Zsákutcába kanyarodott a magyar kormány, amely 2010 júliusában még látványosan fordított hátat az országot 2008 októberében, még az előző kabinet idején az összeomlástól megmentő Nemzetközi Valutaalapnak (IMF). Most kénytelen-kelletlen 180 fokos fordulatot végrehajtva ismét a pénzügyi szervezethez kell fordulnia segítségért, amely egy elővigyázatossági hitelkeret megszavazásával adhatna mankót a fizetőképesnek számító, de finanszírozási nehézségekkel küszködő országnak.

A fordulatot közvetlenül az állampapír-aukciók sikertelensége és a forintárfolyam történelmi rekordra süllyedése, illetve a Standard and Poor’s által előrevetített leminősítés konkrét veszélye váltotta ki. A tárgyalások felmelegítésének a híre némiképp meg is nyugtatta a piacokat. Igaz, a bejelentés meglehetősen suta formája tompította a remélt piaci hatást, tudniillik mind a Magyar Nemzeti Bank, mind a tárgyalópartner, az IMF a sajtóból értesülhetett a hírről.

A kormány határozottan megvédi a hivatalba lépése óta eltelt másfél év alatt elért eredményeket, miközben olyan régi típusú együttműködésnek titulálta elődjének az IMF-fel kötött szerződését, amely Magyarország gazdasági függetlensége elé akadályként tornyosul, s az irányváltás szükségességét sem a belső konfliktusokkal, hanem elsősorban az euróövezeti válsággal magyarázta.

Orbán Viktor miniszterelnök pártja, a Fidesz előszeretettel hivatkozik arra, mekkora szemétdombot hagyott maga után örökül szocialista-szabaddemokrata elődje. A rendrakást azzal kezdte, hogy leszorította a költségvetési hiányt – nem utolsósorban azzal a tízmilliárd euróval, amit a magyarok a magán-nyugdíjpénztári megtakarításaikba fektettek. Emellett váratlanul válságadót vetett ki a főként külföldi kézben lévő bankrendszerre, megfejelve ezt a múlt évtizedben – elővigyázatlanul – svájci frankban eladósodott lakosság devizahiteleinek rögzített árfolyam melletti végtörlesztésével. Ezzel a lépéssel az Európai Központi Bank heves rosszallását is sikerült kiváltania. 

Mindezt hangsúlyozottan a stabilizáció érdekében tette, ám a gazdasági növekedést mégsem sikerült beindítania, az még az 1,5 százalékos kormányzati előrejelzést sem éri el. Az üzleti szféra bizalma szertefoszlott, a feketegazdaság megfékezhetetlen, s ezt az áfakulcs 27 százalékra történt emelése sem tudja ellensúlyozni – írja a brit hetilap.

A The Economist emlékeztet arra, hogy Orbán nemrégi londoni látogatását még milyen hangzatos kijelentések övezték. A miniszterelnök ott az ország bajaiért elsősorban az előző kormányt tette felelőssé, egyúttal a kartellekkel és az ellenszenves, mocskos, visszataszító, tetű jelzővel (sleaze) illetett posztkommunista intézményrendszerrel történő szakítás politikáját hirdette meg. Szerinte a januártól élő egykulcsos adórendszer jelzi a változtatás irányát, emellett az orosz és a kínai kapcsolatok elmélyítéséhez fűzött nagy reményeket. "Az új szelek keletről fújnak" – hangoztatta Londonban Orbán.

Rövid távon az események egyelőre nem őt igazolják. 2008-ban a világ gyorsan Magyarország segítségére sietett egy 20 milliárd eurós hitelcsomaggal, nem utolsósorban azzal a szándékkal, hogy megakadályozza a dominóhatást, amelynek a régió egykori szocialista országai is áldozatául válhattak volna. Mára a helyzet alapvetően megváltozott. Szlovénia és Szlovákia euróövezeti tagállam, Lengyelország gazdasági és diplomáciai ereje pedig megkérdőjelezhetetlen. A volt kommunista országok zöme szebb képet fest magáról, mint az adósságválság dél-európai áldozatai. A „kelet-európai” megkülönböztető jelző immár értelmét vesztette. Ebben a környezetben Orbán különutas politikát folytat, miközben országa egyre veszít súlyából.

Legnagyobb harcát hazai választóival kell megvívnia. Kétharmados felhatalmazása birtokában olyan ügyekre fecsérelte el idejét és energiáját, mint az új médiatörvény megalkotása, amelynek passzusai a szólásszabadság híveiből heves ellenkezést váltottak ki.

Kormánya bunkerstratégiájával zavart okozott a Fidesz-szavazókkal folytatott kommunikációban is. A külvilággal szemben vívott, fennen hangoztatott függetlenségi harc elbukni látszik. Orbán támogatói morgolódnak, ellenzői pedig kárörvendhetnek – zárja írását az Economist.