A kínai jegybank elnöke pedig egyértelműen arról beszélt, hogy Washington mind az IMF, mind a G20 legitimációját alááshatja. A Financial Times arról számolt be helyszíni tudósításában, hogy a húszak csoportján belül felerősödnek azok a hangok, amelyek Washington megkerülésével valósítanák meg a reformot. De az átalakításhoz 85 százalékos többség kellene, vagyis az Egyesült Államok nélkül nem fog menni.
 |
Christine Lagarde-nak nincs B terve
AFP |
S erre nyilván Lagarde sem hajlandó. Ezért nincs B terv. A szavazatok 16,7 százalékát képviselő országot nem lehet kihagyni egy ilyen horderejű reformból, amely persze a fejlettek részarányát 67,8 százalékról 66,1-re vinné le, a feltörekvőkét 32,2-ről 33,9-re vinné fel. Az amerikai arány mindössze 0,2 százalékponttal mérséklődne, így továbbra is mérvadó szereplő maradna. A 24 tagú igazgatóságban az európaiak adnának át két helyet a feltörekvőknek. A pénzügyi válság kirobbanása után, még 2009-ben határoztak úgy a G20 tagjai, hogy alaposan megemelik az IMF hitelezési képességét a nemzetközi pénzügyi rendszer zavarainak az elhárítására.
Az akkor létrehozott külön válságalapba az Egyesült Államok 100 milliárd dollárt ajánlott fel. Majd 2010-ben állapodtak meg az IMF tagállamai abban, hogy megkétszerezik, 733 milliárd dollárra emelik a kvótát, s átrendezik a belső szavazati arányokat a világgazdasági változásokat tükrözendő. A 2012-es határidő már rég elmúlt, a tagországok elsöprő többsége ratifikálta az egyezséget. De az Egyesült Államok nem.
Az ügylet főként republikánus ellenzői arra hivatkoznak, hogy csökkenne az amerikai befolyás a szervezetben. Míg a jelenleg 370 milliárdos külön válságalapban érvényesíteni tudják vétójogukat, mert a döntések jóváhagyásához – mint a The Wall Street Journal a minap emlékeztetett rá – 85 százalékos többség kell, addig a 24 tagú igazgatóságban csak egy szavazatuk van, s a kvótafelhasználásról többnyire itt egyezkednek.
Ráadásul a válság során az eurózóna tagjai saját pénzügyi alapokat hoztak létre, így az IMF felturbózását akár le is lehetne venni a napirendről. Felhozzák azt is ellenérvként, hogy a valutaalap túl könnyű feltételekkel adott pénzt az európai valutaövezet egyes tagországainak. A görögök például nyakig ülnek az adósságban, s ki tudja, visszafizetik-e.
Vita bontakozott ki az amerikai kongresszusban arról is, vajon ténylegesen mekkora költséggel járna a kvótaemelés. Arra hivatkozik Barack Obama demokrata elnök is, amire Christine Lagarde, hogy az Egyesült Államok az IMF válságalapja számára megnyitott százmilliárd dolláros keretből tenne át 63 milliárdot a kvótába – a gazdasági súly szerint megállapított befizetési részesedésébe, lényegé ben az alaptőkébe –, s így nagyjából megduplázódna az amerikai hozzájárulás összege az IMF pénzügyi alapjában.
A tavaszi IMF-találkozón felbukkant nézeteltéréseknek ez csak az egyik águk. Az indiai jegybankelnök, Raghuram Rajan hiába győzködi a fejlett országokat, hogy legyenek figyelemmel a laza monetáris politikák globális hatásaira, véleménye merev elutasításra talál.
Egy washingtoni rendezvényen az Európai Központi Bank részéről Vitor Constancio alelnök a magas munkanélküliséggel, míg Charles Evans, az amerikai jegybank chicagói részlegének vezetője a túl alacsony inflációval érvelt. Ám Rajan szerint igen kiegyensúlyozatlan az IMF világgazdasági elemzése is, amely azt javasolja a fejletteknek, hogy saját érdekükben tegyenek, amit akarnak, a feltörekvőknek meg azt, hogy alkalmazkodjanak.
Ha nem is ilyen nyersen, de ezt mondta Christine Lagarde is, aki a fejlett országokban a jegybanki politika normalizálását és a fiskális kiigazítás folytatását sürgette, a fejlődő államokban meg a felkészülést a piaci viharokra. Ám üzenete lényege az volt: az alacsony globális növekedés réme fenyeget, strukturális reformokkal beruházásokkal azonban el lehet érni – s ebben elvileg egyetértenek a G20-as körben is –, hogy a következő öt évben még két százalékponttal emeljék a bővülés ütemét.
