Megmaradt a beszélő viszony Lázár Jánossal

Népszabadság - Teknős Miklós

– Képviselő úr, amíg energiaügyi államtitkár volt, miért nem készíthettünk önnel interjút?

– A kormányzati szerepvállalás kommunikációs kötöttségekkel is jár. Ha valaki közösségben dolgozik, igazodnia kell a rendhez. Nem a kényszer, hanem belső indíttatás okán. Hogyan is valósíthatnánk meg közpolitikai célokat, ha az erről beszerzett részinformációkat, esetleges taktikai elemeket kikiabálnánk? Ha én szabnám meg a kommunikációs rendet, talán kevésbé lenne szigorú. De ebben a politikai kockázatközösségben az esetleges hangsúlykülönbségek ellenére is tekintettel kell lennünk egymásra.

– Tanúsíthatom, végig tartotta magát ehhez. De akkor a Facebookon miért szólt be rendszeresen saját frakcióvezetőjének, Lázár Jánosnak?

– Amikor anno Lentiben sorkatona voltam, többek között én szerveztem a laktanya fűtését. Ha a szakácsokkal jó volt a kommunikáció – ami a fűtéscsövek kopogtatásában öltött testet –, akkor adtam hőt az üstökre, amikor kellett. Ha nem tartottuk a kapcsolatot, esetenként túlnyomás keletkezett, az „automatika” leszabályzott, távozott a felesleges gőz, de nem robbant semmi. A Facebookot fogjuk fel egy ilyen biztonsági szelepnek. Így esetleges nagyobb károk váltak elkerülhetővé, és a rendszer stabil maradt.

– Lázár Jánossal, ha jól látom, egymástól uszkve két méterre ülnek a parlamentben. Az egyik János ilyenkor hogyhogy nem szól át a másiknak? Ez nekem, már elnézést, kafkai.

– A tér és az idő mindenki számára más és más módon teszi lehetővé a valóság érzékelését.

– Ez meg olyan mátrixos lett. Lehetne némiképp konkrétabban?

– Mire gondol?

– A parlamentben, ha jól látom a székek eloszlását, nagyjából lóugrásnyira ülnek egymástól. Hogyhogy nem kommunikálnak?

– Egy erős lóugrásnyira, ha a megfelelő vidéki hasonlatot javasolhatnám. Tavaly év elején, amikor frakcióvezető úr egy letárgyalt megállapodást kívánt megváltoztatni, leültünk, és többek között arra is kezet ráztunk, hogy hasonló esetekben előre egyeztetünk. Ez azóta sem történt meg, és gondolom, már nem is fog.

– Szerintem Lázár János akkor tesz ellenséges lépéseket, ha valakit az ellenséghez, konkrétan az általa megnevezett és gondolom jól ismert energialobbihoz sorol. Lehet-e ennek bármiféle alapja? Próbálták-e önt lefizetni?

– Ilyennel a közszolgálatban eltöltött eddigi 22 esztendő során nem találkoztam.

– Ne vicceljen, már engem is próbáltak.

– Hát, bizonyára vannak, akik vonzzák az ilyen jellegű megkereséseket. Talán közismert, hogy nálam nagyon nem éri meg az ilyen kísérlet. Hatalmas kockázatot vállal, aki ebben sántikál. Olyanról már hallottam, hogy a nevemmel házalt valaki.

– Beszélő viszonyban állnak egyáltalán még Lázár Jánossal? Nem gondolkodott-e azon, hogy esetleg más politikai vizekre evez?

– A Fidesz-KDNP frakciószövetség értékrendi skálája kellően széles ahhoz, hogy továbbra is a beállítottságomnak megfelelően végezhessem közszolgálati feladataimat. Tudja, a magunkfajta nyakas alföldi emberekben némi konokság is megbúvik. Olyan ez, mint a család. Ha van egy feloldhatatlannak tűnő vita, de minden másban egyetértünk, akkor erről inkább nem beszélünk. És nem mindig egyformán mosolygunk. De melyik család ilyen? Talán a Szent Család. Na de mi nem vagyunk szentek. Bár törekszünk rá. Szóval nyilván szóba állunk, de ezt a témát kerüljük. Kicsit fáj ez, mert az elmúlt tíz évet – az utolsó két polgármesteri ciklusomat is – alapvetően befolyásolta az energetika, a fenntarthatóság iránti érdeklődés. Nagyapám mindig azt mondta, akkor leszel boldog, ha tudod, ki vagy, de nyitott maradsz mások iránt. Ezt ma úgy nevezném, felelős erőforrás-gazdálkodás személyekkel, természettel egyaránt. Fiatalkorom az útkeresés jegyében telt. Egy időre sajnos elhagytam a szülői háztól kapott konzervatív-nemzeti szabadelvű, parasztpolgári szellemiséget. Olyan „hitványságokkal”, mint például a 90-es évek közepi válásom. Ez számvetésre késztetett, amiből az a felismerés húzott ki, hogy felelősen kell gazdálkodjak mind a magam, mind mások erőforrásaival. Mindenki megfizeti a maga tanulópénzét.

– A 80-as években elvégezte a hittudományi főiskolát, hitoktató, szociális munkás, narkológus, csoport- és személyiségfejlesztő, családvédő, mentálhigiénés szakértő, mi több, kajak-kenu segédedző és versenybíró lett, később pedig terület- és településfejlesztő, szociológus és szakmérnök. 1990-től öt cikluson át Tatabánya polgármestere, először SZDSZ-esként, majd függetlenként, aztán a Fidesz színeiben. Helyre kis útkeresés.

– És ezalatt rájöhettem, hogy minden mindennel összefügg, legyen szó akár hitről, szociális munkáról vagy településgazdálkodásról. Mindennek van egy rendszere, amiből nem lehet többet kivenni, mint amennyi benne van. Hitem szerint kegyelem – némi könnyítés a terheken – akkor jár, ha magunk is teszünk érte. Segíts magadon, Isten is megsegít. Persze nem készültem volna papi pályára, ha nem közösségben gondolkodom. E keretből kilépve ezután problémás fiatalokkal foglalkoztam. Így kerültem kapcsolatba Solt Ottiliával és az SZDSZ-szel. A szociális munkának is megvan a technikája, amit kötelességemnek éreztem elsajátítani. Eközben megválasztottak polgármesterré, ami szintén megfelelő szakismereteket igényel. Hogy például lássam, kőműves apámnak is hála, hogy a beruházók a valóban szükségesnél mennyivel több anyagot igyekeznek elszámolni. Mérnöki diplomámat pedig gázszolgáltatásból írtam. Jó időben, jó helyen, kiváló mestereknél. Amikor tejfelesszájú 25 éves legényként a hetvenezres város polgármesterévé választottak, épp összeomlott a szocialista nagyipar, és elbocsátottak 12 ezer embert. Világos céllal, ésszerűsítésekkel és nem megszorításokkal, az érintetteket és megfelelő külső partnereket bevonva végül kikerültünk a gödörből. Mivel mindennek ára van, ezt a magánéletem sínylette meg. De a végén minden visszatérül, ami visszajár.

– Nem mindenki útkeresését szegélyezi négy-öt felsőfokú végzettség. Diploma nélkül akár még miniszter is lehetne magából. Na de hogy jön ide a kajak-kenu?

Népszabadság - Teknős Miklós – Körös-parti gyerekként két vágyam lehetett: focizni a parton vagy kajakozni a vízen. Én ez utóbbit választottam. Egy futballpályához képest mégiscsak nagyobb szabadságot jelent egy hullámzó vízfelület. Meg aztán nem is vagyok egy robbanékony típus. Kétségtelen, néha a sprinterek kerülnek előnybe. De nekem amiatt, mert valaki figurázik, még nem kell emelnem a csapásszámot. Az erőmet a pálya egészére osztom be. Résztávokat veszítettem már, de végül győzni szoktam. Időközönként persze bevisznek a nádasba vagy a stég alá. Az első Csorba-tavi versenyen a helyiek jól elkalapáltak, mert ismerték a víz alatti, rejtett kavicspadokat, ahová fel tudtak tenni. A következő verseny előtt felmértem a terepet, hogy legalább egyenlő esélyekkel induljunk. A szakismeret és a jó edző nagyon fontos, de a rejtett buktatók csak a terepen mérhetők fel. Minden pálya más.

– Ön hol tart most a Fidesz pályáján?

– Számomra a pálya a közszolgálat, az ország. Kispályásként most kétségtelenül ki kellett szállnom a hajóból és partra húzni. Nem ismertem a versenypálya minden részletét. Csak akkor állhatok ki lelkesen a szakpolitika mellett, ha az összes ismeret rendelkezésemre áll. A hasonlatban én a Fidesz egyesületéhez tartozom. A csapattagok között, főleg, ha a legjobbakról van szó, megjelenhet a virtuskodás. De ha ez egymás kárára történik, akkor csak egy másik, akár gyengébb csapat húzhat belőle hasznot. Abból is érteni kell viszont, ha a pályaleosztásban mindig a másiknak jut a gyors víz, én meg csak tolom a hajót a kavicspadról. A biztonságos energiaellátás versenyszámban az elfogadott szabályrendszer a nemzeti energiastratégia, meghatározott célokkal. Például, hogy az energiaárakat hosszú távon meg kell szabadítani a szociális elemek túlsúlyától. Gyakorlott politikusként tudom, ez nem megy egyik napról a másikra, de mindenre lehet közös megoldást találni. Ha a start után néhány pillanattal maga a szövetségi kapitány írja át a célt, el kell gondolkoznom: szakmai, politikai, szociális ismereteim alapján ez vállalható-e, vagy a csapategység érdekében átadom-e helyemet egy nálam alkalmasabb versenyzőnek.

– Megérte rezsicsökkentés esetére az energiarendszer összeomlásával fenyegetni? Ez alighanem az ön államtitkári posztjába került. Ráadásul a választási kampányban még a rezsi csökkentését ígérték.

– Nem pontosan emlékszik, amit bizonyítani is tudok. Hisz megszoktam, hogy újságírók esetenként általuk vélt szavakat adnak közszereplők szájába. Tavaly a választások előtt többször is megkérdezték: ha a Fidesz kerül hatalomra, nem lesz energiaár-emelés? Én rendre azt válaszoltam, hogy a gazdasági környezet javulásával, a fogyasztói érdekek nagyobb mértékű figyelembevételével érdemben befolyásolhatóak a fogyasztói árak. De tudomásul kell venni azt is, hogy energiahordozóink árát nagyrészt a világpiac határozza meg, amire a kormánynak nincs komoly hatása. Hozzátettem, hogy a nagy ellátórendszerek gyökeres átalakítása, beleértve a tulajdonviszonyokat is, tompíthatja a nemzetközi kilengéseket. A jelenlegi keretrendszerben egy szolgáltatás két fő szereplőből áll: a szolgáltató terméket állít elő, aki pedig igénybe veszi, az fizet érte. Ezt egyik fél sem lépheti át, amit a szabályozó ellenőriz. Azt is tudomásul kell venni, hogy Magyarország kockázatközösség. Véget kell vetni annak, hogy az ország egyik fele keresse meg a másik kenyerét is. A magatehetetlenek, gyermekek, idősek, betegek kivételével mindenkinek ki kell vennie a részét a teherviselésből. Erről gyors és bátor, de körültekintő és igazságos döntéseket kell hozni. Mindenki csak úgy terhelhető, amennyit elbír. Annyira viszont igen. A jó edző a fájdalomküszöbig hajtja a sportolót, ezzel folyamatosan tágítva a tűrőképességet. Hogy aztán a versenyen megszülessen a győzelem, és elmondhassuk, megérte. A rendszer működőképessége érdekében, szükség esetén nem zárok ki egy jövőbeni árkorrekciót. De ebben figyelembe kell venni a lakosság teherviselő képességét. Óriási különbségek vannak élethelyzetekben, aminek leképezése a közszolgálat dolga. A szociális munkás szól belőlem, amikor azt mondom: a rezsibefagyasztás csak egy vékony rétegen segít, mert sokan azt sem tudják kifizetni. Támogatom például az előrefizetős órákra vonatkozó KDNP-javaslatot. Hozzá kell szoknunk a források szűkösségének tudatához: életszínvonalunkat az eddigieknél kevesebb energiával kell fenntartsuk. Az önkormányzatoktól anyagi, a karitatív szervezetek részéről lelki, életvezetési tanácsadásra lehet ehhez szükség.

– De tényleg összeomlás szélén áll az energiarendszer? Sem erre vonatkozó fenyegetést, sem példát, sem fizikai előjelet nem tapasztaltunk.

– Ha ön nem költ otthonának karbantartására, akkor csökken annak használati értéke, nő a fenntartási költsége, majd a biztonságos használat is kérdésessé válik. Így van ez minden épített létesítménnyel, hálózattal. Az állag romlásával növekszik az ellátás-, vagyon- és életbiztonság veszélye. Nem olyan bonyolult, ezek az élet alapvető fizikai törvényei.

– Igen ám, de ha valakitől annál több pénzt kapok, minél rosszabb képet festek le, bizonyára kissé túlzok ebbe az irányba.

– Erre kell az ellenőrzés, amit az energiahivatal testesít meg.

– Az energiaipar hatóságai miért nem tárnak fel legalább mutatóba olyan iparági visszaéléseket, mint mondjuk az adó-, vám- vagy versenyhivatal? Sokak szerint már az a korrupció melegágya, hogy létszámhiányra hivatkozva nem szállnak ki a helyszínre, csak levelezgetnek.

– Igazat kell adnom önnek. Az energiahivatal megerősítését a pénzügyi felügyelet mintájára megkezdtük. Meg kell szüntetni a korrupciós kísértés lehetőségét, és ki kell tenni onnan a betelepült iparági lobbistákat. Az új vezetőség részéről meg is van erre a nyitottság. Nő a hivatal önállósága, szaporodnak feladatai, emeljük a létszámot. A terepre igenis ki kell vonulni. Közszolgaként én is gyakorta teszek váratlan udvariassági látogatást a szakterületemhez tartozó üzemekben. Nyomozást ugyan köztisztviselőktől ne várjon, de a szabálytalanságok feltárásában és a bírságolásban növeljük a hatékonyságot. Meg kell tartani a kormányzati felügyeletet is, hogy kiskirályságok kialakulása ne veszélyeztesse a közjó érvényesülését.

– A választási kampányban azt mondta, az energiabefektetők taligával viszik ki a pénzt. Mindet megtalálták?

– Még finomítható a rendszer. A Fidesz-kormány megalakulása óta az energiacégektől évi mintegy százmilliárd forint „kerül át” a lakossághoz. Ez százalékokkal csökkenti a lakossági tarifát, és a kereskedők helyzete sem kényelmes már. Először 40, majd 70 százalékos arányban tettük kötelezővé az olcsóbb, nyugati irányú gáz árának figyelembe vételét a lakossági tarifában. Ha centire is, de műszakilag megalapozottan. Ám ilyet csak egyszer lehet tenni: mostantól az energiahivatal vigyáz a rendre. A válságadóval további évi százmilliárdot csoportosítottunk át a közösség számára. Emellett vannak olyan nyereségelvonási technikák, amelyek ellen egyelőre nem sokat tehetünk. Ilyen az, amikor csoporton belüli cég végez szolgáltatásokat, a könyvelés vagy az informatika terén. Ki mondja meg, hogy az ezért fizetett díj piaci, vagy esetleg kicsit magasabb annál? Ezt nevezik transzferárazásnak, ami egy legális, az EU által garantált jogi lehetőség. Én mégis a gyarmattartás egy kifinomult eszközének tartom. Az anyaországi szakszervezeteket is sokszor ezzel sikerül lehűteni. Az az összeg, amelyet nálunk egy munkavállalón megspórolnak és etikátlanul hazautalnak, az anyaország munkavállalóinak életszínvonalát, az ottani versenyképességet növeli. Van egy tisztességes külföldi befektető a tatabányai ipari parkban. Megugrott a termelése, és a következő évben le is járt az adókedvezménye. 250 millió után 800 milliós adóbefizetést vártunk. Ekkor az ügyvezető, voltaképp előzékenyen, a városi költségvetés tervezhetősége érdekében tájékoztatott, hogy áttérnek a csoporton belüli transzferárazásra, és adóbefizetésük csak 280 millióra nő. Elképesztő pénzek, évente ezermilliárd mehet így ki az országból, adómentesen. Csak Tatabányán három év alatt az összes iskolát fel lehetne újítani a városból hazautalt extraprofitból. Eszközeink korlátozottak, de ezért sem szabad a kormánynak támogatnia az egységes európai adórendszert. Lényeges változás akkor várható, ha az energiahálózat nagyobb mértékben kerül közösségi tulajdonba. Ezért tartom bűnnek, amikor az előző érában a Mol maradék állami 25 százalékának eladásával lehetővé tették a gázüzletág kiárusítását. Nem vagyok magánszektor-ellenes, de az energetikai alap-infrastruktúrának a közösségnél a helye.

– Könyörgöm, ne nevezze a Molt magáncégnek: most költöttünk félezermilliárdot a 22 százalékára. Megérte a vétel?

– Mondjuk úgy, van már benne köztulajdon is. Hogy e jelentős mértékű közösségi forrás befektetése a nemzet számára hasznosnak bizonyul-e, attól függ, hogy a politika és a Mol menedzsmentje között kialakul-e egy jó értelemben vett szinergián alapuló együttműködés. Ez a kegyelmi pillanat még nem jött el. Így most még szinte szemlesütve kell érvelnünk a közösségi érdek mellett. Tudomásul kell venni, hogy a Mol alapszabálya szűk kereteket szab a számunkra. Igaz, ehhez mi is hozzájárultunk az előző tulajdonosokkal szembeni jogos önvédelem érdekében. Tapasztalataim szerint a Mol menedzsmentje a szokásosnál nagyobb befolyást gyakorol a társaság életére. Ez ugyan növeli a rugalmasságot, de a közösségétől eltérő csoportérdekek is megjelenhetnek. Ízlésem szerint a Mol vezetői a jelenleginél jobban is figyelembe vehetnék a nemzeti érdekeket. Az orosz Szurgutnyeftyegáz kiesésével ugyanakkor kétségtelenül nyugodtabban tervezhetnek, ami nemzeti érdek. Kevesen tudják, de a Mol a világ számos, politikailag sokszor érzékeny térségében termel kőoalajat. A geopolitikai viszonyok az elkövetkező öt-tíz, vagy akár két-három évben alapvetően változhatnak. Ez veszélyeztethet eddig stabilnak hitt energiabeszerzési útvonalakat is. A Mol kiterjedt nemzetközi hálózata ebben jelenthet egy fajta biztonságot.

– Evezzünk át kissé piranhásabb vizekre. Mi igaz abból, hogy a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium jogszabály-alkotási, támogatási, kinevezési politikájában döntő a Simicska Lajos és Nyerges Zsolt Fidesz-közeli vállalkozók nevével fémjelzett kör befolyása?

– Nézze, István. Ahol virágpor van, oda gyűlnek a méhek is. Nélkülük nem működik a természet. Ahhoz, hogy mézhez jussunk, jó méhész kell. A mi tanyánkon volt egy 83 családos telepített méhes. Egy idő után külföldről megjelentek az atkák, legyengítve a hazai populációt. Majd jöttek az egészséges, roborált vándorméhek, és átszipkázták a mieink által begyűjtött mézet a saját kaptáraikba. Így működik a globális világgazdaság. Liberális szabályokkal kis célpiacokat meggyengítenek, majd lerabolják azt. Ebben a helyzetben az a célunk, hogy óvatos támogatással a saját méheinket, a hazai vállalkozásokat erősítsük. Ez tökéletesen megfelel a közösségi érdeknek. Akkor van baj, ha itt is túlsúlyba kerül az egyéni szempont. Fellegi Tamás miniszter úrral mi mindig a kormányzati célkitűzések szakpolitikai megvalósulásáról értekeztünk. Különböző körök érdekeinek esetleges érvényesítése érdekében rám vagy az apparátusra nem nehezedett nyomás. Ennek a pályának ugyanakkor csak egy részére volt rálátásom. Hogy történt-e ilyen megkeresés, nem tudhatom, mert nem én voltam a miniszter. Új, feltörekvő vállalkozói csoportokkal magam is összefutottam, melyek mögött olykor-olykor bizonyos közszereplők alakja is feltűnt. Fideszes is, más is. A parlamenti szembenállás nem mindig írja felül az üzleti érdeket. Sokszor éreztem azt, hogy egy-egy új technológia kiemelt támogatásánál az egyéni érdek a méltányolhatónál nagyobb mértékben terjedt volna túl a közösséginél. Ilyenkor a politika megfelelő egyeztetéseket követően döntéseket hoz. Ez, főleg, ha nagy rendszereken változtatunk, néha késedelembe esik. De hát nagy poszt nagy terhekkel jár.

– A Fidesz és az MSZP már az előző érában hitet tett egyes hazai energiacsoportok – például Mol, MVM, távhőcégek – piaci uralma mellett. Az oly kedves vállalkozók pedig elszabadult hajóágyúvá váltak. Nem lenne mégis jobb a tiszta verseny?

– Engedje meg, hogy egy újabb példával válaszoljak. Ha Magyarország a házunk, a vállalkozások pedig a családunk, akkor az én házamban és családomban a teendőket egymás között osztjuk meg. Ha enyém a felelősség és egy családtagom becsap, lehet, hogy összeveszünk, ha kell, megfegyelmezem, de megbékélünk, és minden megy tovább. Szívesen fogadok vendégeket, akár házaló kereskedőket is. De azt én szabom meg, hogy nálam hol, mikor és miről alkudozunk. Mint ahogy nagyapám mondta: a kapu nem azért van, hogy állandóan nyitva álljon, mert az már átjáróház. Ott, ahol a magyar vállalkozások nagyjából versenyképesek, szükség van a segítésükre. Kicsit talán magasabb az ár, de ez munkahelyeket, adóbevételeket hoz. Ahol esélyünk sincs, örömmel várjuk a vándorméheket. Színt visznek a gazdaságba, és többé-kevésbé leróják kötelezettségeiket. Egy külföldi vállalkozó, ha már nem éri meg neki, veszi a sátorfáját és elmegy. Egy magyar üzletemberre sokkal inkább építhetünk, hisz ő ide született, és nehezebben távozik. Ez egyben kulturális kérdés is. A XIX. század második fele és a 40-es évek között egyébként a honi politika még ideszoktatta a külföldi befektetőket. Igaz, nem ostorral, hanem kézen fogva. És nem a szolgáltatásban, hanem a termelésben.

– Ön egykor az atomügyben ingadozó SZDSZ tagja volt, a 2000-es évek közepén támogatta az erőművet határozottan ellenző Védegyletet, polgármesterként csatlakozott a Greenpeace mohi elleni akciójához, a szociálliberális kabinet energiapolitikájának 2009-es vitájában a paksi tervek átgondolására szólította fel a kormányt, és tartózkodott a bővítési szavazáson. A Fidesz-kormány államtitkáraként már határozottan bővítéspárti volt. Útkeresés?

– Na, tegyük ezt rendbe. Az SZDSZ egyáltalán véleményt Fodor Gábor előretörése után hangoztatott atomügyben, amikor én már rég elhagytam ezt a társadalom alapvető szöveteit vírusként támadó, a szocialista pártot el is pusztító szerveződést. A Védegylet olyan demokratikus közösség volt, ahol a kifelé képviselt álláspontot belül nem mindenki osztotta egyformán. 2009-ben pedig valóban hatástanulmányok készítését követeltem. Mi ezt a több változatot figyelembe vevő környezeti és gazdasági háttérszámításokon alapuló energiastratégiával megtettük. Ha úgy tetszik, ezek meggyőztek arról, hogy az élettartam-hosszabbításnak nincs alternatívája, és a bővítés is egy vállalható irány. A társadalom számára olcsóbb, mintha ugyanezt megújuló forrásokkal oldanánk meg. Egyelőre egy kormánynak benyújtott szakmai javaslatról beszélünk egy olyan tárca részéről, amelynek azóta mind államtitkára, mind minisztere távozott. A politikai döntést a kormánynak kell meghoznia. Amin feltétlenül javítani kell, az a kommunikáció, az átláthatóság. A társadalmi párbeszéd elengedhetetlenül fontos.

– Most hogyan tovább? Nemrég klímakatasztrófa-felkészítésről beszélt, kissé talán még az energetikában is paranoid jövőképpel.

– Először is alkotó, tevékeny tagja maradok a Fidesz-KDNP frakciónak, a parlament gazdasági bizottságának. De nem könnyítem meg az ágazat szereplőinek dolgát, és megtanulom minden stratégiailag fontos tolózár és kapcsolószekrény rendszeren belüli elhelyezkedését. A katasztrófákkal kapcsolatban pedig annyit mondhatok: lehet, hogy én a sötét ég alját egész feketére is képes vagyok festeni, de azért ha javasolhatom, mindenki készítse elő az esernyőjét.

Névjegy

BENCSIK JÁNOS

1990-ben végzett a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián, majd a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán szociális munkás szakon szerzett diplomát, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig szociológus-oklevelet. A Debreceni Agrártudományi Egyetem elvégzése után településüzemeltető mérnök lett. 1990 és 2010 között Tatabánya polgármestere. 1998-ban parlamenti képviselői mandátumot szerzett az SZDSZ országos listájáról. 2004-ben lépett be a Fideszbe, 2006 óta országgyűlési képviselő. 2010 nyarától november közepéig a Nemzetgazdasági Minisztérium energiaügyi és otthonteremtési államtitkára, majd a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium energiaügyekért és klímapolitikáért felelős államtitkára. Erről a posztról december 2-án jelentette be lemondását év végi hatállyal.

Kapcsolódó cikkek: Marnitz István: Lobbi és energia | A Fidesz határozottan a Déli áramlat mellett | Megalakult az állami Magyar Gáz Tranzit Zrt. | Megvette az állam a Mol ötödét: félezer milliárd forintunkba került | Bencsiknek szorít Podolák