Ebben a munkában már megtanultam, a határ, amelyen a segítségnyújtással mozgunk, nagyon keskeny: a fejlesztés szolgálatába kell állítani mindent, az e nélküli támogatás inkább konzervál, mintsem előremozdít. Konzerválja a tehetetlenséget, a „majd megoldja más” érzését, és nem azokat a készségeket fejleszti, amik változást hozhatnak, hanem az áldozati szerep megélését erősíti.

Látom ezt tisztán, mégis naponta döntünk másként, mert nem lehet várni, rendszert, közösségi szabályokat kialakítani. Mert az időbe telik, ahhoz szakember kell, türelem, forrás, és erre most csak egy faluban van lehetőségünk. Ám a többiben is nő a szegénység, lesz beteg a gyerek, terhes az asszony, vágják le a villanyórát, válik le a cipő talpa, maradnak tűzifa és élelem nélkül gyerekek, családok hétvégére.

És akkor az ember nem mondhatja, hogy majd ha itt is odáig jutunk, hogy a közösséget képesek vagyunk megszervezni, segíteni a szabályok kialakításában, hogy haladjanak egy élhetőbb falu felé... Hogy viszünk lehetőségeket, amelyekkel nekik is könnyebb lehet, és megtanítjuk azt is, hogyan lehet élni ezekkel.

Egy segítő, esélyt teremtő civil szervezetnek mindig újra kell értelmeznie a szerepét. Újraértelmezni ott, ahol önálló, az államtól független fejlesztésben a közösséget szeretné képessé tenni arra, hogy az életét megszervezze, és ott is, ahol az állam, a problémákat nem kezelő rendszer még mélyebbre löki a nyomorúságba a családokat. Most a segítő szerepnek erősebbnek kell lennie. Ebben a helyzetben nem tehetünk mást.

Nem várhatunk, hogy majd észreveszik, átgondolják, módosítják, eltörlik, lecserélik, leváltják. Mert akik most nélkülöznek, azoknak az egészségi állapotát, életét most határozza meg mindez. A fejlesztéshez stabil alapok kellenek. Ám ez egyre bizonytalanabbá válik.