Börtönbe kerülhetnek az útkartellezők
- A gazdasági válságban nem érzékelik, hogy a piaci szereplők számára még csábítóbbá válik a kartellezés vagy az erőfölénnyel történő visszaélés?
- Bár számolunk vele, egyelőre nem érzékeljük, hogy nálunk kifejezetten a válsághoz köthetően megnőtt volna a versenyjogsértések száma vagy súlya. Az viszont itthon és külföldön is megfigyelhető, hogy a piaci szereplők a válságra való hivatkozással megpróbálják felülírni a versenyszabályokat. Hollandiában például nemrég egy olyan, normál piaci viszonyok között képtelenségnek tűnő törvényjavaslatot terjesztettek elő, hogy a tíz százalék alatti piaci részesedésű kis cégek kapjanak felmentést a kartellezés tilalma alól. Az érvelésük az volt, hogy ha a kis társaságok klasszikus kartellbe tömörülnek - egyeztetik az árakat, felosztják egymás között a piacot -, akkor jobban szembe tudnak szállni a nagy cégek piaci erejével. Az alsóház támogatását élvező ötletre az ottani versenyhatóság nemet mondott, és a mi válaszunk sem lenne más: nem szabad engedni, hogy a válsághelyzet felülírja a normális, piaci verseny szabályait. A válságból való kilábalásnak ugyanis pontosan az a feltétele, hogy a cégek ugyanúgy versenyben próbálják túlélni a jelenlegi állapotokat, mintha békésebb helyzet volna. Ha visszaveszünk a hatékonysági kényszerből, akkor hatékonysági veszteség is lesz.
Hasonló érvelés nálunk a kereskedelmi bankok körében érzékelhető: a GVH mellett most már a kormány is felvetette az egyoldalú szerződésmódosítás lehetőségének a szűkítését, mire a pénzintézetek egyebek mellett azzal érvelnek, hogy a jelenlegi válsághelyzetben ez még inkább alááshatja a bankrendszer stabilitását. Mi viszont nem hisszük, hogy a szerződésmódosítások lehetőségeinek a beszűkítésével megélénkülő verseny aláaknázná a bankrendszert. Szerintem a bankrendszer stabilitása inkább azon múlik, hogy a pénzintézetek a hitelezés során mennyire tartják be a prudenciális szabályokat, és milyen kockázatot vállalnak fel. A jelenlegi gyakorlat folytatása tovább erősítheti a bankokkal szembeni bizalmi válságot, és valóban kockázatos helyzeteket idézhet elő. Ha ugyanis a bankok a terheiket folyamatosan az adósok vállára rakják, ahogyan azt most teszik, akkor egy határon túl még az eddig jó adósok is bedőlnek. Ennek tömegessé válása pedig tényleg veszélyezteti a bankrendszer stabilitását. Ha a bankrendszer eszközei és forrásai között megvan a lejárati összhang, akkor vélhetően a hosszú távú szerződések ellenőrizhetetlen módosítása sem válik szükségessé. Rövidtávú finanszírozás esetén viszont jogos lehet az ügyfelek azon igénye, hogy a kedvezőbbé váló forrásköltségekből is megfelelően részesüljenek.
- Gondolja, hogy az egyoldalú banki szerződésmódosítások lehetőségeinek a szűkítését el tudják érni? Az elsőre jóval egyszerűbbnek tűnő kérdés, a hitelkártya termékekhez kapcsolódó reklámok megregulázása is komoly ellenállásba ütközött.
- Igen, de mostanra a bankok minden jel szerint megértették, hogy ha egy terméknek például három jellemzője van - abból mondjuk kettő pozitív az ügyfélnek, egy viszont kockázatot is rejt az ügyfél számára -, akkor azt a három jellemzőt azonos súllyal kell megjeleníteni a reklámban. Tény, hogy a szerződésmódosítás jóval összetettebb kérdés, és a bankok erősen érdekeltek abban, hogy e területen ne történjen változás. Bár a GVH-s fenyegetettség a bankok számára fennáll - hiszen eddig is több milliárd forintot fizettettünk vissza velük az ügyfeleiknek -, azonban ennek a lehetőségnek a kihasználása túlzottan nagy potenciális többletbevételt jelent nekik ahhoz, hogy arról könnyen lemondjanak. Jelenleg a lakossági hitelkihelyezés teljes rendszere arra épül, hogy a szerződéskötést követő 15 nap után a bank, ha üzletpolitikai érdeke úgy kívánja, bármikor egyoldalúan módosíthatja a hitelszerződés feltételeit. Néhol szó szerint ez a kitétel szerepel az általános szerződési feltételekben.
Ma az ügyfél azt tapasztalja, hogy mindaddig, amíg keresi a hitelt, versengő bankok sokaságával áll szemben, azonban ahogy belép a rendszerbe, saját hitelének a foglyává válik. A szerződéskötés utáni tizenhatodik naptól kezdve a bank bármikor magasabb kamatot, bármilyen egyéb díjat vagy költséget megfizettethet az ügyféllel. Akit, ha átmegy egy másik bankhoz, akkor ott sem véd meg semmi attól, hogy a tizenhatodik napon ugyanolyan rossz helyzetbe kerüljön, mint az előzőnél. Ráadásul a bankok úgy alakították az ilyenkor esedékes díjtételeiket, hogy ma egy ügyfél a hitel értékének legalább 4-10 százalékát kénytelen megfizetni, ha egy kedvezőbb ajánlatra vált.
A szerződéskötés után három típusú kockázat keletezhet. Az egyik a hitelfelvevőnél, amikor jövedelmi helyzete vagy a hitel fedezetének az értéke megváltozik. A másik kockázatot elvileg a hitelező viseli, mert rossz üzletpolitikai döntést hozott. Például úgy hitelezett 20 évre, hogy ezt 2-3 éves anyabanki forrásból tette. A harmadik kockázati elem a mindkét felet terhelő vis major, ami az adott féltől független, külső és elháríthatatlan esemény, ilyen például a makrogazdasági környezet változása, amit az utóbbi időben tapasztalunk. Az egyoldalú szerződésmódosítás kulcseleme, hogy az összes kockázati elemet az ügyfélre rakják: így viszont a bank nemcsak a tőle függetlenül felmerülő kockázatnövekedésből származó többletköltségét, hanem minden rossz döntésének a következményét ki tudja fizettetni vele.
- Mit tud tenni ebben a kérdésben a versenyhivatal? Bírságokkal rá lehet bírni a bankokat, hogy szűkebben értelmezzék és alkalmazzák az egyoldalú szerződésmódosítási lehetőségeiket?
- Nem. Egyedi eljárásaink voltak ugyan voltak ez ügyben is - például tavaly az OTP-t sikerült rászorítani, hogy több ezer ügyfelénél vonja vissza az egyoldalú szerződés módosításait, és fizesse vissza az ebből befolyt díjtételeit -, de úgy tapasztaltuk, hogy ezt a fajta problémát nem lehet pusztán versenyjogi eszközökkel kiküszöbölni. Jelenleg is folynak eljárásaink, de minél jobban kitapasztaljuk a bankok viselkedését, annál jobban látszik, hogy a törvénymódosítás az igazi megoldás.
Már tavaly márciusban javasoltam, hogy ebben a kérdésben szülessen törvénymódosítás. Gondolom, ez is szerepet játszott abban, hogy a pénzügyminiszter kilenc hónappal később beterjesztett az Országgyűlés elé egy saját javaslatot, amelynek nyilvános vitája a napokban kezdődik. Ebben pontosabban definiálnák azt, hogy mi számít költségnek, díjnak, kamatnak, mi az, aminek a költségét a bank átháríthatja az ügyfélre, és mi az, amit nem. A törvénytervezet léte üdvözlendő, de tartalma kevés a valódi változáshoz. Például a már meglévő szerződésekre nem vonatkozna ez a fogyasztóbarát szabályozás.
- Hiába leplezett le a versenyhivatal sorozatosan óriási útépítési kartelleket, szabott ki milliárdos bírságokat, nem látszik, hogy megtisztult volna a piac. Akárhová nyúlnak, mindig újabb és újabb törvénytelen versenykorlátozó megállapodásra bukkannak.
- Ennek számos oka van. Egyrészt a nagyobb kartellező cégek is alkalmazkodtak a helyzethez. Több jelből érzékeljük, hogy kiépült az elhárítás a kartellező cégeken belül. Ezek a társaságok többnyire jó nevű ügyvédi irodák szakembereit kérik fel arra, hogy tanítsák meg őket, miként rejthető el egy kartell, mit kell tenni akkor, ha a cégen rajta üt a GVH. Van, ahol kifejezetten begyakoroltatják az alkalmazottakkal, mi a teendő ilyenkor.
Munkatársaink korábban aránylag kényelmesen tudtak mozogni a szerverszobákban, vagy a főnöki irodákban, könnyen le tudták ellenőrizni az e-maileket, vagy a számítógépek tartalmát. Most mintha ennek az ellenkezőjét éreznénk. Ugyanakkor sokszor tapasztaljuk, hogy a cégek - egyébként meglehetősen primitíven elhelyezve - arra utaló jeleket hagynak hátra, mintha erős lenne a verseny, ám a cégvezetés nehezen, de ellenáll a kartell csábításának. A másik céljuk az ilyen dezinformálással az, hogy lekössék az erőinket.
- Van-e felelőssége a közbeszerzési pályázatokat kiíróknak abban, hogy ilyen méreteket öltenek az államot megkárosító kartellek? Ők leggyakrabban széttárják a kezüket, mintha semmit sem tudnának tenni a jelentkezők összebeszélése ellen.
- Mára kitapasztaltuk ezeknek a kartelleknek a működését, és egyértelművé vált, hogy milyen nagy a közbeszerzési tendert kiírók felelőssége ezek létrejöttében. Úgy látjuk, a tendereztetők nem tesznek meg mindent azért, hogy elvágják a kartell lehetőségét. Pedig számtalanszor felhívtuk már arra a figyelmet: azzal, hogy a kiíró elnézi - azt már mondani sem merem, hogy szervezi - a kartellt, hagyja magát meglopni.
Az, aki kiírja például az építőipari közbeszerzési pályázatot, általában pontosan ismeri a piacot, tudja, hogy egy kartell elkerülése érdekében milyen részletezettséggel kell meghatároznia a közbeszerzési feltételeket. És a kiírók ma már arra sem hivatkozhatnának, mint öt-hat évvel ezelőtt, hogy hallottunk ugyan kartellről, de még nem találkoztunk ilyennel.
A kartell ugyanis voltaképpen nem is túl bonyolult dolog: a közbeszerzési kartell esetén néhány ajánlattevő képviselője megbeszél valamit, és ahhoz tartják magukat. A kartell szervezési ideje a közbeszerzés kiírástól a döntéshozatalig tartó időszak, a kiírók és az ajánlattevők ekkor intenzív kapcsolatban állnak egymással. Ilyenkor szinte mindig számos jel utal a kartellre, amit a tendereztetőnek viszonylag könnyen észre kellene vennie. Aki odafigyel rá, annak hamar összeáll a mozaik: ezek kartelleznek. Ugyanakkor tény, hogy a kiírók és az ajánlattevők között sokszor évtizedekre visszamenő szakmai, és személyes kapcsolat van, méghozzá olyan részpiacokon, ahol ők otthon vannak, mi pedig nem.
- Ezzel az erővel akár a közbeszerzés kiírója is benne lehet a kartellben.
- Volt rá példa, hogy hűtlen kezelésért feljelentést tettünk, amikor megalapozottnak láttuk, hogy a kiíró is benne volt a kartellben. Jelenleg a rendőrség vizsgálja az egyik ilyen ügyet, megítélésünk szerint kézzelfogható bizonyítékunk van arra, hogy maga a kiíró szervezte a kartellt. Már olyan táblázatot is találtunk, amely szerintünk egy pénzügyi elszámolás volt egy kiíró alkalmazottja és a nyertes cég között.
- Elvileg már bűncselekmény a közbeszerzési kartellezés, de még senki sem ül rács mögött ezért. Tettek már feljelentést ilyen ügyben?
- A büntethetőség lehetővé válása óta vizsgált első nagy ügyben, a Nógrád megyei útkartellben most tettünk feljelentést, és ez történt egy vidéki általános iskola felújítása során működtetett kartell esetében is. A feljelentéssel nem is várjuk meg a bírósági jogorvoslati eljárás végét: amikor a versenytanácsunk már bizonyítottnak látja a kartell létét, és megszületik a döntés, akkor megtesszük a feljelentést a nyomozó hatóságnál. Ugyanakkor tény, hogy a kartellt bebizonyítani sem éppen könnyű, a több évvel ezelőtti dokumentumok, közvetett bizonyítékok alapján a személy felelősségét jóval nehezebb megállapítani. Az ügyészség és a GVH korábban óvakodott is a kriminalizációtól. De nem csak emiatt voltak aggályaink a büntetőjogi tényállás bevezetése miatt, hanem azért is, mert a feltáró munkánkban sokszor segítenek bennünket a cégek alkalmazottai, akiket azonban elbizonytalaníthat az, ha az információjuk alapján a (volt) főnökük börtönbe is juthat. Mindezen túl pedig a cégek már a jogszerű önfeladástól is eléggé tartanak.
A 2003 óta létező engedékenységi politikánk lényege, hogy az a cég, amely felfedi a kartellt, együttműködve a hatósággal bizonyítékot szolgáltat, mentesül a büntetés alól. Azonban érezhető, hogy számos esetben az információ birtokosa úgy ítéli meg, nem fedi fel azt, hiszen a kartell többi tagját végső soron nem akarja börtönbe juttatni.
- Ha elítélik az első kartellezőket, az végre visszaszoríthatja ezt a tevékenységet?
- A büntetőjogi fenyegetettségnek lehet a kartellek feltárását elősegítő szerepe. Már várom, hogy a jelenlegi nyomozati eljárásokat lefolytassák, és eredménnyel zárják. Hiszen nem is biztos, hogy feltétlenül el kell ítélni az adott cégvezetőt. Elég csak annyi, ha a büntetőjogi eljárás keretében beviszik kihallgatni a kapitányságra az illetőt. Nyugat-európai példák azt mutatják, hogy ez megtöri a cégvezetők ellenállását és karrierjét is. A kartellezők többnyire cégvezetők, és ezeket a magas társadalmi presztízsű embereket igencsak megviseli az, ha címlapra kerülnek, amint bekísérik őket a vizsgálati osztályra vagy az ügyészségre. Lehetséges, hogy amikor lesz egy-két ilyen esetünk, akkor a kartellek idő előtt szétszakadnak, és valóban instabillá válnak. A kartellezőnek egyébként is minden pillanatban óvatosnak kell lenni, és tudnia kell, hogy bekövetkezhet az a pillanat, amikor a társai kilépnek, és feljelenthetik, így engedékenységi kérelem keretében feladja a kartellt, hogy a saját cége és személye mentesüljön a bírságkiszabás, illetve büntethetőség alól. Ugyanezért javasoltuk az informátori jutalom bevezetését a mostani korrupcióellenes csomagban. Ez alapján a legsúlyosabb versenyjogsértések, a kőkemény kartellek bejelentése, illetve az erről való információnyújtás esetén a bejelentést tevő a versenytanács által kivetett bírságnak az egy százalékát kapná meg informátori jutalom címen. Az ilyen kartell-megállapodások során ugyanis sok olyan személy van, akinek rálátása lehet az ügyre.
Az is lazíthatná a kartellszövetségeket, ha az abban résztvevőknek tettükért személyes cégjogi következményeket is el kellene szenvedniük. Az ezt is tartalmazó törvény megszületett, de az Alkotmánybíróság még nem döntött arról, hogy a jogszabály kiállja-e az alkotmányosság próbáját.
- Mit lehet még tenni egy olyan ágazatban, mint az építőipar, ahol gyakorlatilag minden szereplő kartellezik és gyakran politikai hátszelet is lehet sejteni mögöttük?
- Tény, hogy van egy cégekből álló csoportosulás, amelynek tagjai rendszeresen buknak meg kartellügyekben, és továbbra is biztosak abban, hogy a politika részéről védettséget élveznek. Mind a mai napig nem értették meg, miként lehet, hogy amíg szervezik a kartellt, addig van politikai hátszelük, azonban amikor mi is belépünk a történetbe, onnantól már nem működnek ezek a kapcsolatok. Ha csak egyszer is működnének, értelmét veszítené a GVH működése. Eleinte az eljárásba vont cégek tömegével jöttek az ilyen-olyan politikai kapcsolataikkal. Mostanra ez már gyengült, de a nagyobb cégek vezetői, ügyvédjeik fölemlegetik a politikus ismerőseiket nekem is. Volt olyan eset, amikor céges rajtaütésünkön azt mondták a kollégáimnak, hogy mire visszaérnek a versenyhivatalba, már ki lesznek rúgva - ők és a főnökük is.
- És a politikusok? A másik oldalról is megcsörren a telefon?
- Igen.
- Hogyan zajlik egy ilyen "megkeresés"?
- Felhív a politikus - vagy éppen akár nagykövet -, és értetlenkedve kérdezi, miért folytatunk eljárást valamely ügyben. Jellemzően azzal érvelnek, hogy a versenyhatósági vizsgálat ellehetetleníti a cég életét, vagy a közbeszerzés határidőre történő teljesítését. Kárt okoz a gazdaságnak.
- Hiába lehet kizárni a kartellezőket a közbeszerzésekből, alig van ilyenre példa. Szükség lenne ezt kötelezővé tenni?
- Úgy látom, hogy erre nagyon tudatos és egységes politikai akaratra van szükség. Az kellene, hogy egyszer mondja ki a kormány: akit kartell miatt elmarasztaltak, az biztos, hogy ki lesz zárva a jövőbeni kiírásokból. Egyébként a napokban az iskolai digitális táblák beszerzése ügyében történt kizárás, azonban ezt egy véletlenszerű döntésnek érzem, mivel nincs mögötte egységes, következetes politikai akarat.
- A versenyhivatal nem kezdeményez ilyen módosítást?
- Mi erre legfeljebb javaslatot tehetnénk, de az igazság az, hogy a kartellező építőipari cégek már egy sakklépéssel előttünk járnak ez ügyben. Az a gyanúnk ugyanis, hogy amikor 2007 nyara körül már komoly fenyegetéssé vált, hogy a jogsértést megállapító kartell-határozatainkat jogerősen helybenhagyhatja a bíróság, ezek a cégek megcsinálták a saját klónjaikat. Már beépítettek maguk mögé új cégeket, oda tettek át munkákat, hogy ne lehessen őket kizárni a közbeszerzésekből a jogerős ítéletek miatt, és ugyanakkor legyen referenciájuk. Ráadásul ezeket a cégeket nem is mindig Magyarországon hozták létre, hanem a környező országokban, tehát egy ilyen kizárást erre a körre is ki kellene terjeszteni. Emiatt csak abban az esetben javasolnám a kizárásokat egyértelműen, ha azok végig vitelében az összes jogi feltétel biztosított lenne, és olyan rendszert építenének ki a döntéshozók, hogy zsarolni se lehessen ezzel a lehetőséggel. Hiszen ez esetben ez lenne a korrupciónak egy új melegágya.
- A példák azt mutatják, hogy a GVH egyre gyakrabban lép fel törvénymódosítási javaslattal, ha az állandó versenyhivatali vizsgálatok, büntetések önmagukban nem képesek meggátolni az állandósuló versenyjogsértést. Dolga ez a hivatalnak?
- Ez a tevékenység egy elkülönült ágazata a hivatalnak, azonban ezzel mi ki is merítettük a versenytörvény adta lehetőségeinket, eljutottunk a határainkig. A mi szervezetünk a javaslatok megtételére még alkalmas, de a szakmai, politikai lobbizásra már kevésbé felkészült. Ha azonban a vizsgálatok, büntetések kevésnek bizonyulnak, ezt is fel kell vállalnunk.
- Ön több mint egy évtizede álla hivatal élén, ez alatt kezdődtek el a nagy kartell-ügyek, amivel befolyásos érdekcsoportok üzletébe nyúlt bele a GVH. Mi a hosszú közigazgatási élet titka?
- Az első embernek bátornak kell lenni, bár korábban nem gondoltam magamról, hogy az vagyok. Bátorság ahhoz kell, hogy ha van olyan kartellügy, ami várhatóan bizonyítható, azt az ember elkezdje és végig is vigye. Elszántság is kell ahhoz, hogy az ember felállítson egy olyan egységet, amely képes a közbeszerzési kartelleket is felderíteni. Az is fontos, hogy végigvigyünk egy-egy nagyobb fúziós ügyet, amikor nagyon erős nyomás nehezedik ránk - személy szerint rám is - lobbicsoportok vagy politikai szereplők részéről. Ezeket nem csak azért kell végigvinni, mert szakmailag így helyes, vagy hogy az ember borsot törjön mások orra alá, hanem azért is, mert akkor iránta is bizalom ébred a hivatal szakmai munkáját figyelemmel kísérő szakértőkben, illetve a kollégákban. Így például volt olyan esetünk, amikor még itt házon belül is felvetették a kollégáim: ne adjuk-e azt oda a brüsszeli hatóságoknak? Aludtam rá egyet, majd úgy döntöttem, hogy ne adjuk Brüsszelnek az ügyet.
Van, amikor fölvállalunk egy jó célt, mint például a villamos-energia szektor átalakítása, de ott olyan erős érdekcsoportok vannak, amelyek gyakorlatilag maguk mögé tudják állítani a teljes Országgyűlést. Így például pár éve teljes egyetértéssel, de józan szakmai érvek nélkül szavazta meg a parlament azt, hogy az áramrendszert irányító Mavir tulajdonosa a Magyar Villamos Művek legyen.
Tudomásul kell vennem, hogy a legtöbb esetben a döntésünket vagy az ellenzék szereti vagy a kormánypárt, és van, amikor senki. A nem-támogatásnak két szintje van: nyíltan, és a zárt ajtók mögött. Az építőipari kartelleket például szerencsére kifelé senki sem támogatja, ugyanakkor zárt ajtók mögött megkapjuk, hogy ez vagy az a döntésünk elhibázott lépés volt.
Ahhoz szerencse kell, hogy az ember olyan intézménybe kerüljön, amely jogilag jól felépített, világos a célja, szerepe. Az is a szerencse része, hogy olyan munkája legyen az embernek, amelyet lehet szeretni. Kell, hogy az ember higgye, hogy a jó oldalon áll. A GVH szerencséje, hogy a színvonalas munka, és a jó ügy is találkozik. Szakmailag jól felkészült és az etikai normákat betartó kollégák nélkül nem működhetne jól a GVH sem.
A harmadik „titok", hogy ahányszor csak mód nyílik rá, el kell tudni magyarázni, meg kell tudni értetni a gazdasági, politikai szereplőkkel és a sajtóval, hogy amit csinálunk, annak oka és célja, valamint azt: ki a haszonélvezője. Azt is meg kell értetni, hogy mi nem egyik vagy másik lobbicsoportot támogatjuk a munkánkkal - ezt ugyanis időről-időre megkapom a szemembe is. Meg kell tudni továbbá magyarázni azt is, hogy döntéseink mögött nem áll senki, elnöki minőségemben nincs „keresztapám". Van egy jó törvény, van egy jó hivatal, és jó célt szolgálunk - ennyi. Még ha ez az elmarasztalt cégek vezetőinek, lobbistáiknak és némely politikusnak olyan hihetetlenül is hangzik.
