaiban az jelent meg, hogy az árokparton kapirgál, egykori kollégái pedig ezt látva szégyenlősen elfordulnak. Így igencsak megörült – milyen kevés elég ahhoz, hogy mosolyt csaljanak valaki arcára –, amikor közölték, hogy akad diplomásoknak való közmunka.
Szabó Gézát viszont nem zavarja, hogy árkot tisztít, füvet nyír, máskor meg építőipari segédmunkát végez.
Szóvá tette ugyanakkor, hogy a kormánynak stadionok helyett gyárakat kellene építenie, és akkor nem kegyelemkenyéren élne, mert a becsületes munkáért tisztességes bért kaphatna.
Ám most a megélhetése borotvaélen táncol, és mindennel spórolni kényszerül, amivel csak lehet. Ha nincs a hatszáz négyszögöles háztáji – az otthon termesztett zöldség, a nagyrészt háztartási hulladékon tartott sertés és baromfi –, talán végképp feladná.
Évát más fából faragták. Vagy más helyzetben van. Amikor kiderült, hogy az egyetemet végzettek legfeljebb protekcióval juthatnak a közfoglalkoztatás általa kevésbé kínosnak tartott formájához, felvette a telefont. Nem büszke rá, de meglett az „álomállás”, s mindjárt két másik diplomás mellé került. Ezt akkor elég morbidnak találták, hiszen a postázóban nincs feltétlenül szükség egyetemi végzettségre, mégis próbáltak jó képet vágni a dologhoz. Meg értékelték, hogy legalább kellemes társaságba kerültek.
Az is segített a túlélésben, hogy a közmunkások ötvenezer forintos béréhez a nyugati határ mellett tényleg könnyű némi mellékest szerezni.
Aki nem fél a kétkezi munkától, például takarítással akár napi húszezret megkereshet. Éva tehát összeállt néhány társával, és elvállaltak egy-egy házat. Volt, ahol meg is jegyezték: ennyi diplomás bejárónőt még soha nem láttak. Amúgy máig takarít, mert ki tudja, mit hoz a jövő, és ha kivonul erről a „piacról”, gyorsan elfelejtik, s nehéz lesz megint bedolgoznia magát.
Az előrelátást magyarázza, hogy annak idején nyolcvan helyre pályázott, és sokszor válaszra sem méltatták. Ha mégis, általában túlképzettnek találták. Próbálkozott úgy is, hogy letagadta a diplomáját, de hiába, mert mosónőnek vagy takarítónak nála fiatalabbakat kerestek. Tudja, amennyiben megint utcára kerülne – bár egyelőre stabilnak tűnik az állása –, az esélyei még rosszabbak lennének. Nem akar még egyszer váratlanul szembesülni azzal, milyen, amikor az embernek nincs munkája. Ausztria a számára biztos hátországot jelenti.
József mégsem élt ezzel a lehetőséggel, bár ő is körülnézett odakint. Ez egyébként nem túl bonyolult dolog, mert a határ menti településeken a polgármesteri hivataloknál komplett tájékoztató anyagokkal várják a magyarokat. Azokban információkkal szolgálnak a munkavállalás feltételeiről, és mindjárt konkrét álláshelyeket is felsorolnak – jelezte. Emlékei szerint szalag mellett volt majdnem háromezer eurós ajánlat, míg kukásként 1700 – ebben a beosztásban plusz kétszáz euró jár, mert azt ott megalázó tevékenységnek tekintik –, fűrésztelepi munkásként 1500 euró ütötte volna a markát.
Ő azonban atipikus munkanélküli volt, hiszen a felesége keresett annyit, hogy a család megélhetéséhez szükséges feltételeket megteremthették. A férfi így nem kényszerült a saját szavai szerint alantas munkákra, s nem gubbasztott bánatosan egy sarokban, hanem gondját viselte későn született gyermekének, vezette a háztartást, és bőven jutott ideje olvasásra, zenehallgatásra is. Végül csaknem beleszeretett ebbe a helyzetbe, de alkalmi munkákat mégis vállalt, és ha úgy alakult, elment hórukkembernek is.
Tudta, vékony jégen járnak, hiszen a családi büdzsé bármikor összeomolhat. Nem kis részben a felesége unszolására pályázatok sorát is beadta, és lett volna akár nyomdai munkás, portás, raktáros, börtönben nevelőtiszt, csakhogy sehová nem kellett. Hiszen túlkoros, közel van a hatvanhoz.
Protekcióval mégis megcsípett egy oktatói állást, ami szerinte kész csoda.
Ma már a Budapesten élő Péter is nagyjából rendben van, bár hivatása nincs, csak állása. S hogy mi kellett ehhez? Feladnia saját korábbi elképzeléseit. Az ötvenes éveinek derekán járó férfi egész életében közszolga volt – a médiától a központi közigazgatásig több helyen dolgozott –, ám egyszer csak vett egy nagy levegőt, és a ma már kevésbé divatos nyelvtudása révén egy multinál helyezkedett el. Most távügyintéző. Ám ha nincs a négy év munkanélküliség, talán soha nem szabadul meg az álmaitól.
„Ötvenöt múltam, és az én korosztályom tagjai jórészt feladták” – fogalmaz. Rendszeresen találkozik a piacon egy maga korabeli ismerősével – mesélte –, aki beveszi a napi „adagját”, és azzal elvan. Ezt Péter nem akarta. Inkább átmenetileg vállalta a közfoglalkoztatotti létet, ami nemcsak szűkös megélhetési lehetőség, hanem mindennapi elfoglaltságot is jelent, tehát az idő strukturálása szempontjából alapvetően fontos. Egyszerűbben fogalmazva: muszáj reggel felkelni és munkába indulni. Igaz, ez szerinte hol barátságos, hol rettenetes viszonyokat jelent.
Barátságos, ha valakit szakmai előélete vagy kapcsolatai alapján helyeznek el. Kifejezetten jó szívvel emlékezik életének arra az időszakára, amikor egy korábbi munkahelyére került vissza. Egykori kollégái örömmel fogadták, egyenrangú partnerként kezelték, s bár értelmiségi segédmunkát végzett, ezt viszonylag könnyen elviselhető helyzetként élte meg, mert emberként bántak vele.
|
Ausztriában ennyi diplomás takarítót még sosem láttak
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Rettenetes élményként idézi viszont fel egy másik állami szervnél töltött hónapjait. A feladat nagyjából ugyanaz volt – papíralapú adatbázisokból kellett elektronikus nyilvántartást létrehoznia, szóval a szkenner mellett teltek a napjai –, csakhogy ott a főállású alkalmazottak „termetes, buta fegyőrökként” viselkedtek. Ők teljhatalmuk tudatában igencsak lekezelően bántak a közfoglalkoztatottakkal – mondta Péter –, akik örülhettek, ha a húszperces ebédidőre eltávozást kaptak.
Ráadásul azt tapasztalta, hogy a munkaügyi kirendeltségek – más vélemények szerint ezeket inkább munkanélküli kirendeltségeknek kellene nevezni – senkinek nem kínálnak semmilyen lehetőséget. De maga megengedően fogalmaz: egy filozófusnak (márpedig ő az...) mit is ajánlhatnának? Saját praxisából kiindulva úgy látja, a legjobb esetben valamilyen továbbképzést javasolnak, már ha van olyan haver, akinek a közpénzből – állami vagy uniós forrásból – támogatott, viszont munkaerő-piaci szempontból teljesen felesleges tanfolyamára nincs elég jelentkező.
