A Húszak Csoportjának (G-20) pénzügyminiszterei és jegybankelnökei péntek éjszaka állapodtak meg az IMF tavaszi ülésszakán arról, hogy növelik a pénzügyi szervezet forrásait. Nagyjából megkétszerezik a rendelkezésre álló keretet. Christine Lagarde vezérigazgató üdvözölte a döntést, amely ugyan a 600 milliárd dolláros eredeti tervhez képest kevesebb pénzt helyez az IMF felügyelete alá, de ahhoz képest, hogy néhány napja még csak 300 milliárd dollárnál járt a felajánlott pénzek összege, a 430 milliárd nagy siker.

A vezérigazgató az utóbbi hetekben már arról beszélt, hogy legalább 400 milliárdot össze kellene hozni. Az adakozó kedvet növelte, hogy az euróövezet tagországai maguk is 200 milliárd dollárral hozzájárultak a fegyvertár bővítéséhez, illetve összevonták saját ideiglenes és végleges mentőalapjuk hitelezési kapacitását, az Európai Központi Bank pedig nagyszabású likviditásbővítő akciót hajtott végre.

A pénzgyűjtő akció az utóbbi hetekben már mindinkább a lappangó spanyol válság árnyékában zajlott, vagyis egyértelműen az eurózóna krízise késztette az IMF egyes tagországait arra, hogy elkötelezzék magukat a további támogatás mellett, de az összeszedett összeget nem lehet „pántlikázni”, azaz elvileg a valutaalap bármely tagállama folyamodhat hitelért.

Az adakozó országok sora hosszú, de hiányzik a listáról az Egyesült Államok és Kanada. Előbbi egyrészt a választási évre hivatkozik, másrészt úgy véli, hogy Európának lenne elég pénze, hogy saját gondját megoldja. Jim Flaherty kanadai pénzügyminiszter pedig rávilágított egy másik összefüggésre is, hogy tudniillik az európai országok magas kvótaaránya miatt a jövőben az eurózónához nem tartozó tagállamoknak külön is szavazniuk kellene az esetleges valutaövezeti kölcsönök jóváhagyásáról.

Nagy-Britannia, amely tagja az Európai Uniónak, de az eurózónának nem, azzal büszkélkedett, hogy a pénzügyi kiigazítása miatt London adni jött a washingtoni gyűlésre, és nem kérni. A konzervatív-liberális kormány pénzügyminiszteréhez, George Osborne-hoz hasonlóan nyilatkozott a munkáspárti Ed Balls, az árnyékkormány pénzügyi tárcavezetője is, aki azzal érvelt, hogy az IMF nem válhat az eurózóna de facto központi bankjává, s nem támogathat egy egész valutaövezetet, amelynek tagjai nem tudnak megállapodni az alapvető kérdésekben. A brit kormány így is 15 milliárd dollárt ajánlott fel, akárcsak például Szaúd-Arábia vagy Dél-Korea. Japán 60 milliárd dollárt teremtene elő, de például Lengyelország is nyolcmilliárdot ígér.

Nagyobb összeget lebegtetett meg Oroszország és Kína is, de Brazíliával és Indiával együtt arra az álláspontra helyezkedett, hogy a G-20-ak nyári mexikói csúcstalálkozóján dönt majd, annak fényében, hogy a kvótaszerkezet átalakításában milyen engedményeket tud még kicsikarni magának, vagyis beleszólási jogát erősíteni tudja-e. Az ülés után kiadott közlemény szerint erre ígéretet kaptak ezek az országok. De a pénzügyi döntéshozók azt is hangoztatták, hogy az eurózónának többet kellene tennie saját védelme érdekében, s a térség országainak egyszerre kéne kiigazítaniuk a költségvetést, serkenteniük a gazdasági növekedést és talpra állítaniuk a bankrendszert.